Csak egé­szen kis gyer­me­kek kép­zel­he­tik azt, hogy a po­kol az a hely, ahol nagy kon­dé­rok­ban fő­zik a bű­nö­sö­ket. Ez mar­ha­ság. A po­kol az a hely, ahol ir­tó­za­tos me­leg van, ár­nyék se­hol, iz­zadt bő­rünk­re por és ki­sebb bo­gár­fa­u­na ta­pad, visz­ke­tünk, mint a fe­ne, és ri­biz­lit kell szü­re­tel­nünk.

A szal­ma­öz­ve­gyi lét – Bruce Willis tel­jes al­ko­tói mun­kás­sá­gát be­csül­ve, de az­zal mé­lyen egyet nem ért­ve – nem va­la­mi fák­lyás­me­net. Az em­ber be­szo­rul a pizzafutár-videotéka-dobozos sör bermudaháromszögbe, ezért elő­ször jó öt­let­nek tű­nik, hogy Jó­zsi bá­csit, apánk nagy­báty­ját, aki épp csak át­uta­zott és ho­zott egy kis ha­za­it és „felhívtalakgondoltamitthonvagy”, meg­in­vi­tál­juk ebéd­re.

Az ember néha behódol a globalizációnak. A City Grill tönkrement, egy Paprika tartja még magát Budapest Belvárosában, aki magyar termékre vágyik, az maximum autósampont nyakalhat valamelyik Magor-boltban. Száz szónak is egy a vége: mink bizony bementünk egy Mekibe.

Gérard Dépardieu szokott olyan filmekben szerepelni, amelyekben új lakó költözik a szomszédba, akivel húsz évvel azelőtt fergetegeseket lehetett hancúrozni. Aztán muskátli-locsolás közben feltámad a régi érzemény, a szomszédok elkapják egymás grabancát, és olyat kuffantanak, hogy leszakad a csillár. A nőt ilyenkor Fanny Ardant játssza, és ez nagyon rendben is van.

A ka­masz­kor ha­zug­ság. A szimatszatyor/sportcipő/amcsi film-lob­bi meg­vet­te ki­ló­ra Fre­u­dot, aki ki­dol­goz­ta ne­kik a té­zist, hogy a gye­rek­kor meg a fel­nőtt­kor kö­zött van va­la­mi, ami­kor az át­lag­nál zsí­ro­sabb az em­ber ar­ca, hü­lyébb a hang­ja és min­den vá­gya az, hogy mo­to­roz­has­son, il­let­ve tipi-tapi dínóba ke­ve­red­hes­sen Jut­ká­val a béből. A lobbisták ki­pen­get­ték Siegmundnak a pénzt, és va­dul el­kezd­tek er­re a kor­osz­tály­ra iz­zí­ta­ni, volt fó­kusz­cso­port, meg ami kell. Ezt a té­zist a pest­er­zsé­be­ti Zöld Ta­kony mattrészeg csaposnőjének, Klá­ri­ká­nak ma­gya­ráz­ta el egy hó­do­ló­ja, s mink üs­töl­lést az új esz­me ha­tá­sa alá ke­rül­tünk, az­óta né­zünk gya­na­kod­va min­den ka­maszt, a ma­ni­pu­lá­ció ál­do­za­ta­it.

Az ügyfélszolgálat sajátosan perverz szó. A névre hallgató intézmény olyan, mint valami sokixes pornófilm. Szerb Antal marslakója, akinek megmutatta Budapestet, nyilván azt gondolná a maga naivságában, hogy az ügyfélszolgálat valami olyan hely, ahova bemennek az emberek, jobb helyeken sorszámot húznak, engedelmesen leülnek a Baszkika kínálatából legolcsóbban kapható borzadályzöld székekre, és amikor Mészárosné Margitka hipp-hopp szólítja őket, felkelnek és Margitka elé járulnak, aki elintézi problémáikat, mosolyog rájuk, kvázi szolgálja őket.

És mondá az Úr: légy azon, hogy a ma­gyar­ság fel­is­mer­je: a Ha­lál­fi­ai rossz re­gény.
Okés.
És folytatá: a Medal of Honorban, ami­kor partraszállsz Omaha Beachen, az el­ső bun­ker­nél ne menj el az ak­nák fe­lé, ha­nem ma­radj szo­ro­san a töl­tés al­já­ban, on­nan tudsz be­ug­ra­ni a lö­vész­árok­ba.
Kösz.
És még nyomá a vakert: Az INXS leg­jobb szá­ma a Heaven Sent.
Ezt tu­dom.
Rá­adá­sul ők már nem tar­ta­nak bú­csú­kon­cer­tet.
Ez is fix.
És fe­gyel­mezz in­té­sem­re: so­ha, de so­ha ne csi­nálj kámbekket, nem vagy te Il­lés együt­tes.
Csak ha már vég­képp nem bír­nak ma­guk­kal a komancsok, Uram.

Ha a független és elfogulatlan marsi kutató (ehelyütt egy sor idétlen, a Fókusz műsorvezetőjére utaló szójátékot húztam ki. – a szerk.) a magyar férfilélek mélységeit akarná vehemensen kikutatni, van néhány olyan hely, amelyet jó szívvel ajánlhatnánk neki. Legelsősorban azt a névtelen római-parti kocsmát, ahol a Rajnai Gábornak öltözött (nyírott bajusz, Eszterházy-kockás öltöny, nyakkendő, kardigán – mert hideg van és megérdemlem) Lajos bácsi, valamikori cigányprímás, hegedűje és egy fröccs társaságában nézi az Anyátok közt-et, kívánságra bárkinek elcincogja a nótáját, és a csaposlányok bármilyen adottságú hímet figyelmeztetés nélkül szarrá vernek csocsóban.

Akár­ki akár­mit mond, az es­kü­vő szép do­log. Le­het­ne zsák­szám­ra Ka­rin­thyt ci­tál­ni, Chamfort- axiómákkal vagy leg­alább­is az Idé­ze­tek Köny­vé­vel bom­báz­ni az agy­kér­get, az még­sem kö­ze­lí­ti meg az igaz­sá­got. Az es­kü­vő szép, fé­lel­me­tes, fel­eme­lő: a pi­kírt­sé­get hagy­juk a libertinusoknak és Mar­si Ani­kó­nak. Ha fér­fi és nő szö­vet­ke­zik, egy élet­re, egy ha­lál­ra (mi kon­zer­va­tí­vok len­nénk, ezért a heterofasizmus), az olyan pil­la­na­ta az em­be­ri lét­nek, amit kár vol­na ki­hagy­ni.

Van olyan ba­rá­tunk, aki ké­pes egész Deb­re­ce­nen vé­gig­haj­szol­ni min­ket ka­ka­sos nya­ló­ká­ért, van olyan, aki meg­őrül a zsír­kré­tá­ért, má­sok meg jég­koc­ká­val is­­szák a fröc­­csöt és fej­han­gon busz­so­fő­rö­ket lec­kéz­tet­nek. Még­is sze­ret­jük őket. Van pél­dá­ul egy, aki­nek az ún. ki­ülős he­lyek a ked­ven­cei, iga­zi me­di­ter­rán al­kat, ha te­het­né man­do­lin­nal, step­pelt fe­ke­te pufidzsekiben, és üte­mes „Juve, Juve”-ki­ál­tá­sok kí­sé­re­té­ben dzsesszelne a Vá­ci ut­cá­ban. Ja, igen. Kés­ni is sze­ret.