Fö­lös do­log len­ne az­zal ve­sződ­ni, hogy be­mu­tas­suk: a ma­gyar szín­ját­szás tör­té­ne­te egyút­tal a ma­gyar nem­zet szü­le­té­sé­nek tör­té­ne­te, ez­zel a mi drá­ga ol­va­só­ink nyil­ván úgy­is tisz­tá­ban van­nak.

Dunaharaszti városa november vége óta végre jelentős regionális gazdasági szerepet tölt be a budapesti agglomeráció déli részén. „Árérzékeny” jelzővel kategorizált polgártársaink oszlopok alatt egyensúlyozva hordják haza a negyven forintos lengyel ásványvizet, kartonszám az ismeretlen eredetű tejcsokoládét és raklapemelővel (közismertebb nevén “békával”) a mellékhatásoktól sem mentes negyvenkilenc forintos dobozos sört. Belevetettük magunkat a magyar kereskedelmi élet sűrűjébe és ellátogattunk a fővároshoz legközelebb megnyílt dunaharaszti egységbe.

„Egy­szer majd el kell temetNI / és ne­künk nem sza­bad feledNI / a gyil­ko­so­kat né­ven nevezNI” – ír­ta ne­ve­ze­tes, 1983-as, Örök­nyár: el­múl­tam 9 éves cí­mű ver­sé­ben Nagy Gás­pár. S mi­vel még most is azok az utó­lag bá­tor „re­for­me­rek” oszt­ják öt­ven­hat „iga­zi” tör­té­ne­tét, akik an­nak ide­jén a föld szí­né­ről is el­tün­tet­ték vol­na a „ve­szé­lyes el­len­for­ra­dal­márt”, hát ve­gyük le a polc­ról a köl­tő va­la­me­lyik ver­ses­kö­tet­ét. S ha rá­kap­tunk az ízé­re, fu­tás a bolt­ba Nagy Gás­pár leg­fris­sebb, Sza­vak a ren­ge­teg­ből cí­mű köny­vé­ért.

Az an­tik­vá­ri­u­sok na­gyobb di­cső­sé­gé­re, íme, itt a mi­nisz­ter­el­nö­ki iro­dal­mat fel­dol­go­zó kör­sé­tánk má­so­dik ál­lo­má­sa, az An­tall Jó­zsef­ről leg­utóbb ké­szült könyv, az 1315 nap cí­mű kö­tet.