Bi­za­ko­dó han­gu­la­tunk­ban sok­szor úgy gon­dol­juk, hogy a ha­tá­rok légiesülnek, ös­­sze­köt­nek, el­tűn­nek. De ez a ­kér­dés – leg­alább­is itt, Kö­zép-Eu­ró­pá­ban – se­bek­ről, fé­lel­mek­ről, em­lé­kek­ről is szól. Még ak­kor is, ha egy ha­tár már hat­van éve el­tűnt, s legfeljebb az emberek emlékeiben él. Er­ről (is) szól Cselényi Lász­ló do­ku­men­tum­film-so­ro­za­ta.

Fur­csa lel­ki­ál­la­pot­ban le­het egy bu­da­fo­ki pol­gár szep­tem­ber­ben, ami­kor be­kö­szönt a szü­re­ti sze­zon, és bor­fesz­ti­vált ren­dez­nek a ke­rü­let­ben.

Nem kel­lett so­ká­ig vár­nunk, már meg is van­nak po­li­ti­ku­sa­ink ked­velt kik-lesznek-uniós-csatlakozásunk-nyertesei-vesztesei já­ték el­ső iga­zán nagy nyer­te­sei. A ma­gyar kre­a­tív szak­ma né­hány je­les kép­vi­se­lő­je va­la­hol a tel­jes agy­ha­lál és a bő­ví­tés met­szés­pont­já­ban meg­al­kot­ta az EU-s rek­lám ka­te­gó­ri­á­ját.

Má­jus el­ső hét­vé­gé­jén szer­kesz­tő­sé­günk egy­né­mely tag­jai el­in­dul­ván a nagy­vá­ros­ból, a Kár­pát-me­den­ce leg­fes­tő­ibb te­le­pü­lé­se fe­lé for­dí­tot­ták au­tó­juk króm­or­rát. Er­dély­be in­dul­tak por­tyáz­ni, hogy fel­ke­res­sék a ma­gya­rok szent he­lyét, Torockót. Ím.

Bár az öt­tu­sa­ver­se­nyek vég­ered­mé­nyé­re a sport­ág ös­­sze­tett­sé­ge mi­att ne­héz jól tip­pel­ni, én még­is fel­ten­nék egy sze­ré­nyebb ös­­sze­get Ba­logh Gá­bor öt­tu­sá­zó vég­ső győ­zel­mé­re az athé­ni nyá­ri olim­pi­ai já­té­ko­kon. 1998-ban rob­bant be a vi­lág él­me­ző­nyé­be, és az­óta is a leg­job­bak kö­zött tartják számon.

Be­visz­lek a bon­tó­ba, és so­ha, de so­ha töb­bé nem ülök Škodába! – üvöl­töt­tük 120L-esünknek, ami­kor az ép­pen a reg­ge­li csúcs ide­jén dög­lött le az Er­zsé­bet–híd kö­ze­pén, füst­fel­hő­ket ere­get­ve ma­gá­ból.

Hét Grammy-díj, há­rom stú­dió- és egy unplugged-lemez után Alanis Morissette, im­már har­minc­éve­sen, itt. A har­min­ca­sok kö­zé lé­pés gyöt­rő­dést je­lent, más­részt Alanis bá­já­nak egyik kom­po­nen­se ép­pen a tu­dat­alat­ti hisz­té­ria fel­szín­re ke­rü­lé­se volt: jó antré ez a So-Called Chaoshoz.

Az észak­ír Ash-t a leg­egy­sze­rűbb a ki­lenc­ve­nes évek britpopmezőnyéhez so­rol­ni – de ha már ezt meg­tes­­szük, je­gyez­zük meg, hogy a me­zőny­ből ne­kik mu­tat ta­lán a leg­több link­jük a ten­ge­ren­túl­ra.

Joel Coen (Fargo, A nagy Lebowsky) film­je olyan, mint­ha egy negy­ve­nes évek­be­li ame­ri­kai film-noirt újí­tot­tak vol­na fel di­gi­tá­li­san. Nagy­sze­rű a sze­rep­lő­vá­lasz­tás: Billy Bob Thornton a Ször­nyek ke­rin­gő­je után új­ra drá­mai ala­kí­tást kap, sőt: tu­laj­don­kép­pen ha­son­ló ka­rak­tert ját­szik, bár a Fargo Os­car-dí­ja­sát, Francis McDormand-et lát­tam már jobb bőr­ben.