Vannak gyűlöletes mondatok. A „ne félj, nem harap” az élen tanyázik. (Javasolt válasz: akkor hogy eszik?) De tőle alig lemaradva küzd még a „Nincs kisebb?”, a „Szia, mit kértek?” illetve a „Nem találom a nevét, biztos, hogy itt van a papír?”. De csaknem ugyanilyen visszataszító a nyálas-bolond „Ne haragudjanak, hogy beleszólok a beszélgetésükbe” kezdetű borzalom is.

A het­ve­nes évek­ben még na­gyon örül­tünk, hogy a csa­lád ara­nyos dokibácsija vég­re a kert­vá­ros­ban, ott­hon is ren­del­he­tett, nem kel­lett az SZTK-ba (csa­lá­dunk idő;­sebb tag­ja­i­nak a mai na­pig OTI) men­ni és ücsö­rög­ni a goly­vás alkeszek kö­zött.

Szá­mos si­kol­to­zó szép­lé­lek­kel el­len­tét­ben úgy gon­dol­juk, hogy van ilyen. Jean-Paul Sartre azt ter­jesz­tet­te, hogy csak az an­ti­sze­mi­ták szá­má­ra lé­te­zik, de az­tán ki­sza­ladt a boulevard Saint Michelre ma­o­is­ta fanzinokkal rikkancsolni.

Le­gyünk bár le­vél­tet­vek a nem­ze­ti kul­tú­ra pál­ma­fá­ján: van­nak eszdéeszes ba­rá­ta­ink. Mi­lye­nek is ők? El­ső­sor­ban ma­gya­rok, két lá­buk van, azon jár­nak, meg szá­juk, ami­vel be­szél­nek. Rend­sze­rint ér­tel­mes em­be­rek, igen jól le­het ve­lük tár­sa­log­ni: uta­zás­ról, nők­ről, fil­mek­ről. A bu­ta eszdéeszes na­gyon el­szo­mo­rí­tó, olyan, mint egy la­kos­sá­gi fó­rum Ma­gyar Bá­lint­tal.

A magyar wellness elkötelezett hívei vagyunk. A magyar jóságérzet úgy fest, hogy elmegyünk Harkányba, őszi holtszezonban, lehetőleg csevapcsicsát eszünk, igen jót. Aztán fürdünk.

Nem tud­ni, hol in­dul a nem­zet­áru­ló pá­lyá­ja. Úgy kez­dő­dik, hogy az em­ber meg­szü­le­tik, jár­ni ta­nul, vil­lá­val en­ni, meg­is­me­ri az órát, a negy­ven­nyol­cas buszt, meg a Bo­lond Jó­zsit a pi­a­con. Azu­tán is­ko­lá­ba jár, elő­ször ál­ta­lá­nos­ba. Majd meg­száll­ja az ör­dög. Ami­kor gim­ná­zi­um­ba kell men­ni, ki­je­len­ti, hogy ő fran­ci­át akar ta­nul­ni.

Az em­ber éle­te nem fel­tét­le­nül szün­te­len for­du­lat. Ez itt egy la­pos tör­té­net. Já­runk pol­gá­ri kör­be, mert nem hi­szünk ab­ban, hogy a pol­gá­ri kö­rök­ben csak hü­lyék len­né­nek.

A fo­gas­ke­re­kűt min­den jobb­ol­dal­inak ki kell pró­bál­nia egy­szer. Van ben­ne va­la­mi vég­te­le­nül oszt­rá­kos, olyan mint­ha Zillertal va­la­mi sze­ren­csé­sebb sar­ká­ban kat­tog­na, mi meg, ki­me­nős sí­ok­ta­tók, szó­ra­ko­zot­tan csa­var­gat­nánk a szar­vas­agancs gom­bun­kat, és a lö­vész­egy­let hety­ke ka­lap­já­ban men­nénk pro­tes­tánst ver­ni szom­bat es­te. Beh szép is len­ne.

Köpjön le minket minden vendéglátóipari projektmenedzser, de a kínai étterem igenis közfeladatot lát el.

Kórházba egyszer megy az ember. Utána már csak haladékot kap. Vagy megszökhet.