A tavasszal kirügyezett filmszemle közönségdíját kapta a mű, amelyet biztosan a szemorvosi lobbi támogatott leginkább. Ebben a másfél órában svenkelésmentes, nyugodt szemlélődésre alkalmas 10, 5 illetve 2 másodperc nem fért bele.

Ta­va­szi Könyv­fesz­ti­vál Bu­da­pes­ten. Nagy haccacáré nap­pal a Kong­res­­szu­si­ban, es­té­re meg­hí­vónk a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ba szól. Kés­ve érünk, de nem so­kat, még­is le­fu­tot­tak a procc­be­szé­dek, Hiller úr ma­gá­nyo­san, már tá­nyér­ral a kéz­ben, fel­szer­szá­moz­va gras­­szál teremszerte. Ap­ro­pó, Grass! Min­den­ki itt van, csak a ne­ve­ze­tes Günter dísz­ven­dég nincs se­hol. Meg a szel­lem, mint­ha az hi­á­nyoz­na.

Nem ér­de­mes ko­rán ha­za­men­ni, mert ta­nú­ja le­szel va­la­mi­nek, ami nem nyo­masz­ta­na, ha nem lát­nád. Mert men­nek ezek a so­ro­za­tok. Mind­egy, csak spa­nyo­lul vagy por­tu­gá­lul tá­tog­ja­nak, hogy a mi x+1-ik szink­ron­vo­na­lunk di­cső hang­re­zeg­te­tői rá­po­já­cáz­has­sák la­tin-ame­ri­kai ud­var­tar­tás­ok há­po­gó cse­léd­je­it, unat­ko­zó ci­ca­ba­bá­it, skatulyapasijait.

A tavaszi forróságban meztelen kisgyerekek ugrálnak önfeledten a Douro vizébe, ügyet sem vetve a bámészkodó turistára. A rozoga, közép-korból itt maradt házak előtt száradó lepedőket lenget az óceán felől fújó szél, a Nap megcsillan a rozsdás parabola-antennák peremén.

A sza­bad­ság sze­lé­nek el­múlt 14 évi len­ge­de­zé­se szá­mos, a kom­mu­niz­mus ide­jén szám­űzött fog­la­la­tos­ság­nak szer­zett új­ra pol­gár­jo­got. A disz­nó­vá­gás be­tört a nagy­vá­ros­ok­ba, kis­kert­tu­laj­do­nos pör­zsöl a XI. ke­rü­let­ben, mi­köz­ben elé­ge­det­ten gusz­tál­ja az IFA ke­rék­ab­roncs­ba ül­te­tett pe­tú­ni­á­it.

Ha­zánk te­le­ví­zi­ó­zá­sá­nak la­ter­na magicá-ja, Grand Canalja, ma­gya­rán szól­va mar­káns köz­éle­ti le­fo­lyó­ja, te­hát az MTV újab­ban már ket­tő, Juszt Lász­ló ál­tal jegy­zett mű­sort ára­mol­tat át csa­tor­ná­ján, és jut­tat az össz­né­pi fe­le­dés emész­tő­göd­re­i­be.

„Rooogán Antal, Rooogán Antal, Rooogán Antal” – visszhangozta a Kálvin téri aluljáró március 12-én este. No nem ifjú polgári körösök szimpátiatüntetése zajlott, és nem is fiatal fidelitaszosok kórusa köszöntötte a frissen kinevezett választókerületi elnököt, hanem a Bëlga lemezbemutató koncertjének közönsége énekelte az új album egyik slágergyanús számát, a Képviselő Boogie-t.

Koltay Gá­bor a há­zi ki­adó­já­nak szá­mí­tó Sza­bad Tér Kft. ál­tal pi­ac­ra do­bott, Ady­tól köl­csön­zött: „Ad­ja­tok egy job­bik vi­lá­got” cí­mű kö­te­te tisz­tel­gés a Job­bik párt­tá ala­ku­lá­sa előtt. Szép jö­vő előtt ál­ló for­má­ció, a könyv pe­dig, mint kong­res­­szu­si fel­aján­lás, egy­ben ked­ves em­lék a srá­cok­nak.

Nem friss ez a pompás kiadvány. Csaknem két éves. Vagy ezer és kettő: különleges, gyökerekből felfutó népzene hallik rajta. Herczku Ágnes, az összeállítás énekese viszont a napokban kapta meg a Magyar Rádió eMeRTon-díját. Nekem nincs díjam, de ha lenne, én is odaadnám.

„Úgy gondolom, hogy Ausztráliának vagy Új-Zélandnak sokkal több köze van Európához, mint Fehéroroszországnak vagy Ukrajnának” – idézte az Ukrajnában megjelenő angol nyelvű Kiev Post Romano Prodit 2002. december 13-án, amikor Ukrajna Európa Uniós csatlakozásáról faggatták. Hiába no, mondhatnánk, vannak olyan alapigazságok, amelyeket még a legszélesebb diplomáciai bájvigyorral sem lehet eltakarni.