Túl­zot­tan sze­re­tem a Kor­lá­tolt Fe­le­lős­sé­gű Tár­sa­ság el­ső há­rom al­bu­mát. Nem igaz, hogy nem ér­zik a fi­úk, már­pe­dig a túl­sze­re­tés bal­jós elő­jel. Mit le­het az el­gá­zolt macs­ka, az il­la­tos il­la­tú tea, a Guiness-rekord-nyúlfarkú te­le­fon és más ál­lat­sá­gok után ös­­sze­hoz­ni?

Máthé Zoltán fotóalbuma véletlenül került kezembe. Nevezzük legalábbis véletlennek, de hát „normális” civil (vagy abnormálisan vasútérdektelen utas) hogy is keveredhetne másképp abba a helyzetbe, hogy a MÁV gőzmozdony-javító műhelyének ötven filmre égetett munkapillanatát nézegesse? Zoltán megszállott. Szeme mint gőzöskerék-forma retina, pályaudvarok, őrbódék mozdonyok képeit rejti. Vagy csak a francia bortól vizionálok, amivel han­go­lód­nánk. Ő mosolyog, de biztos baromira unná, ha ezzel a vonatőrült szöveggel kezdeném. Haladjunk hát a szent celluloidművészet felől közelebb hozzá.

Ha ne­kik sza­bad ezt mű­vel­ni a nagy fes­tő­vel, ak­kor én is sza­ba­don en­ged­he­tem szó-asszó-ciációim rös­tell­ni va­ló­ját. Ha vi­szont úgy aka­rom, még ér­tel­met is kreálkodom ne­ki: Alfredson, Danielsson va­la­mint a ma­gyar adap­tá­lók, Mé­hes, Mikó és Hor­gas urak sok pikantér dö­fést be­len­get­ve vív­nak meg a picassoi élet­mű­vel. Vé­gül le­te­rí­tik, az igaz, de meg­pusz­tu­lunk be­le a rö­hö­gés­től mi is.

Azt mond­ta a fő­szer­kesz­tő, le­het sze­mé­lyes él­mé­nye­ket is. Az olyan hi­te­les. Leg­alább­is hi­he­tő. De amit én me­sé­lek, még ros­­szabb, mert az igaz is. Egy ma­gyar me­gyé­ben já­runk, Mo­zart-ka­ma­ra­ope­ra hang­zik el vagy hús­­szor, min­dig más­hol. Ahány ház (is­ko­la), an­­nyi szo­kás, bár szí­vem sze­rint most cse­rél­tem vol­na a szó­kö­zi hang­zót. Annyi drá­ma, ma­rad­junk en­­nyi­ben.

Az 1971-es esz­ten­dő a leg­szeb­bek kö­zül volt va­ló. Nem­csak azért, mert éle­tem má­so­dik évé­ben mu­tat­hat­tam ezidáig leg­szebb ar­com a szo­ci­a­lis­ta ha­za Sztahanovként mun­kál­ko­dó la­kós­sá­ga fe­lé (éke­zet az „o”-n by Lász­ló, a Ko­vács), de a rend­szer mas­­szí­van állt gim­nasz­tyor­kás lá­ba­in, mi több, el­kez­dett ba­rak­ko­sod­ni, bok­ro­so­dott a 301-es, és cseh­szlo­vá­ki­ai pán­cél­vág­tánk­ra is rá­le­gyint­het­tek már: hja, ké­rem, az még az elő­ző év­ti­zed­ben történt… Az If­jú­sá­gi Lap­ki­adó pe­dig meg­je­len­tet­te az örök­be­csű Fák­lya­vi­vők c. mun­kát.

Ami­kor a há­rom te­nor ‘94-es kon­cert­jén amo­lyan Os­car-díj­ki­osz­tós tömeghappening ke­re­té­ben fel­ál­lí­tot­ták a You Never Walk Alone cso­por­tos ope­rai el­vib­rá­lá­sa után, már resz­ke­teg láb­bal lé­zen­gett. Mind­ezek el­le­né­re tö­ret­len volt mo­so­lya, hisz ame­ri­kai volt, és a sóbiz ki­rá­lya, A Hang, ahogy hív­ták, bár nem an­­nyi­ra vér­be­li, de da­la­i­ban jen­ki, Frank Sinatra. Ha­lá­la után lé­zer­ko­ron­go­kon kí­sért.

At­tól fél­tem, ez is csak egy olyan film lesz, mint mond­juk a Csi­ni­ba­ba, vagy az Ám­bár ta­nár úr volt. Af­fé­le gálvölgyis, koltais, ró­zsa­szín nosz­tal­gia-kok­tél, „kis pénz, kis nyo­mor, de leg­alább volt mit en­ni, és mi­lyen vic­ces volt a tor­na­ta­nár”–fé­le katyvasz, né­met ki­vi­tel­ben.

Mi­ó­ta a kor­mány­zat ezer­egy me­se­be­li szlo­gen­je kö­zé fel­vet­te a „2003 a fo­gya­ték­kal élők éve”-cí­mű irány­el­vet is, csi­nos mi­nisz­ter­nőnk akadt, aki az esé­lyek egyen­lő­sé­gé­ért száll sík­ra.
Megtanultuk, mert Lé­vai Ka­ta­lin fe­jünk­be ver­te: mon­dan­dó­ját nem­csak hal­lók szá­má­ra ar­ti­ku­lál­ja, ha­nem sü­ket­né­mák szá­má­ra jel­tol­má­csot is igény­be vesz. Ha Ka­ta­lin, ak­kor tol­mács, ha tol­mács, ak­kor – majd­nem min­dig – Ka­ta­lin is. Na, itt len­ne pár meg­jegy­zé­sem. De, hogy ne ér­jen a vád, mi­sze­rint csak di­ag­nó­zis va­gyon, te­rá­pia se­hol, hát tes­sék. Öt­le­tek ingyér' a Ál­lam­nak.

E hó­nap­ban is va­ló­sá­gos ol­ló­cso­dá­mon csil­lan a fény, mert a ko­moly/klasszi­kus ze­né­be is be­tü­rem­ked­tek azok a kel­le­met­len mi­nő­ség­prob­lé­mák, ame­lyek a no­vem­be­ri szám­ban ecse­telt úgy-teszek-mintha-a-jutút-hallanád-de-nem-az-típusú, ak­kor ak­tu­á­lis fel­hor­ga­dá­so­mat ki­vál­tot­ták. Irány a met­szés, de előbb kis okos­ko­dás.

Va­gyunk pá­ran, kik flekk­pén­zért cikizzük a ke­res­ke­del­mi té­vék köl­ni­nek marketingelt iz­zad­ság­fo­lya­ma­it, ez se egy büsz­ke mes­ter­ség, hi­szen ar­ra épül, ami va­cak.