Megasztár, megasztár – skan­dál­ta a tö­meg, ami­kor a ki­lenc órá­ra meg­hir­de­tett Eu­ró­pa Ki­adó kon­cert jó egy órás ké­sés­sel el­kez­dő­dött. Előzenekar nem volt, a kö­rü­löt­tem ál­lók kö­zül va­la­ki ne­hez­mé­nyez­te is, mond­ván, hogy a ze­ne­aka­dé­mi­án edző­dött vá­za nincs ilyen igény­be­vé­tel­hez szok­va. Ez a fél­mon­dat so­kat el­mond a kö­zön­ség egé­szé­ről is. Aki hely­ből ki­csen­get 3 ru­gót, már nem bazmegelős ka­masz­bun­kó.

Jó nyaram volt, de tényleg. DVD-n kiadták Jane Fonda és Robert Redford szenzációs párosát, Neil Simon-vígjátékuk filmjét. Mezítláb a parkban, mert erről van szó, és anno Oscar-díjak estek a filmadaptációra. A DVD korong sértetlenül tartalmazza a celluloid anyagát, és tropikus forróság elől menekülve háromszor is végigvetítettem magamnak ezt a zseniális darabot. Gondolhatják, hogy minden sorát fújom, már rég nem a szövegpoénokon rötyögök.

Robert Plant a rocktörténet nagy ha­tá­sú elő­adó­ja – el­ső­sor­ban mint a Led Zep­pe­lin éne­ke­se. Hogy a Zep-en kí­vül is van Plant, ar­ról nem na­gyon ér­te­sül a köz­nép, pe­dig, em­lék­szünk, né­hány éve a szin­tén zep­pe­li­nes Jimmy Page tár­sa­sá­gá­ban Ma­gyar­or­szá­gon is járt.

Bar­ce­lo­ná­ról gyak­ran le­het hal­la­ni és ol­vas­ni Ma­gyar­or­szá­gon, de ar­ról, hogy Katalónia fő­vá­ro­sa vi­szony­lag rit­kán, a ka­ta­lán kul­tú­ra és nyelv önál­ló­sá­gá­ról és nagy múlt­já­ról pe­dig alig. Hogy Eu­ró­pá­ban a XX. szá­zad­ban alig­ha­nem leg­si­ke­re­sebb ki­sebb­sé­gi nem­ze­ti moz­gal­mat mi­ért nem mél­tat­ja a bal­ol­da­li do­mi­nan­ci­á­jú saj­tó, ar­ra kár szót vesz­te­get­ni.

A meg­győ­zés ere­je az év­szám­ban rej­lik. Ma­gyar­or­szá­gon el­ső­ként 1854-ben, bi­zo­nyos Barber és Klusemann urak nyi­tot­ták meg a Kő­bá­nyai Ser­ház Tár­sa­ság üze­mét, s kezd­ték meg a kül­ső Jász­be­ré­nyi úton a fő­zőcs­ké­zést.

A brazil kávéültetvények drasztikus csökkenése miatti aggodalom, a tajvani csirkevész, valamint a turizmus iránt érzett hallatlan és osztatlan lelkesedésünk arra késztette szerkesztőségünk krónikus kilométerhiányban szenvedő munkatársait, hogy új rovattal lépjenek a tisztelt nagyérdemű elé. Az újszülött a keresztségben a Terepjáró nevet kapta. Nem kell megijedni, Kedves Olvasó, új sorozatunkkal nem a Land Roverek világába, hanem a Kárpát-medencébe kalauzoljuk Önöket. Első kirándulásunk a szlovéniai Lendvára, a muravidéki magyarság szellemi és kulturális központjába vezetett.

Szép kis mér­leg. Ki­tű­nő mér­leg­gel lép­tünk pá­lyá­ra áp­ri­lis 28-án a vi­lág­baj­nok­ok el­len. Ad­di­gi négy mec­­csün­kön ve­ret­le­nek vol­tunk, és csu­pán egy­szer ik­szel­tünk a dél-ame­ri­ka­i­ak­kal (lásd Az ed­di­gi magyarbrazilok).

Meg­újult la­punk tren­di­vé vá­lá­sá­nak fon­tos lép­cső­je, hogy mos­tan­tól mi is rá­te­gyük po­li­ti­ká­tól iz­zadt ke­ze­in­ket a ha­zai au­tó­pi­ac ütő­eré­re. Ne­ki­ve­sel­ked­ve a fel­adat­nak mi­vel is kezd­het­nénk más­sal, mint az Al­fá­val...

Megint egy fran­cia film, el­vég­re frank film­he­tek van­nak. Úgy is in­dít­hat­nánk, hogy megint itt egy Depardieu. De egy­részt rög­tön ket­tő van itt, más­részt ez most jó, nem úgy, mint a múlt­ko­ri Po­fa be c. rém­ség. Tény­leg az. Mind­ket­tő.

A jó ég tud­ja, mi­ért mos­ta­ná­ban je­lent meg ez a cédé. 2001-ben rög­zí­tet­ték az Er­kel Szín­ház­ban, 2003-as jog­je­le­ket lá­tok a bo­rí­tón, a rá­dió­rek­lá­mok meg 2004 ta­va­szán súg­ták a fü­lem­be: volt egy kon­cert, ami­ből most le­mez lett. Pres­ser-kon­cert, Pres­ser-le­mez.