Hoz­zá­ér­tő, nagy ta­pasz­ta­la­tú em­be­rek ál­lí­tá­sa sze­rint az er­dé­lyi kony­ha egyi­ke a vi­lág leg­jobb­ja­i­nak. Az ínyen­cek egy la­pon em­le­ge­tik a nagy ha­gyo­má­nyok­kal és vi­lág­szin­tű is­mert­ség­gel ren­del­ke­ző kí­nai és me­di­ter­rán kony­ha­mű­vé­szet­tel. Az er­dé­lyi kony­ha kü­lön­le­ges­sé­ge az egy­sze­rű­sé­gé­ből adó­dó ter­mé­sze­tes­sé­gé­ben, va­la­mint az ott élő kü­lön­bö­ző kul­tú­rá­jú né­pek (ma­gya­rok, szá­szok, ro­má­nok, ör­mé­nyek, zsi­dók) kony­há­i­nak, szo­ká­sa­i­nak szim­bi­ó­zi­sá­ban rej­lik.

Va­la­mi­kor a 70-es évek­ben a kis­ker­tek­ben kez­dő­dött. Amit már meg­un­tunk ott­hon, azt le­vit­tük a te­lek­re, „jó lesz az még a suf­ni­ban va­la­mi­re”-fel­ki­ál­tás­sal. Ko­pott rojt­sző­nyeg, tö­rött szék, lyu­kas szó­dás­üveg, mű­anyag falimacska. Ezek al­kot­ták a hét­vé­gi tel­kek sa­já­tos ma­gyar en­te­ri­őr­jét. Az­tán a 80-as évek lá­za­dó fi­a­tal­jai meg­un­ták a te­lek­re já­rást, ki­vet­ték a fa­ter ke­zé­ből a slussz­kul­csot és el­in­dult a suf­ni tuning. Az ügye­sebb­je fel­fúr­ta az 1300-as La­dát, vagy le­vág­ta a ki­pu­fo­gó­csö­vet, a töb­bi­ek be­ér­ték a bó­lo­ga­tó ku­tyá­val meg a hát­só lég­te­re­lő­vel. A 90-es évek­ben ki­tel­je­se­dett a fo­gyasz­tók ízlésvilága. El­kez­dő­dött a TV Buhera korszaka.

Él Zug­ló­ban egy nagy csa­lád. Akik a he­lyi köz­élet­ben mo­zog­nak, jól is­me­rik a csa­lád fe­jét, Gyügyei At­ti­lát. A zug­lói ön­kor­mány­za­ti kép­vi­se­lő, csa­lád­vé­del­mi ta­nács­nok a fő­vá­ros­nál hi­va­tá­sos ne­ve­lő­szü­lő­ket ok­tat, és ma­ga is hi­va­tá­sos ne­ve­lő­szü­lő – 3 sa­ját és 6 ne­velt gye­rek ap­ja. Ez­zel az ar­cá­val szin­te min­den­ki, aki ügyes-ba­jos szo­ci­á­lis és csa­lád­vé­del­mi prob­lé­má­já­val for­dul hoz­zá töb­bé-ke­vés­bé tisz­tá­ban van. Azt azon­ban ke­ve­sen tud­ják, hogy a 70-es, 80-as évek­ben — egy ta­lál­má­nyá­nak kö­szön­he­tő­en – nem mint pél­dás csa­lád­apa ke­rült né­hány ka­to­nai tit­kos­szol­gá­lat ér­dek­lő­dé­si kö­ré­be.

Jú­li­us utol­só he­té­ben ren­dez­ték meg a XIV. Bálványosi Sza­bad­egye­te­met és Di­ák­tá­bort a Szé­kely­föld egyik leg­szebb pont­ján, Tusnádfürdőn. A ma­gyar jobb­ol­dal szi­ge­tén idén is több ezer ma­gyar­or­szá­gi és er­dé­lyi ma­gyar ta­lál­ko­zott.

A nevezett hölgyet lehet szeretni, lehet nem szeretni. Pedig nem akar megosztani – csak valahogy így alakult.
Lehet, hogy azért, mert a nevezett hölgy csúnya. És most, hogy elhagyta az ötvenet… szóval igen. És most, hogy nyolc év után (Medusa, feldolgozáslemez – 1995) tért vissza, sőt: tizenegy év után saját anyaggal (Diva – 1992), bizony, Annie Lennox szebb, mint valaha, és szebb, mint bárki más.

Kós Kár­oly lé­nye egy­szer az élet­ben, egy adott nap­ra, hét­re, hó­nap­ra min­den­kit fog­lal­koz­tat­ni kezd. Ha le­vet­jük a transzilván gon­do­la­tot, csak mert lát­juk, rom­ja­ik­ban, a még így be­csül­ni va­ló túl­élő­ket, ha lát­juk, hogy a transzilvanizmus ak­kor, ami­kor meg­je­lent Kós Ki­ált­vá­nya, még le­he­tett friss, élet­adó ügy, má­ra csak busongás… szó­val ha lát­juk is mind­ezt, Kós ak­kor is, 2003-ban is, pes­ti szem­üve­gen néz­ve is: va­kít.

Aland-szigetek, dél-ti­ro­li mo­dell – rob­ban­tot­tak, de még­sem –, gagauzok (ke­le­ti mo­dell!), Kor­zi­ka, schleswigi né­me­tek és hol­stei­ni dá­nok, vagy for­dít­va? Eu­ró­pa Ta­ná­csi ha­tá­ro­za­tok, aján­lá­sok, meg­je­gyez­he­tet­len ne­vű rapportőrök, akik va­la­kik­nek je­len­tést tesz­nek ar­ról, hogy a csán­gók ta­lán még­sem ro­má­nok. Ilyen és eh­hez ha­son­ló ér­vek­kel, ne­vek­kel és dá­tu­mok­kal bom­báz­zuk a jobb sors­ra ér­de­mes, ál­ta­lá­ban ud­va­ri­a­san unat­ko­zó tu­ris­tá­kat és uni­ós tiszt­ség­vi­se­lő­ket, ami­kor ka­punk há­rom perc esélyt an­nak a ki­fej­té­sé­re, hogy ak­kor mos­tan mi­ért ug­rá­lunk an­­nyit ma­gya­rul be­szé­lő szlo­vá­kok és ro­má­nok ügyé­ben. Érez­zük, hogy ez ke­vés, az Aland-szigetek pon­tos el­he­lyez­ke­dé­sé­vel sem va­gyunk tisz­tá­ban és egy-egy vis­­sza­kér­de­zés­nél baj­ba va­gyunk az au­to­nó­mia-fo­gal­mak­kal. Jó len­ne a dol­gok­nak utánaolvasni, de a Szé­che­nyi Könyv­tár is zár­va van. A Pro Minoritate cí­mű fo­lyó­ira­tot ne­künk, idő­hi­ány­ban szen­ve­dő, poszt­mo­dern ku­ru­cok­nak ta­lál­ták ki.

Besztof Morcheeba: meg­je­lent, ami­ről ed­dig úgy tud­tuk, hogy csak jó le­het.
Szo­kás úgy tud­ni erős slá­ge­rek­kel dol­go­zó együt­tes­ről, hogy a vá­lo­ga­tás­le­mez ma­ga lesz az álom. Nos, az an­gol, triphopból jött, fe­hér­han­gú fe­ke­te hölg­­gyel el­lá­tott Morcheeba ez a ka­te­gó­ria.

Van mit meg­ta­nul­ni an­nak, aki 1. gyer­mek­ál­dás elé néz; 2. azért még­sem a sa­ját tes­té­ben; 3. te­hát fér­fi.
Ami­kor vi­szont min­den ar­ról szól, hogy a nő­ket lás­sák el in­for­má­ci­ók­kal, te­hát Fitt-ma­ma és Kis­ma­ma ma­ga­zin, te­hát egész kis­ma­ma ol­da­lak, te­hát ma­ga az ut­cán ta­pint­ha­tó dol­gok, hogy ti. csak a kis­ma­mák­ra kell vi­gyáz­ni, ne­kik kell el­ma­gya­ráz­ni dol­go­kat, nos ak­kor az egy­sze­ri kis­pa­pa fel­te­szi a kér­dést: jó, de ak­kor én mit csi­nál­jak?

A dal­má­ci­ai ki­kö­tő­vá­ros ódon bel­vá­ro­sá­nak szűk ut­cá­i­val, a ká­vé­zók já­ró­ke­lők fe­lé for­dí­tott szé­ke­i­vel, a ten­ger­par­ti sé­tán­­nyal és az óri­á­si adag fagy­lal­tok­kal iga­zi, han­gu­la­tos me­di­ter­rán te­le­pü­lés. Vic­ces ku­kás­ko­csi-ve­ze­tők, őrült pör­gés a Shark disz­kó­ban, ten­ger­víz­zel fel­töl­tött me­den­cék a stran­don, össz­né­pi „Há­bo­rús bű­nös vagy há­bo­rús hős” já­ték a vá­ros fa­la­in (Há­ga nem fe­lel). Min­den adott te­hát egy ki­lenc­száz év per­szo­ná­lu­ni­ó­ra ala­po­zott, ütős dal­mát nya­ra­lás­hoz.