Krug Emília. Mond ez a név valamit? Nekem sem. Olyan nagyságok mellett, mint teszem azt Aczél Endre, Petri Lukács Ádám vagy épp Mészáros Tamás Emília egészen súlytalannak tűnik. Nem az a karakteres megmondó ember.

És mondá az Úr: légy azon, hogy a ma­gyar­ság fel­is­mer­je: a Ha­lál­fi­ai rossz re­gény.
Okés.
És folytatá: a Medal of Honorban, ami­kor partraszállsz Omaha Beachen, az el­ső bun­ker­nél ne menj el az ak­nák fe­lé, ha­nem ma­radj szo­ro­san a töl­tés al­já­ban, on­nan tudsz be­ug­ra­ni a lö­vész­árok­ba.
Kösz.
És még nyomá a vakert: Az INXS leg­jobb szá­ma a Heaven Sent.
Ezt tu­dom.
Rá­adá­sul ők már nem tar­ta­nak bú­csú­kon­cer­tet.
Ez is fix.
És fe­gyel­mezz in­té­sem­re: so­ha, de so­ha ne csi­nálj kámbekket, nem vagy te Il­lés együt­tes.
Csak ha már vég­képp nem bír­nak ma­guk­kal a komancsok, Uram.

Mi­u­tán Tviszt Oli­vér elő­ző szá­munk­ban el­bú­csú­zott ol­va­só­ink­tól, je­lent­ke­zett Dr. jur. Poprádökrössy Leó bá­tyánk. Az öreg re­ak­ci­ós éle­té­ről an­­nyit, hogy fel­vi­dé­ki sarj, bol­do­gult úrfikorában ki­zsák­má­nyo­ló­ként mű­kö­dött (pa­pír­ja van ró­la, hogy a nép el­len­sé­ge volt). Fő­úri grandezzával, egy kéz­le­gyin­tés­sel szok­ta el­in­téz­ni azt a negy­ven évet, ami­kor nem volt le­he­tő­sé­ge a fran­cia reg­ge­li la­po­kat el­ol­vas­ni, tisz­tes­sé­ges szi­va­ro­kat szív­ni és len­gyel­bun­dá­it Kreisler és tsa. cég­nél csi­nál­tat­ni a Ki­rály ut­cá­ban. Le­ve­le el­nyer­te tet­szé­sün­ket, így hát tel­jes ter­je­del­mé­ben kö­zöl­jük. – A szerk.

Nomen est omen – ne­vé­ben a vég­ze­te az erő­szak 21. szá­za­di ál­la­mi­lag tá­mo­ga­tott rá­di­ó­já­nak. A Ti­los nem va­la­mi­ért, ha­nem iga­zá­ból va­la­mi el­len jött lét­re. A fény és sö­tét­ség év­ez­re­des mi­ti­kus küz­del­mé­nek kör­for­gá­sá­ban a ti­los szó­ként mint a jó tagadásánának szi­no­ni­má­ja is ér­tel­mez­he­tő.

Sze­rel­mes Népszavánk no­vem­ber 28-i szá­má­nak cím­lap­ja tra­gi­kus él­mény – per­sze nem kell meg­ijed­ni: a tra­gi­kum­nak csak ar­ról a szint­jé­ről van szó, amely­re a Nép­sza­va lát, ha láb­ujj­hegy­re áll; sem­mi nagy­mo­no­lóg apa­gyil­kos­ság-ügy­ben, csak amo­lyan népszavás bo­nyo­da­lom a pin­ce­szin­ten. De mi is va­ló­já­ban tar­tal­ma, svung­ja, rö­vid összeg­zé­se en­nek a spi­ri­tu­á­lis csa­var­nak? Hát nem más: a sok­szor sze­re­tett új­ság szer­kesz­tői rá­jöt­tek, hogy van hu­mor­ér­zé­kük.

Ha a független és elfogulatlan marsi kutató (ehelyütt egy sor idétlen, a Fókusz műsorvezetőjére utaló szójátékot húztam ki. – a szerk.) a magyar férfilélek mélységeit akarná vehemensen kikutatni, van néhány olyan hely, amelyet jó szívvel ajánlhatnánk neki. Legelsősorban azt a névtelen római-parti kocsmát, ahol a Rajnai Gábornak öltözött (nyírott bajusz, Eszterházy-kockás öltöny, nyakkendő, kardigán – mert hideg van és megérdemlem) Lajos bácsi, valamikori cigányprímás, hegedűje és egy fröccs társaságában nézi az Anyátok közt-et, kívánságra bárkinek elcincogja a nótáját, és a csaposlányok bármilyen adottságú hímet figyelmeztetés nélkül szarrá vernek csocsóban.

A nem­ze­ti el­ked­vet­le­ní­tés kor­má­nya nem­csak a ret­te­net jö­vő évi költ­ség­ve­tés­ének ter­vé­vel, de egy új mű­sor­ral is „meg­aján­dé­koz­ta” kis Ma­gyar­or­szág kis ön­tu­da­tú­nak tar­tott né­pét. A ki­rá­lyi te­le­ví­zió ok­tó­ber­től leg­alább ha­von­ta egy­szer 50 perc­ben Medgyessy Pé­ter­rel bün­te­ti a jobb sors­ra ér­de­mes adó­fi­ze­tő­ket.

Az Új­ság­író­klub kol­lek­tí­vá­ja tö­ret­len len­dü­let­tel hó­dít­ja meg az eu­ró­pa­i­ság és a konst­ruk­ti­vi­tás újabb­nál újabb ma­gas­la­ta­it. Mér­ték­adó új­ság­író­ink, akár­mi­lyen fel­ál­lás­ban ke­rül­je­nek is a kép­er­nyő­re (a nagy ku­jon ki­esé­se sem oko­zott ko­mo­lyabb fenn­aka­dást), hét­fő­ről hét­fő­re meg­bíz­ha­tó tel­je­sít­ményt nyúj­ta­nak.

Akár­ki akár­mit mond, az es­kü­vő szép do­log. Le­het­ne zsák­szám­ra Ka­rin­thyt ci­tál­ni, Chamfort- axiómákkal vagy leg­alább­is az Idé­ze­tek Köny­vé­vel bom­báz­ni az agy­kér­get, az még­sem kö­ze­lí­ti meg az igaz­sá­got. Az es­kü­vő szép, fé­lel­me­tes, fel­eme­lő: a pi­kírt­sé­get hagy­juk a libertinusoknak és Mar­si Ani­kó­nak. Ha fér­fi és nő szö­vet­ke­zik, egy élet­re, egy ha­lál­ra (mi kon­zer­va­tí­vok len­nénk, ezért a heterofasizmus), az olyan pil­la­na­ta az em­be­ri lét­nek, amit kár vol­na ki­hagy­ni.

Szö­ré­nyi Le­ven­té­nek nem volt elég az Ist­ván, a ki­rály csíksomlyói gyönyörűszép be­mu­ta­tó­ja – volt ve­le jó kis nyi­lat­ko­zá­si kedv, ma­xi­má­li­san ki­él­ve, meg­tár­gyal­va, ne­ki ez nem volt elég. Szö­ré­nyi rockoperettista úgy dön­tött: ezt az évet nem zár­hat­ja úgy, hogy az or­szág né­pe ne tu­laj­do­nít­son ne­ki né­mi kat­ta­nást.