Budapesten, a Rá­day ut­cá­ban la­kik egy ka­mé­le­on. A kör­nyék ked­ven­ce, egyéb­ként. Meg le­het ke­res­ni: ak­vá­ri­u­má­nak egyik fa­la egyút­tal egy sza­tócs­bolt ki­ra­ka­ta. Nyi­tott a vi­lág­ra – mi mást te­het­ne, bol­dog-bol­dog­ta­lan be­lát a ma­gán­szfé­rá­já­ba, a közgáz-kollegisták kü­lön­fé­le ne­ve­ken szó­lon­gat­ják, a kör­nyék la­kói is be­fo­gad­ták szé­pen. Meg-meg­áll­nak a sé­tá­lók, be­néz­nek, na va­jon mit csi­nál, me­lyik ágon fek­szik-áll, pis­log. Gya­ní­tom, ész­re­vet­ték már né­há­nyan a dol­got. Őkel­me öreg­szik. Nincs túl jó passz­ban, alig-alig vált­ja a szí­nét – már egy hu­szon­négy da­ra­bos Gioconda-krétakészletbe se hal­na be­le.

Az MSZP–SZDSZ-kor­mány­zat az adók és já­ru­lé­kok for­má­já­ban elképesztő mér­té­kű­re nö­vel­te az au­tó­tu­laj­do­no­sok­ra ne­he­ze­dő ál­la­mi el­vo­ná­so­kat. Se­hol a vi­lá­gon nem fi­zet olyan so­kat a gép­jár­mű­fenn­tar­tó, mint Ma­gyar­or­szá­gon és se­hol a vi­lá­gon nem kap cse­ré­be vis­­sza olyan ke­ve­set a szol­gál­ta­tá­sok­ban, út­há­ló­zat­ban, mint a nem­zet­kö­zi-kö­zép­sze­rű­ség kor­má­nya ál­tal (meg)vezetett or­szá­gunk­ban.

Embert próbáló forróság. A szemközti műbőr ülésen huszonéves hölgy vív elkeseredett harcot a fogai közé szorult szotyi-héjjal. Köldök fölött végződő topja finoman hangsúlyozza nadrágjára omló háját, s elő-elővillan (na jó: folyamatosan kilátszik) klasszikus kínai piacos bugyija is. A Magyar Államvasutakkal utazunk. Vagy inkább szállítanak minket. Csak reménykedhetünk a megérkezésben.

A Fi­u­mei úti köz­te­me­tő be­já­ra­ta előtt új­ság­pa­pír­ok­kal és nej­lon­sze­mét­tel ját­szott a szél. A na­pot sű­rű fel­hő­ré­teg zár­ta el. Né­hány öreg né­ni és pár be­szí­vott csö­ves igye­ke­zett a te­me­tő bel­se­je fe­lé. Egyi­kük­nek sem tűnt fel, hogy egy idős, erő­sen ba­ráz­dált ar­cú em­ber for­go­ló­dik a ka­pu­nál, aki – mi­köz­ben egy-egy gö­rön­gyöt pöc­költ le ódi­va­tú za­kó­já­ról – azt pró­bál­ta ki­ta­lál­ni, hogy hol is van va­ló­já­ban.

Szep­tem­ber 21-én, a Ma­gyar Drá­ma Nap­ján a gö­döl­lői Pe­tő­fi Sán­dor Mű­ve­lő­dé­si Ház szín­ház­ter­mé­ben ke­rül sor es­te hét órá­tól az In memoriam Sinkovits Im­re – Em­lék­est a Ma­gyar Drá­ma Nap­ja al­kal­má­ból cí­mű mű­sor­ra, amely egy­szer­re tisz­te­leg a nem­ré­gen el­hunyt Nem­zet Szí­né­szé­nek mű­vé­sze­te és a ma­gyar drá­ma­iro­da­lom előtt.

Csernának már két no­vel­la­gyűj­te­mé­nye je­lent meg a Mag­ve­tő ki­adó­nál, ami, te­kint­ve, hogy a két el­ső köny­vé­ről van szó, elég nagy teljesítmény. A leg­na­gyobb szép­iro­dal­mi ki­adó száz­szor is meg­gon­dol­ja, ki­ad-e de­bü­tá­ló szer­zőt (úgy lát­szik, oly­kor be is jön a lap­ké­rés, már ha csak Var­ró Dá­ni­el el­ső köny­vé­re gon­do­lunk). Nos, Cserna to­vább­ra is ma­rad a ki­adó­nál, és ez nem vé­let­len: bár­mi­kor ben­ne van egy iga­zán nagy könyv­si­ker le­he­tő­sé­ge.

A tusnádfürdői nyári egyetemről és az alapítvány más nyári rendezvényéről kérdeztük Tárnok Máriát, a Pro Minoritate Alapítvány kuratóriumának elnökét, aki a tapasztalatokról, lehetőségekről és tanulságokról beszélt lapunknak, kiemelve az erdélyi rendezvény mellett a kárpátaljai, csontosi rendezvény sikerességét is. – Az erdélyi fiatalok tábora maradunk – mondta többek között Tárnok Mária, utalva a marosvásárhelyi ellenrendezvényre.

„A létező folyóiratok közt egyet sem tudunk, mely feladatául tűzte volna ki szépirodalmi törekvéseinket folytonos figyelemmel kísérni. Könyv könyv után jelenik meg, nevek tűnnek föl és el, anélkül, hogy valaki fáradtságot venne amazok becsét, emezek értékét csak egy szóval is méltánylani¸ kivéve néhol egy banális ajánlatot, mely mi különbséget sem tesz a műremek s a hívatlan együgyűség ragyogása között” – így írt Arany János 1861-ben, a Szépirodalmi Figyelő első számában, s ez az idézet szerepel a kéthavonta megjelenő, fiatal irodalmárok által szerkesztett Szépirodalmi Figyelő hátlapján is.

Meg­van. A Fel­vi­dé­ket Mik­száth Kál­mán ve­szí­tet­te el. Ad­dig hadrikált min­den­fé­le atya­fi­ak­ról, ke­dé­lyes bo­lon­dok­ról, fé­lig tót him­pel­lé­rek­ről, tisz­ta gyolcs­ba öl­tö­zött, al­ma­ar­cú szol­gá­ló­le­ány­ok­ról, amíg Bu­da­pes­ten és egye­bütt min­den­ki el­hit­te, hogy Felsőmagyarországon csak ilyen ala­kok lak­nak. No, meg né­hány pán­szláv agi­tá­tor, de azo­kat majd el­vi­szi a csend­őr. Meg is lett az ered­mé­nye.

Mit te­gyél, ha már unod az imázsépí­tés szem­pont­já­ból el­en­ged­he­tet­len, ti­zen­öt éves BMW te­te­mes költ­sé­ge­it? Add el, és ve­gyél raj­ta egy vi­tor­lást! E be­ve­ze­tő so­rok üze­ne­tét ta­lán so­kan mél­tat­lan­nak gon­dol­ják a vi­tor­lá­zás szel­le­mi­sé­gé­hez. Iga­zuk van. A vi­tor­lá­zás egy na­gyon szép és ös­­sze­tett sport­ág. Tech­ni­kai tu­dást, fi­zi­ku­mot és in­tel­li­gen­ci­át egy­aránt igé­nyel. Aki eze­ket bir­to­kol­ja, és le­mond az öreg BMW-jé­ről, az át­él­he­ti azt az él­ményt, amit a szél és a víz ere­jé­vel szem­be­ni küz­de­lem és győ­ze­lem je­lent­het. Ma­gyar­or­szá­gon egy da­ra­big még nem lesz be­lő­le tö­meg­sport, ám költ­sé­gei egy­ál­ta­lán nem el­vi­sel­he­tet­le­nek, és nem­zet­biz­ton­sá­gi át­vi­lá­gí­tá­son sem kell át­es­nünk az en­ge­dé­lyek és egyéb pa­pí­rok be­szer­zé­sé­hez. Sőt. De ve­gyük sor­já­ban.