Hi­va­ta­lo­san Schneeberg. Al­só-Auszt­ri­á­ban, Bécs­új­hely­től kis­sé dél­nyu­gat­ra, mint­egy 50 km-re fek­szik. Ba­rá­ti tár­sa­ság for­dí­tot­ta le a ne­vét ma­gyar­ra, mi­u­tán több­ször meg­mász­ta és meg­győ­ző­dött ró­la, hogy jó hely. Mél­tán azért is, mert tisz­ta idő­ben Ma­gyar­or­szág­ról, Sop­ron kör­nyé­ké­ről és a Fer­tő-tó mel­lé­ké­ről meg­pil­lant­ha­tó. Az esz­ten­dő je­len­tős ré­szé­ben hó bo­rít­ja a ha­tal­mas mész­kő-töm­böt, az Al­pok ke­le­ti bás­tyá­ját, mely nem csip­kés or­mok­kal büsz­kél­ke­dik, ha­nem fenn­sík­ra em­lé­kez­te­tő te­tő­vel, ezért ös­­sze­té­veszt­he­tet­len.

Az emlékezés állítólag kollektív, társadalmi folyamat. Csoporttagság és szocializáció határozza meg, mire és hogyan emlékezünk. Hogy ezt a tételt egy gyors empirikus teszt révén igazoljuk vagy cáfoljuk: ki mire emlékszik a magyar demokrácia első évtizedének divattörténetéből?

Ez egy árok­be­te­me­tős cikk. Meg­pró­bál­juk fel­töl­te­ni azt a mély­sé­ges mély ge­ne­rá­ci­ós sza­ka­dé­kot, ame­lyet Horn Gyu­la kez­dett el szor­gal­ma­san ás­ni 1997–98 fo­lya­mán fel­he­vült em­ber­ba­rá­ti gesz­tus­ból. Ő pró­bál­ta fel­tusz­kol­ni a nyug­dí­ja­so­kat a Ma­lév gé­pe­i­re ju­tá­nyo­san, mi­köz­ben Er­nő bá­csi­ról a har­ma­dik­ról pon­to­san tu­dom, hogy utál­ja a re­pü­lést, pá­nik­be­teg­sé­ge van, he­lyet­te még­sem me­het­tem vol­na pél­dá­nak oká­ért én. Ezt a ne­hez­te­lést sokminden sú­lyos­bí­tot­ta az évek fo­lya­mán, s a ja­vu­lás­hoz biz­to­san nem já­rult hoz­zá az sem, hogy raj­ta­kap­tam Er­nő bá­csit, amint emeszpés szó­ró­la­po­kat töm­köd a pos­ta­lá­dánk­ba.

Ha­bár LeBron James csak a 2003/04-es baj­no­ki év el­ső mér­kő­zé­sén de­bü­tált az NBA-ben, már most áhí­tat­tal be­szél­nek ró­la egy olyan or­szág­ban, amely mél­tán büsz­ke kosárlabdakultúrájára. Ame­ri­ka meg­ta­lál­ta leg­újabb cso­da­gye­re­két, aki­ből mér­ték­tar­tób­bak vé­le­mé­nye sze­rint a pro­fil­iga sztár­já­té­ko­sa lesz, az el­fo­gul­tab­bak min­den idők le­en­dő leg­na­gyobb­ját lát­ják ben­ne.

Szép vagy, gyö­nyö­rű vagy Ma­gyar­or­szág, de ben­ne is a szek­szár­di ta­lán a leg­szebb bor­vi­dé­künk. Leg­in­kább a vál­to­za­tos­sá­ga mi­att: Szek­szárd kör­nyé­ké­nek hét dű­lő­je vál­to­za­tos mik­ro­klí­mát biz­to­sít.

Hi­va­ta­los, fél- és nem hi­va­ta­los fel­iratok özö­ne kö­szön ránk lép­ten-nyo­mon. Üzen a kö­zös kép­vi­se­lő, az új­ság­ki­hor­dó, az osz­tály­fő­nök, a pos­tás és a lift­sze­re­lő. Ugyan a kéz­írás­sal ké­szült élet­ve­ze­té­si út­mu­ta­tók eltűnőfélben van­nak, ám sze­ren­csé­re a nyom­ta­tott meg­ol­dá­sok is to­vább­vi­szik az örök­sé­get és őr­zik sa­já­tos bá­ju­kat.

Hat­van­két nap alatt több, mint ti­zen­öt­ezer ki­lo­mé­ter, a klas­­szi­kus Se­lyem­út és fon­to­sabb el­ága­zá­sa­i­nak tel­jes be­já­rá­sa, ren­ge­teg fény­kép,
35 órá­nyi film­fel­vé­tel – gyors­lel­tár a Ma­gyar Ke­let­ku­ta­tá­sért Ala­pít­vány és a Du­na Te­le­ví­zió kö­zös út­já­ról, amely 2003 au­gusz­tu­sa és ok­tó­be­re kö­zött Kí­na észak­nyu­ga­ti te­rü­le­te­in por­tyáz­va vet­te film­re az uj­gu­rok éle­tét, a ne­ve­ze­tes wuwei-i szárnyaslovat, a karahotói „Holt vá­rost”, a kasghari me­cse­tet, vagy ép­pen a yinchuani ró­mai lé­gi­o­ná­ri­us-szob­rot.

Azt mond­ta a fő­szer­kesz­tő, le­het sze­mé­lyes él­mé­nye­ket is. Az olyan hi­te­les. Leg­alább­is hi­he­tő. De amit én me­sé­lek, még ros­­szabb, mert az igaz is. Egy ma­gyar me­gyé­ben já­runk, Mo­zart-ka­ma­ra­ope­ra hang­zik el vagy hús­­szor, min­dig más­hol. Ahány ház (is­ko­la), an­­nyi szo­kás, bár szí­vem sze­rint most cse­rél­tem vol­na a szó­kö­zi hang­zót. Annyi drá­ma, ma­rad­junk en­­nyi­ben.

Az 1971-es esz­ten­dő a leg­szeb­bek kö­zül volt va­ló. Nem­csak azért, mert éle­tem má­so­dik évé­ben mu­tat­hat­tam ezidáig leg­szebb ar­com a szo­ci­a­lis­ta ha­za Sztahanovként mun­kál­ko­dó la­kós­sá­ga fe­lé (éke­zet az „o”-n by Lász­ló, a Ko­vács), de a rend­szer mas­­szí­van állt gim­nasz­tyor­kás lá­ba­in, mi több, el­kez­dett ba­rak­ko­sod­ni, bok­ro­so­dott a 301-es, és cseh­szlo­vá­ki­ai pán­cél­vág­tánk­ra is rá­le­gyint­het­tek már: hja, ké­rem, az még az elő­ző év­ti­zed­ben történt… Az If­jú­sá­gi Lap­ki­adó pe­dig meg­je­len­tet­te az örök­be­csű Fák­lya­vi­vők c. mun­kát.

Ami­kor a há­rom te­nor ‘94-es kon­cert­jén amo­lyan Os­car-díj­ki­osz­tós tömeghappening ke­re­té­ben fel­ál­lí­tot­ták a You Never Walk Alone cso­por­tos ope­rai el­vib­rá­lá­sa után, már resz­ke­teg láb­bal lé­zen­gett. Mind­ezek el­le­né­re tö­ret­len volt mo­so­lya, hisz ame­ri­kai volt, és a sóbiz ki­rá­lya, A Hang, ahogy hív­ták, bár nem an­­nyi­ra vér­be­li, de da­la­i­ban jen­ki, Frank Sinatra. Ha­lá­la után lé­zer­ko­ron­go­kon kí­sért.