Nem kis bá­tor­ság kel­lett ah­hoz, hogy köz­vet­le­nül a Draskovics-féle újabb el­vo­nás be­je­len­té­se után, sze­rény meg­ta­ka­rí­tá­sa­im ter­hé­re (vö. csa­lá­di ezüst) auszt­ri­ai ki­szál­lást en­ge­dé­lyez­zek ma­gam­nak. Az úti cél Ti­rol Vorderlanersbach ne­vű ap­ró te­le­pü­lé­se. (A ne­vet sze­re­tet­tel aján­lom a mi­nisz­ter­el­nök úr lo­go­pé­du­sá­nak szí­ves hasz­no­sí­tás­ra, köz­vet­le­nül a Moszk­vics slussz­kulcs és a vad­meggy­mag vagy gya­kor­lósza­vak elé.)

Né­mi pá­tos­­szal a ma­gyar fut­ball-min­den­nap­ok név­te­len hő­se­i­nek is ti­tu­lál­hat­nánk az al­sóbb osz­tá­lyú baj­nok­sá­gok já­ték­ve­ze­tő­it. Az ama­tőr bí­rók­nak mun­ka­hely­ük mel­lett kell meg­őriz­ni­ük meg­fe­le­lő kon­dí­ci­ó­ju­kat, rá­adá­sul egy-egy pap­ri­ká­sabb me­gyei rang­adó le­ve­ze­té­se őszin­te el­hi­va­tott­sá­got kí­ván.

Bár lassan véget ér a tél és elolvad a jég, a hó is csak mocskos kupacok formájában marad meg útjaink mentén, kis ideig még űzhetjük kedvenc téli sportjainkat. Mint például Magyarország (egyelőre) legkevésbé ismert sportját, a bandy-t. A nemrégiben lapunk hasábjain bemutatott curlingnál is kevesebb rajongót vonz hazánkban a sport, holott az első csapat már 1907-ben megalakult és második világháborúig számottevő bandy-élet alakult ki Magyarországon. Aztán történelmileg úgy alakult: a magyarul jéglabdának fordítható bandy-rajongók táborának illegalitásban kellett átvészelnie a komeinizmust, később azonban annál nagyobb lendülettel szökkent szárba a jeges sport szeretetének heve. Mintegy.

Sokan teszik fel nekem a kérdést, vajon érdemes-e misztifikálni a talaj, a mikroklíma jelentőségét a borászatban? Nemcsak a borkultúra újkeletű hazai terjedésével és fejlődésével együtt megjelent borsznobizmus egyik újabb szomorú jelenségeként kell értékelni a „terroir” szó egyre gyakoribb felbukkanását borgőzös társaságokban? Nos, a kérdésekben megbúvó szigorú kritikának van alapja: egyre-másra bukkannak fel a főleg francia eredetű borszakmai kifejezések az értő és a műkedvelő körökben egyaránt, és terjednek valós tartalmukat elveszítve a laikus közönség körében. Az alábbiakban a mai Magyarorország egyik borvidékének, az alföldi régiónak a sajátosságait vesszük szemügyre.

Demsz­ky Gá­bor egy ág! Sok min­dent mond­tak már ró­la, di­cső­í­tet­ték és por­ba aláz­ták, ezt azon­ban ed­dig még sen­ki nem ír­ta le. Bu­da­pest pol­gá­ra­i­nak több­sé­ge pe­dig ág­ról­sza­kadt. Egy je­len­tős ré­szük már sza­kad­na le­fe­le, sza­kí­ta­na e vá­ros­ve­ze­tés­sel, a négy év azon­ban nagy idő. Aki­nek ed­dig nem volt vi­lá­gos, hogy mit is je­lent a több pénzt az em­be­rek­nek, több pénzt az ön­kor­mány­zat­ok­nak vá­lasz­tá­si szlo­gen, az feb­ru­ár ele­jén a szám­lák kéz­hez­vé­te­le­kor meg­vi­lá­go­sod­hat.

Iga­zán ked­ve­lem a fran­cia fil­me­ket. Ben­nük Depardieu-t kü­lö­nö­sen, s ha már las­san meg­bol­do­gu­ló if­jú­ko­rom non plus ult­rá­ja, a szuperszexi Sophie nem na­gyon fil­mez má­ma (utol­só­ja, a Belfegor-lektűr nem volt nagy eresz­tés), jö­het akár Jean Reno is. Bár pa­sas, és tás­kás szo­mo­rú clown-szemei tény­leg a ban­dzsa ló, Furioso te­kin­te­tét hord­ják, szí­nész­nek nem rossz. A rek­lá­mok és kri­ti­kák is has­izom­lá­zat ígér­nek. Po­fa be, pe­reg a film.

Elv­tár­sa­im! Ne fog­jon sen­ki kön­­nyel­mű­en a hu­rik pen­ge­té­si­hez! Ne­hogy bár­ki asziggye’, hogy a fe­ke­tí­tett cím­ben, mint hol­mi lak­kos Pobjedában a Bölcs Ve­zér né­hai tar­sá­gá­nak csú­fo­lá­sa rej­lik. Nem és nem. (Bár ami igaz, az igaz, ba­ro­mi ko­pasz volt, még­is csak ‘53-ban for­ráz­ták le.) Haj­rá, Rá­ko­si elv­társ, de nem kell haj rá, így is jó, csil­lo­gó te­kin­tet és bu­ra, pél­dá­ul, ha jó volt a G. Dé­nes György ne­vű ün­ne­pelt szö­veg­író­nak, ne­künk is meg­fe­lel­jen így.

Túl­zot­tan sze­re­tem a Kor­lá­tolt Fe­le­lős­sé­gű Tár­sa­ság el­ső há­rom al­bu­mát. Nem igaz, hogy nem ér­zik a fi­úk, már­pe­dig a túl­sze­re­tés bal­jós elő­jel. Mit le­het az el­gá­zolt macs­ka, az il­la­tos il­la­tú tea, a Guiness-rekord-nyúlfarkú te­le­fon és más ál­lat­sá­gok után ös­­sze­hoz­ni?

Máthé Zoltán fotóalbuma véletlenül került kezembe. Nevezzük legalábbis véletlennek, de hát „normális” civil (vagy abnormálisan vasútérdektelen utas) hogy is keveredhetne másképp abba a helyzetbe, hogy a MÁV gőzmozdony-javító műhelyének ötven filmre égetett munkapillanatát nézegesse? Zoltán megszállott. Szeme mint gőzöskerék-forma retina, pályaudvarok, őrbódék mozdonyok képeit rejti. Vagy csak a francia bortól vizionálok, amivel han­go­lód­nánk. Ő mosolyog, de biztos baromira unná, ha ezzel a vonatőrült szöveggel kezdeném. Haladjunk hát a szent celluloidművészet felől közelebb hozzá.

Ha ne­kik sza­bad ezt mű­vel­ni a nagy fes­tő­vel, ak­kor én is sza­ba­don en­ged­he­tem szó-asszó-ciációim rös­tell­ni va­ló­ját. Ha vi­szont úgy aka­rom, még ér­tel­met is kreálkodom ne­ki: Alfredson, Danielsson va­la­mint a ma­gyar adap­tá­lók, Mé­hes, Mikó és Hor­gas urak sok pikantér dö­fést be­len­get­ve vív­nak meg a picassoi élet­mű­vel. Vé­gül le­te­rí­tik, az igaz, de meg­pusz­tu­lunk be­le a rö­hö­gés­től mi is.