Itt egy könyv­aján­ló len­ne. Ez még­sem az. Aki is­me­ri Végh At­ti­lát és ver­se­it, an­nak úgy­is hi­á­ba írok bár­mit, tud­ja, hogy egy klas­­szi­ku­san, sőt, gö­rö­gö­sen mű­velt köl­tő­vel van dol­ga.

Foly­tat­juk múlt hó­nap­ban meg­kez­dett mű­vé­sze­ti so­ro­za­tun­kat, ha az ÉS nem köz­li őket, ne­künk kell őriz­ni a lán­got – vagy leg­alább­is a meg­bot­rán­ko­zás tü­zét. Good bye, Le­nin – vi­sít­ják né­met és már ma­gyar mo­zik­ban is, mi vi­szont a ma­gunk hű­vös, ám igen ele­gáns mód­ján klas­­szi­kus­sal bú­csú­zunk az év­től, egyút­tal a na­pok­ban új öl­tönyt ka­pott ve­zér­től is.

Ha az Ol­va­só tud­ná, hogy utá­lom az ál­ta­lá­no­sí­tást mint nyel­vi-gon­do­la­ti slampot, meg­bo­csá­ta­ná, hogy egy új­ság­mel­lék­let­ként pi­ac­ra do­bott DVD-ből, az NBC ame­ri­kai óri­ás­té­vé élő mjúziksóinak leg­na­gyobb do­bá­sa­i­ból ezt a cí­met bí­rom ki­hoz­ni. Az alan­tas rész­le­tek alant.

Két­szer ta­lál­koz­tunk. Két­szer volt okos Ákos, két­szer le­hen­ger­lő. Két­szer nem tud­tam el­dön­te­ni, ér­zé­keny mű­vész, vagy des­po­ta pro­du­cer hív-e meg kis­fröccs­re. Ér­de­ke­se­ket mon­dott sze­re­lem­ről, ze­nész­vá­lasz­tás­ról, kö­zön­ség­igény­ről. De nem adott két­szer a két cédéjéből.

Amikor barátom kezembe nyomta a könyvet – szó mi szó, naggyon gusztusos termék –, és ajnározni kezdte, eszembe jutottak gyermekkori írásai, amelyektől valami istenverte szentimentalizmus sose enged szabadulást, csak pakolom őket erre, arra.

No woman, no cry, la­men­tál­ta Bob Marley, és mi­lyen iga­za volt! No sex, és gond sincs, ez­zel szem­ben ma­gyar té­vék­ben ero­ti­kus­nak szánt mű­so­rok men­nek, vi­szont azok­ban semmi ero­ti­ka: cí­me el­le­né­re ez a cikk sem a ne­mi­ség­ről szól.

Rájöttem, egyes egye­dül, itt, a pro­le­ta­ri­á­tus ve­ze­tő ere­je­ként va­la­ha szá­mon tar­tott kis, szo­ci­a­lis­ta ha­zá­ban, a no­vem­ber he­te­di­ki ün­nep elő­est­éjén, ami­kor mat­róz­sap­kás-sza­la­gos Szerjózsák suvickolják fé­nyes­re az Au­ró­ra csö­ve­it.

A le­mez­vá­gói ro­vat­cím je­len eset­ben szó sze­rint ér­ten­dő. Ami­kor ro­po­gó alj­zat­ra (cédékre és kazikra) cso­szo­gó út­la­pí­tó­kat lá­tunk tu­dó­sí­tá­sok­ban, pav­lo­vi ref­le­xe­sen rán­dul el­ménk sín­haj­tá­nya e vá­gány­ra: már megint go­nosz ha­mi­sí­tók­tól le­fog­lalt, az ere­de­tit bit­ről bit­re le­má­so­ló mű­anyag­cuc­co­kon ta­pos a hó­hér­hen­ger. A tár­sa­da­lom ön­vé­del­me be­zúz­za a jog­ta­lan hang­hor­do­zót.

Rend­el­le­nes az egész. Alak­ja majd­nem négy­zet, te­hát tég­la­lap ala­pú (igen ala­csony) ha­sáb. Szí­ne csak­nem tel­je­sen fe­hér, cí­mé­ből se sok de­rül ki: egy év posztumusz la­tin és né­mi más ma­ko­gás bir­to­ká­ban ér­te­ni vé­lem ugyan, Secretum sigillum, va­la­mi tit­kos pe­csét, de mint­ha ac­cu­sa­ti­vus­ban len­ne (már ke­ve­rem a kon­ju­gá­ci­ót a dek­li­ná­ci­ó­val??), szó­val fel ké­ne hív­ni a szer­zőt. Az meg elég ci­ki. Ma­rad így, te­nye­rem­ben egy könyv, és nem ad sok fo­gó­dzót azon kí­vül, hogy jól mar­ko­lom matt fó­li­ás fe­lü­le­tét.

Es­te van, es­te van, ki-ki ki­mo­nó­ban, fe­ke­tén bólin’gat Si­mon And­ris buk­si­ja, mert min­den es­te őrá pö­rög a fő­cím. Nem me­rünk már fo­gad­ni, meg­ve­ri-e Es­té­ről Es­té­re duz­za­dó nyak­ken­dő­bo­ga mé­re­té­vel a cá­pa­nya­kú in­gek mi­nisz­ter­el­nök­ét, Cilleri Pált, vagy hogy si­ke­rül-e vég­re ön­nön test­fe­lü­le­tén a koc­kás in­gek csí­kos öl­tön­­nyel tör­té­nő házasítása…