Me­lyik ma­gyar­or­szá­gi or­szág­gyű­lé­si vá­lasz­tás hoz­ta a leg­meg­le­pőbb ered­ményt az el­múlt száz év­ben? Nos, bár­mi­re is gon­dolt a ked­ves ol­va­só, a he­lyes vá­lasz: az 1905-ös. Ép­pen száz esz­ten­de­je, 1905. ja­nu­ár 26-án kez­dőd­tek meg az elő­re­ho­zott par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok, me­lye­ken a har­minc éve (!) kor­mány­zó Sza­bad­el­vű Párt el­ve­szí­tet­te több­sé­gét.

Sztá­rok min­dig is vol­tak, min­dig is lesz­nek. A leg­szem­be­tű­nőbb vi­szont, ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en, a je­len­kor sztár­vi­lá­ga – va­la­hogy ne­héz el­hin­nünk, hogy volt még egy olyan kor, ame­lyet en­­nyi­re meg­ha­tá­ro­zott vol­na az, hogy nap­ról nap­ra új és új ide­ge­ne­ket fegy­ver­zünk föl a csa­lád­tag­ok­nak já­ró fi­gye­lem­mel, ér­dek­lő­dés­sel és… sa­já­tos tö­rő­dés­sel.

A kér­dés jo­gos, hi­szen az exit poll ered­mé­nyek ma­ka­csul John Kerry győ­zel­mét jel­ezték, jól­le­het a va­ló­ság mást mu­tatott. Is­mét cső­döt mond­tak a társdalomtudomány Aigner Szi­lárd­jai, vagy egész más­ról van szó? Hogy meg­tud­juk az igaz­sá­got, ho­mo­ko­zó la­pá­tunk­kal az ame­ri­kai tár­sa­da­lom leg­mé­lyé­re ásunk, hogy meg­néz­zük, mi rej­te­zik a sely­mes fel­szín alatt.

Dobrev Klá­rá­nak jó lá­ba van, tud­juk. Nyil­ván ő is tud­ja. Úgy tű­nik, e tu­dat­ban vett részt a ja­pán csá­szár­ral és csá­szár­né­val va­ló ta­lál­ko­zón; ami­kor a pro­to­koll­sza­bá­lyok­nak és a ki­fe­je­zett ja­pán ké­rés­nek el­lent­mond­va nem tér­den alul érő ru­há­zat­ban je­lent meg az au­di­en­ci­án, ha­nem he­lyes kis mi­ni­ben, mint ahogy azt a Blikk ok­tó­ber 26-i szá­má­nak fény­ké­pén bár­ki el­len­őriz­he­ti.

Még jó­val az el­nök­vá­lasz­tá­sok előtt a kö­vet­ke­ző vicc jár­ta Uk­raj­nát: „A vok­so­lás után Vik­tor Janukovicsot a kam­pány­stáb­já­nak ve­ze­tő­je így tá­jé­koz­tat­ja. – Van egy rossz és egy jó hí­rem. A rossz, hogy Vik­tor Juscsenko kap­ta a leg­több sza­va­za­tot; a jó, hogy ön lett az el­nök.” Úgy tű­nik, en­nek a sö­tét for­ga­tó­könyv­nek a meg­va­ló­su­lá­sát az ut­cá­ra ki­vo­nult tö­me­gek meg­hi­ú­sí­tot­ták. Ke­le­ti szom­szé­dunk­nál – egy­elő­re – vér­te­len for­ra­da­lom zaj­lik.

Ramallahban csend van. Nyo­ma sincs a ko­ráb­ban meg­szo­kott fe­szült­ség­nek, a pa­rit­­tyá­zó gye­re­ke­ket sem lá­tom. Az iz­ra­e­li ka­to­nák is más­hol mu­lat­ják az időt. A vá­ros­ka kö­ze­pén az orosz­lá­nok­kal dí­szí­tett fő­té­ren hi­á­ba ke­re­sem a „nagy ta­ní­tó” gon­do­la­ta­i­val te­le­írt transz­pa­ren­se­ket.

Az utób­bi idő­ben mint­ha erősödne az egy­há­zak köz­szol­gál­ta­tá­sa­i­nak kri­ti­ká­ja. Ter­mé­sze­te­sen fő­leg a mé­dia ol­da­lá­ról le­het ezt a kri­ti­kát ér­zé­kel­ni, azon­ban egy­faj­ta sa­já­tos kri­ti­ka az is, ha ezen szol­gál­ta­tá­so­kat a fi­nan­szí­ro­zá­si ol­dal­ról pisz­kál­ják. Már­pe­dig pisz­kál­ják, me­net­rend­sze­rű­en.

A köz­hi­e­de­lem­mel és egyes „saj­tó­ér­te­sü­lé­sek­kel” el­len­tét­ben az ál­lam­pol­gár­sá­gi sza­bá­lyo­zás az Eu­ró­pai Uni­ó­ban nem ré­sze a kö­zös­sé­gi jog­anyag­nak, s a vo­nat­ko­zó ma­gyar tör­vény eset­le­ges mó­do­sí­tá­sát el­vi­leg nem is ér­he­ti hi­va­ta­los brüs­­sze­li kritika.

Sztálinizmusról és a keresztények véréről üvöltő Jean-Marie Le Pen; a széksorok között fel-alá szaladgáló képviselők; a Mars-bolygó és a kondér keresztezéséből született ülésterem; csinos lett asszisztensek. Nem hittük volna, de az európai parlamenti politika majdnem olyan izgalmas, mint Batiz András előélete; a Barroso-bizottságról szóló strasbourgi vita és szavazás megmutatta, hogy érdemes európéernek lenni.

Ha valamilyen csoda folytán egy jó tündér Gyurcsány Ferencnek felkínálná a lehetőséget, hogy Trianon után nyolcvan esztendővel az anyaországot egyesítse az elcsatolt területekkel, félő, hogy miniszterelnökünk csak legyintene, és azt mondaná: „Nem kell, túl drága!” A december 5-i népszavazás a kettős állampolgárságról évtizedek óta a legnagyobb lehetőség arra, hogy kiderüljön: cselekvő közösséget vállalunk-e még idegenbe szakadt véreinkkel.