Itt egy könyv­aján­ló len­ne. Ez még­sem az. Aki is­me­ri Végh At­ti­lát és ver­se­it, an­nak úgy­is hi­á­ba írok bár­mit, tud­ja, hogy egy klas­­szi­ku­san, sőt, gö­rö­gö­sen mű­velt köl­tő­vel van dol­ga.

Foly­tat­juk múlt hó­nap­ban meg­kez­dett mű­vé­sze­ti so­ro­za­tun­kat, ha az ÉS nem köz­li őket, ne­künk kell őriz­ni a lán­got – vagy leg­alább­is a meg­bot­rán­ko­zás tü­zét. Good bye, Le­nin – vi­sít­ják né­met és már ma­gyar mo­zik­ban is, mi vi­szont a ma­gunk hű­vös, ám igen ele­gáns mód­ján klas­­szi­kus­sal bú­csú­zunk az év­től, egyút­tal a na­pok­ban új öl­tönyt ka­pott ve­zér­től is.

Ha az Ol­va­só tud­ná, hogy utá­lom az ál­ta­lá­no­sí­tást mint nyel­vi-gon­do­la­ti slampot, meg­bo­csá­ta­ná, hogy egy új­ság­mel­lék­let­ként pi­ac­ra do­bott DVD-ből, az NBC ame­ri­kai óri­ás­té­vé élő mjúziksóinak leg­na­gyobb do­bá­sa­i­ból ezt a cí­met bí­rom ki­hoz­ni. Az alan­tas rész­le­tek alant.

Fi­u­me nem­ze­ti em­lé­ke­ze­tünk At­lan­ti­szai kö­zé tar­to­zik. Va­ló­ban kü­lön vi­lág volt a ré­gi Ma­gyar­or­szá­gon, és csak­ugyan el­sül­­lyedt, mert még a múlt iránt ér­dek­lő­dők sem mind tud­ják, hogy a mai Rijeka azo­nos ve­le. Óvá­ro­sa ma olyan szi­get, me­lyet csak az egyik ol­da­lán ha­tá­rol ten­ger, más­fe­lől to­rony­há­zak sű­rű sor­fa­la fog­ja közre. A volt szo­ci­a­lis­ta tá­bor­ban gya­ko­ri je­len­ség itt azért kü­lö­nö­sen fé­lel­me­tes, mert a Karszt-hegy­ség me­re­dek lej­tő­i­re épült ház­gyá­ri ko­los­­szu­sok több­szö­rö­sen fö­lé­je ma­ga­sod­nak a te­le­pü­lés mag­já­nak. Nem kell fél­nünk, há­la Is­ten­nek agyon­nyom­ni nem tud­ták, így az óvá­ros, mely­nek szűk ut­cái el­ta­kar­ják a be­ton­gyű­rűt vi­rul és áraszt­ja a jó he­lye­ken nél­kü­löz­he­tet­len ele­met, a sa­já­tos han­gu­la­tot.

Tisz­táz­zuk: a disz­nó­ölést ur­bá­nus em­ber is űz­he­ti, de meg kell fo­gad­nia, hogy ko­rán kel, haj­lik az erő­szak­ra, nem ri­ad meg a vér­től, iszik és még meg is áll a lá­bán. Kvá­zi meg­ta­gad­ja ön­ma­gát. Én meg­pró­bál­tam.

„Kell ez ne­kem?” – kér­de­zi ma­gá­tól Fe­ri bá­csi, ami­kor a ben­zin­költ­sé­gét is alig fe­de­ző fi­ze­tésért te­szi ki szí­vét-lel­két a ma­gyar fo­ci pa­lán­tá­i­ért. Ami­kor vi­szont érem­mel a nya­kuk­ban és ser­leg­gel a ke­zük­ben alud­ni lát­ja őket a busz ülé­sén, nos, ak­kor ar­ra gon­dol, hogy a gye­re­kek­kel fog­lal­ko­zó edzők bol­dog­sá­ga meg­fi­zet­he­tet­len.

50 éve ver­te az Arany­csa­pat a Wemb­ley­ben az an­go­lo­kat. 1953. no­vem­ber 25-én száz­öt­ezer szi­get­or­szá­gi öl­tött fel ma­gá­ra a hű­vös idő el­le­ni vé­de­lem­ként tér­dig érő vá­szon­ka­bá­tot, tett a fe­jé­re ka­la­pot, csa­pott a hó­na alá es­er­nyőt, majd in­dult a lon­do­ni Wemb­ley-sta­di­on­ban ren­de­zett Ang­lia–Ma­gyar­or­szág-mér­kő­zés­re.

A ka­rá­csony bejg­li nél­kül olyan, mint Noszály Sán­dor. Nagy Ő-nek nagy Ő, de nem az iga­zi. Így az­tán a bejg­li fi­lo­zó­fi­á­ja már túl van a sze­re­tem-nem sze­re­tem-di­a­lek­ti­ká­ján, és a pa­ran­cso­ló, bejg­li­nek len­ni kell-imperativusz fe­lé mu­tat. De az atom­kor­ba csöp­pent vi­lág más meg­hitt ka­rá­cso­nyi szo­kást is ma­gá­val ho­zott, a már csak a ké­pes­lap­okon lé­te­ző, ro­po­gós hó ta­kar­ta fa­lu­si élet­ből. Még ha ön­tu­dat­la­nul is, de utá­noz­va a na­gyi­tól ta­nul­ta­kat, őrzünk jó né­hány ősi ha­gyo­mányt szent ka­rá­csony es­te, ak­kor, ami­kor a kis Jé­zus szü­le­té­se el tud­ja hall­ga­ttat­ni egy pil­la­nat­ra a Tesco ára­zó gé­pe­it is.

Az azért megvan, amikor a gondos családfő betuszkolja övéit a gépjárműbe és ráhajt az M7-esre? Nem rokonlátogatás a cél, hisz Budaörsnél már lekanyarodik. Igen, a célkeresztben az Auchan-mézeskalács meg a Tesco gazdaságos wc-papír.

„Sem­mi­fé­le kar­ri­er­vágy nem ve­zet. Úgy gon­do­lom, élet­ko­rom ta­pasz­ta­la­tok gyűj­té­sé­vel fel­ké­szí­tett egy-két fel­adat­ra, de szá­mom­ra ez nem je­lent­het hos­­szú időt” – mond­ta An­tall Jó­zsef 1990. má­jus 3-án, az el­ső sza­ba­don vá­lasz­tott Or­szág­gyű­lés má­so­dik ülé­sén.