Trend-szakértői szemünkkel a nagyvárosi élet sűrűjét fürkészve nem tudtuk nem észrevenni, hogy bizony újra a retro a divat. Most mégsem a Tisza cipő és a csehszlovák mackófelsők világába kívánjuk kalauzolni a nyájas olvasót, nem is az NDK gyártmányú, design centerbe kívánkozó tárgyak gyűjteményét méltatjuk (azokat a Centrális galéria úgyis már közszemlére tette).

Rend­el­le­nes az egész. Alak­ja majd­nem négy­zet, te­hát tég­la­lap ala­pú (igen ala­csony) ha­sáb. Szí­ne csak­nem tel­je­sen fe­hér, cí­mé­ből se sok de­rül ki: egy év posztumusz la­tin és né­mi más ma­ko­gás bir­to­ká­ban ér­te­ni vé­lem ugyan, Secretum sigillum, va­la­mi tit­kos pe­csét, de mint­ha ac­cu­sa­ti­vus­ban len­ne (már ke­ve­rem a kon­ju­gá­ci­ót a dek­li­ná­ci­ó­val??), szó­val fel ké­ne hív­ni a szer­zőt. Az meg elég ci­ki. Ma­rad így, te­nye­rem­ben egy könyv, és nem ad sok fo­gó­dzót azon kí­vül, hogy jól mar­ko­lom matt fó­li­ás fe­lü­le­tét.

Es­te van, es­te van, ki-ki ki­mo­nó­ban, fe­ke­tén bólin’gat Si­mon And­ris buk­si­ja, mert min­den es­te őrá pö­rög a fő­cím. Nem me­rünk már fo­gad­ni, meg­ve­ri-e Es­té­ről Es­té­re duz­za­dó nyak­ken­dő­bo­ga mé­re­té­vel a cá­pa­nya­kú in­gek mi­nisz­ter­el­nök­ét, Cilleri Pált, vagy hogy si­ke­rül-e vég­re ön­nön test­fe­lü­le­tén a koc­kás in­gek csí­kos öl­tön­­nyel tör­té­nő házasítása…

Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben húsz éves ko­ra óta a leg­na­gyobb ma­gyar kar­mes­ter. Nyur­ga fiú, és még min­dig a har­min­con in­nen, csak hol­mi kar­mes­ter­ver­seny-győ­zel­men túl. Hos­­szú ke­ze a ze­ne­kar leg­tá­vo­lab­bi pont­já­ig el­ér. Mi lesz, ha ki­nyom­tat­va ol­vas­sa majd a szó­vicc-cí­met, ami pre­kon­cep­ci­óm fon­tos eleme… Hé­ja Do­mon­kos pi­ros dzse­ki­ben jön, et­től el­te­kint­ve hét­köz­na­pi, vi­dám srác. Is­me­rem, de nem jól – az a fá­zis, ami­kor leg­ke­vés­bé ter­mé­sze­tes, hogy műkomoly arc­cal in­dí­tom az esz­közt.

A hatvanas évek Kimittud-illatát sodorja a klímagép huzatja. Már ha van ott olyan. A tizenjónéhányéves pályára állás óta szinte semmit se cserélnek a Nap-Kelte házatáján, mintha Gyárfás mester Guiness-rekordot akarna állítani a minimális rezsivel és a negatívba bűvölt fejlesztési rátával.

Ha a Ha­lá­los ta­vasz­ban a kés­ve ér­ke­ző film­dí­va lábdublőreként Supka Man­nát si­ker­rel al­kal­maz­ták is, 2003-ban Ger­gely Éva nem az énekes-Karády imi­tá­to­ra­ként lép a fény­kör­be. A hó­nap kö­ze­pén meg­je­le­nő le­mez bo­rí­tó­já­ról sze­xi fi­a­tal nő néz vissza, a da­lok­ból ér­zé­keny, zen­gő szép­sé­gű, dzses­­szen is­ko­lá­zott hang szól.

Vá­ro­sok­ba is le­het sze­rel­mes az em­ber, per­sze. S aki min­de­nes­tül sze­re­ti meg­él­ni a sze­rel­met, az bi­zony jól te­szi, ha meg­is­me­ri Er­dély­or­szá­got a sok vár­ha­tó csa­ló­dás­sal együtt. Mert az igaz, hogy az el­múlt év­ti­ze­dek­ben egy­kor büsz­ke, gyö­nyö­rű vá­ro­sok vesz­tet­ték el bá­ju­kat, ham­vas­sá­gu­kat és kény­sze­rű­en meg­ha­jol­tak a rom­bo­ló, eszement, mo­der­ni­zá­ci­ó­nak ne­ve­zett, va­ló­já­ban lé­lek­ölő át­for­má­lá­sok előtt. Má­tyás ki­rály szü­lő­vá­ro­sa pél­dá­ul a té­bo­lyult na­gyi­pa­ri láz­ál­mok erő­sza­ká­nak és a ro­mán so­vi­niz­mus­nak esett ál­do­za­tul, Ady ma­gyar Pá­ri­zsa már (és még) nem híd Ke­let és Nyu­gat kö­zött, hogy a töb­bi nagy ha­gyo­má­nyú te­le­pü­lés­ről most ne is ejt­sünk szót.

Egy szép na­pon V. a vál­lam­ra tet­te a ke­zét. „Mit csi­nálsz kedd es­te?” – kér­dez­te, és én érez­tem, hogy sem­mi­kép­pen nem mond­ha­tom ne­ki az iga­zat („nagy adag sza­lon­nás to­jás és egy sör kí­sé­re­té­ben, is­ten­uc­­cse meg­né­zem nyolcadjára is az Éj­sza­kai rohanást”/„a ha­ve­rok­kal el­me­gyünk a Zöld Ta­kony­ba és je­len­tős mér­ték­ben túl­tol­juk a bringát”/ „vég­re el­ol­va­som Eöt­vös Kár­oly­tól az Uta­zás a Ba­la­ton körült”/„lán­cos-kor­bá­csos par­tit szer­ve­zek”). V.-t amúgy Kenobi mes­ter (böl­cses­ség), a Nyu­gat es­­szé­írói (eru­dí­ció, fri­vo­li­tás, ki­fi­no­mult sznobéria), Assissi Szent Fe­renc (ön­zet­len­ség) és Komár La­ci (időt­len, még­is a tren­dek­hez si­mu­ló ele­gan­cia) sa­já­tos ele­gye­ként kell el­kép­zel­ni.

Az idei esz­ten­dő sport­vo­na­lon az olim­pi­ai kva­li­fi­ká­ció je­gyé­ben zaj­lik. A szep­tem­ber 11–14. kö­zött Gainesville-ben ren­de­zett harmincharmadik síkvizi vi­lág­baj­nok­sá­gon a mi­e­ink nem elé­ged­tek meg hol­mi ve­rej­té­kes kvó­ta­szer­zés­sel, Ma­gyar­or­szág 9 arany­érem­mel, 2-2 ezüst- és bronz­érem­mel óri­á­si si­kert arat­va az érem­táb­lá­zat élén zárt.

Sorbanállás, drá­ga­ság, höm­pöly­gő em­ber­ára­dat – a pár év­vel ez­előtt még szin­te csa­lá­di­as han­gu­la­tú bu­da­vá­ri bor­fesz­ti­vált is utol­ér­te a vég­zet, már ami a po­pu­lá­ris tö­meg­ren­dez­vén­­nyé vá­lást il­le­ti. Né­mi sze­rény­ség­gel azon­ban te­gyük hoz­zá: egy is­mét fel­tö­rek­vő bor­ha­ta­lom ese­té­ben ez így ter­mé­sze­tes. S bár e so­rok író­ja még ko­ránt­sem tart ott, hogy egy korty után minden fontos dolgot tudjon egy-egy borról, szen­ve­dé­lyes la­i­kus­ként meg­fo­gad­ta: ezen­túl csak a vég­szük­ség ese­tén iszik soltszentimrei kan­ná­sat, ez­zel is hoz­zá­já­rul­va a ma­gyar bor­kul­tú­ra fej­lő­dé­sé­hez.