Szinglivilág Magyarországon (2004. augusztus) A második világháború óta nem született olyan kevés gyermek Magyarországon, mint az idei első negyedévben. A megdöbbentő adat mellett-mögött ott áll a házasságkötések számának szintén drámai alakulása, emellett-mögött pedig az új trend: a szingli-lét. Szingli-spíl Néhány éve, amikor könyv- és filmsikerek révén bevezettetett a köznyelvbe a szingli kifejezés, a maihoz mérten szűk volt a fogalom értelmezési mezője. Akkor az egyedülálló harmincas nő jelentette a szinglit. 2004-ben más a helyzet. Például visszamenőleg már a filmszakma is szinglifilmként emlegeti a jól szituált, ám unalmukban, társtalanságukban bunyózó férfiakról szóló Harcosok klubját. A szingli-lét átlépte a női nem „korlátait”, és átlépte az életkori meghatározást, sőt: mindent átható társadalmi (nem jelenséggé, hanem) divattá vált. Ma már tizenhét éves suhancok, de negyvenhét éves elvált, többgyermekes asszonyok is előszeretettel definiálják magukat szingliként – elég csak néhány társkereső fórumot átböngészni. Butaság lenne a felsorolás, a közbeszéd, a reklám- és fogyasztási kultúra, a hazai népesedéspolitika mely elemeiben találjuk meg ennek a divatnak a kézjegyét – mondjuk ki inkább nagy merészen, hogy minden a szinglivilág létrejöttét segíti elő, és, az ellenérvekre nyitottan, dőljünk hátra. Nincs nehéz dolgunk: nézzük a reklámok képi világát (a reklámok szingli főszereplői harmincasok, a családokat ábrázoló reklámok jórészt a német reklámkultúra termékei: antipatikus családmodellel, öntudatos házipénztárnok anyukával, töketlenül vigyorgó apukával). Nézzük az egyetemek nemek közti arányait (a későbbi nagy karriert ígérő szakokon női többség: a közgazdászhallgatók 60, a joghallgatók 55 százaléka nő). Nézzük az elmúlt évek népesedéspolitikai döntéseit (a lakáshitelek kamatai másfél éve az eget súrolják; a 2000. évben a születésszám-csökkenést évtizedek óta először megállító családi adókedvezmény rendszerét tkp. megszüntették, míg a helyette kínált szocpol-emelés csak az új lakásba költözőket érinti; a családi pótlék egy-kétezer forintos emelése ugyanakkor, bár jelentősen terheli az államkasszát, a családok életviszonyain semmit sem változtat). Nézzük a közbeszéd új fogalmait (egyre erősebben van jelen a családon belüli erőszak fogalma egy olyan időszakban, amikor nő az egyszerű élettársi kapcsolatban élők száma; viszont a család kifejezést a népnyelv máig a házasság intézményéhez köti – tehát nem beszél senki családon kívüli, esetleg élettársi kapcsolaton belüli erőszakról – ezzel mintegy a család fogalmára kerül pejoratív értelmű címke).
Persze világjelenség Persze világjelenséggel állunk szemben, amely ráadásul még be sem gyűrűzött igazán Magyarországra. Nálunk még csak fő vonalaiban áll a szingli-létre épülő ipar, amely Nyugat-Európában most ért tetőpontjára (társkereső fesztiválokat szerveznek, valamint életnagyságú, újságolvasó férfit ábrázoló posztereket, háztartásbeli zajokat tartalmazó cédéket lehet kapni, vécélehúzással, köhögéssel, hogy a szinglik ne érezzék egyedül magukat az otthonaikban). Tehát nehezen hihető, hogy a népesedés drámai alakulását hozó tendenciát kormányzati intézkedésekkel meg lehetett volna állítani – ugyanakkor egyrészt az említett 2000. évi adat: tény, másrészt lett volna idő felkészülni a jelenségre, azonban a jelenlegi kormányzat ezt elmulasztotta. Sőt, mint említettük, a családon belüli erőszak fogalmának kormányzati felkarolásával, indirekt módon, maga is segíti a család és a házasság intézményeinek pusztulását. Bal-fékek című cikkünkben hosszabban foglalkozunk a Hiller István által készített Új Magyar Szociáldemokrácia című baloldali programmal, amelyből még egyszer ki kell emelnünk ide az egyik mondatot: „A család évtizedek óta tartó válságát a konzervatív, avítt felfogás okozza, amely szerint a nő helye a konyhában van, s a férfi az úr a háznál.” Személyeskedő, trágár, higgadtan érvelő válaszok helyett leginkább az egyszerű logikát választjuk: a hagyományőrzés csak hagyománytagadó környezetben lehet a hagyomány kárára, ekkor is csak abban az esetben, ha szűk látókörűen ellenáll a hagyomány megreformálásának. De ha ezt teszi, akkor sem a hagyományőrzés okozza a hagyomány vesztét. Tisztelettel várunk egy remekbeszabott riposztot, de egyetlen kitételünk van: hadd ne ismerjük el a házasság reformjaként az élettársi kapcsolat „hivatalossá” emelését.
Jó a szinglinek? Mindegy, ez a divat Az, hogy a közvélemény sztereotípiákat aggat a szinglire, nem meglepő, hiszen új, még alig-alig ismert jelenségről van szó. A szingli a mának él, a barátok jelentik a kapcsolatait, állama a cége, annak adózik, az adó pénzneme pedig az idő és az energia. Amikor holtfáradtan hazatér, már indul is bulizni, alkalmi partnerek váltják egymást, etcetera. Ez a társadalomban élő kép. Azt az állapotot azonban, amely szerint a szinglik privilegizált (értsd: jó) életet élnének, csak a reklámok kívánják láttatni, komolyabb kutatások nem igazolták. A szingli alapvetően magányos, magányát rossz dologként éli meg – kb. egyötödük változtatni kíván a családi státusán (a pszichológusok, szociológusok őket ideiglenes szinglinek nevezik, megkülönböztetendő az állandósult szingliktől. A szinglivilág „korhangulat” voltát az is igazolja, hogy (dacára a szinglik alapvetően keserű szájízének) a médiában személyes megnyilvánulásnak látszó, voltaképpen azonban egyszerre trendkövető, egyszerre trendformáló véleményekkel is találkozunk. Itt van mindjárt egy példa. Egy nem régi TV Sziget-adásban a harmincas műsorvezetőnő közölte, ő el se tudja képzelni, hogy 25-26 évesen, ilyen elképesztően fiatalon hogyan lehet gyereket vállalni, s hogy neki bizonyára nem lenne türelme ehhez. Hozzátette még a divatos érvet is, amely szerint éretten akar majd gyermeket vállalni. (Lábjegyzetként volna stílusosabb, de elégedjünk meg egy zárójellel: az illető hölgynek sok erőt kívánunk ahhoz, hogy ötven éves kora fölött majdani gyermekének serdülőkori nyavalyáival szemben kellő türelmet tudjon tanúsítani.) Egyetlen ilyen eset is árulkodik a fiatal társadalomban uralkodó (és nem liberális, mert az ellenvéleményeseket címkével ellátó!) hangulatról.
Ciki a gyerek? A család intézményének romlását mutatja az a viszont egészen újkeletű jelenség, hogy már a gyermeket vállalókkal szemben is előítéletek kaptak lángot. Lapunk korábbi számának egyik jegyzetében lehetett ilyen konkrét esetről olvasni, ezen kívül néhány személyes tömegközlekedési mintavétel (két idős hölgy beszélgetése egy politikusról: „megszületett az új gyerek – nem baj, telik az adómból”) mellett az Index egyik fórumában találtuk a következő gyöngyszemet: „Nekünk a párommal elég nagy ismeretségi körünk van. Van olyan „fiatalasszony", aki abban leli boldogságát, hogy minden egyes találkozáskor az egyedülállók előtt nagy „boldogan” mesél a házukról, a kocsijukról, és hű de jó, hogy megint terhes… és még magában biztos hozzáteszi „na irigykedtek ugye? megesz benneteket a penész!” Valószínűleg az ilyen tenyészkocák miatt van a negatív előítélet.” Ezek persze lehetnek marginális el-kiszólások is, de kérdezze meg bárki az első, útjába kerülő babakocsis anyukát, mennyire gyakori a budapesti tömegközlekedésben, hogy udvarias férfiak / nyugdíjasok / diszkócicák önként ugranak fel a helyükről, segítenek a 8-15 kilós babakocsi fel- és leemelésében – és máris van egy kompetens válasz.
Csituló hullámverés Nézzük a statisztikát. Az ötvenes évek baby-boomja, a Ratkó-korszak gyermekei még, az ő gyermekeik (a 70-es években születettek) már a munkaerőpiacon vannak. Ez átmenetileg jó helyzetet teremt a nemzetgazdaság szempontjából – de ez a jó helyzet is azt jelenti, hogy 4 millió aktív kereső tartja el magát és a többi hatmillió állampolgárt. A Ratkó-gyerekek gyerekeinek hulláma már szóródottan jelent meg a korfán. Ezek a fiatalok most vannak (az eddigi felfogás szerint…) szülőképes korban, és éppen az elmúlt években kerültek ki az egyetemekről. A szinglivilág éppen ezt a generációt kapta telibe, ennek az eredménye pedig az lesz, hogy a „Ratkó-unokák” generációja már nem, vagy ha alig kimutathatóan mégis megjelenik újabb hullámként: nagyjából abban az időben, amikor a nagy létszámú első Ratkó-generáció már az eltartotti korba lép. Úgyhogy alighanem nem túlzás, nem riogatás kimondani, hogy baj van. Olyan jellegű baj, amelyet az ország lakossága húsz-harminc éven belől kézzelfoghatóan érzékelni fog, eu ide vagy oda. Kizárva mindennemű szalonnacionalista gondolatot, említsük meg a cigánykérdést. A cigánykérdés: szociális kérdés. Felemelésüknek, társadalmi integrációjuknak megoldása nem az alanyi jogon járó segélyekben keresendő – és nem is az adókedvezmények rendszerében, hiszen az össztársadalmi arányokhoz képest csekély számú köztük a foglalkoztatott. Valószínűleg a két dolog (azaz a pillanatnyi megoldás és a későbbiekre való perspektíva) kombinációja lehet, amely elindítja ezt a folyamatot – de, ugye, azért választunk kormányt, hogy ő dolgozzon ki valamit a helyzetre. A rendszerváltozás óta viszont egyik kormány sem talált ki semmi olyat, ami tényleg használt volna. Pedig nemsokára ez a kérdés nem csupán szociális probléma lesz, hanem nemzetgazdasági probléma is. A komolyabb fajtából.
Még néhány adat Még néhány adat, csak hogy a helyzet komolyságát érzékeltessük. A rendszerváltozás idején a fiatal nők negyede, ma abszolút többsége tartja vonzóbb perspektívának a házasságon kívüli életet. Az állandó kapcsolatra vágyók között is csak húsz százalék (!) azok aránya, akik ezt a kapcsolatot házasság keretén belül képzelik el. A születő gyermekek közül 2003-ban minden harmadik házasságon kívüli kapcsolatban született – ez történelmi mélypont. A száraz adat azonnal megtelik színekkel, ha egy nőgyógyászati rendelő folyosóján végigtekintünk. A családalapítás életkori ideje az elmúlt tizenöt évben négy egész évvel tolódott ki; és miközben a huszonévesek szülési hajlandósága a felére csökkent, az idősebb korosztályban csak harmadával több újszülött jön a világra. 1970-ben évi százezer házasságot kötöttek, ma ez a szám negyvenötezer.
Nemutópia És végül arról, hogy miként fog kinézni Magyarország újabb tizenöt év múlva. Nincs az olyan messze. 2020-ban az ország lakossága legfeljebb kilencmillió lesz. Ebből az aktív keresők száma alulról veri majd a hárommilliót. Tehát míg ma egy kereső, saját magát is számolva, 2,5 ember tb-stb-stb. költségeit állja, akkor ez az arány három lesz. Öröm lesz dolgozni. Az első Ratkó-generáció már évek óta megérdemelt nyugdíját kapja. A 3-400 és az alatti lakosságú aprófalvak tulajdonképpen elnéptelenednek (ez az országos átlagnál magasabb GDP-jű, dunántúli megyéket érinti legjobban), de az ennél nagyobb lakosságú falvak is lehetetlen helyzetbe kerülnek az elöregedés és a fenntartandó közintézmények (iskolák!) standard költségei miatt. Az urbánus lakosság aránya (az ellentendenciák dacára) kb. tíz százaléknyit emelkedik. A családmodell egy-gyermekes lesz, az általános iskolák szülői értekezletein negyvenes-ötvenes szülők jelennek meg. A gyermek serdülőkori problémáit ötven feletti szülőknek kell kezelniük, akik érthetően sokkal kevésbé megértőek a fiatalok problémáival szemben. A gyermek „kirepülési” ideje a szülők időskorára tevődik, értsd: a szülők később szabadulnak – ez pedig nyilván nem használ majd a munkahelyi stressz stb. okán ma is drámai halandósági adatokkal bíró középkorú férfiaknak. A gyermekek többsége nem ismeri majd a nagyszüleit, nem lesz kapcsolata idős emberrel, ami kihat a saját szüleinek időskorában mutatott viselkedésére, és végeredményben azt hozza, hogy a társadalmon belül erősödnek az idős emberekkel szembeni előítéletek. Azon a társadalmon belül, amelynek a mainál is jelentősebb részét alkotják majd az öregek. És még valami. Utasi Ágnes szociológus, aki nemrég 600 fős mintán tanulmányozta a szinglitársadalmat, megállapította, hogy a közvetlen emberi kapcsolatok, illetve azok erőssége kihat a társadalom felépítésére, a társadalmi integrációra. Szép, új világ, nem utópia.
|