Mivel a baloldali magyar sajtó egymás sarkára tiporva akar most segíteni egy európai, színvonalas, Farkasházy Tivadarnak is elfogadható, nem csecsemőevős konzervativizmus kialakításában, a magunk szerény eszközeivel mi is segítségükre szeretnénk sietni, hogy ne úgy álljanak hozzá, mint diszlexiás a betűtésztához.

A karácsony a csúcs. Hároméves kora körül az ember nagyjából világosan rangsorolja az év ünnepeit. Vannak ugye a hétvégék, amikor a nagyiéknál vagyunk, és annyi befőttet ehetünk, amennyit akarunk.

Nem kell egy Hamvas Bélának lenni ahhoz, hogy a magyar lélek és a szőlő között fennálló misztikus kapcsolatot rögvest felfedezzük. És ehhez még csak alkoholistának sem kell lenni. Elég résztvenni egy zsongító szüreten.

És nem Bánát: ez nagyon fontos. A Bánát olyasmi, mint Guy Ritchie Blöff c. alkotásának elején a katolikus vallás: pusztán egy félrefordításnak köszönheti létét. A Bánát ugyanis az eredeti, bánság nevű magyar szó németre fordításának a visszamagyarítása, s mint ilyennek, semmi értelme sincs. Elindultunk északról, Arad felől, hogy a Magyar Korona vérrel megszentelt, öntözött és a kérges magyar tenyér munkájával, izé, megművelt földjének bemutassuk, mire jutottunk nélkülük: elvittük nekik az Igazából szerelem filmzenéjét, sok Tesco-sört és a Sós– Farkas szerzőpáros remek Erdély-útikönyvét.

Az ehavi folyóirattermésből szemezgetve úgy tűnhet, hogy szerkesztőségünk tagjai saját szimpátiáiktól, személyes ismeretségeiktől vagy a vágyakozva nézett extrém sportok iránti sznobizmustól vezérelve tallóznának a magyar sajtó kincsestárában. És ez a tűnés – posztmodern világunkban szokatlanul – tökéletesen fedi a valódit. Meg az igazat.

Ret­teg­tem a vas­út­tól. Haj­na­li in­du­lá­sok­ra em­lék­szem, ágy­ból va­ló ól­mos ki­kec­mer­gés­re, és bár so­se kés­tünk, vagy ha igen, ar­ról nem tud­tam, mi­vel nem is­mer­tem az órát, mély­ből jö­vő ösz­tö­nös, zsi­ge­ri fé­le­lem­mel utál­tam a vo­na­tot. Uta­zás előt­ti na­po­kon több­ször ros­­szul vol­tam.

Rendes empirikus kutatások híján nehéz megtudni, hogy a magyar közigazgatás végső romlása hol kezdődött. Bizonyos azonban, hogy – Mikszáth Kálmán állításai ellenére – a hazai hivatali ügyintézés nem volt mindig csapnivaló. A dualizmus korszakában kitermelődött az a szakbürokrácia, amely a modernizációval kapcsolatos feladatokat megbízhatóan és egyenletes színvonalon intézte.

A cuk­rász­da nem a gond­ta­lan­ság kré­mes-cuk­ros szi­ge­te, amely­nek rum­aro­má­val te­li la­gú­ná­já­ba ri­gó­jan­csik­ból kö­tö­zött tu­ta­jon ér­ke­zünk, mi­köz­ben a szi­get ős­la­kói hab­zsák­ba öl­töz­ve üd­vöz­lő tán­co­kat lej­te­nek. Mi meg majd szór­juk az üveg­gyön­gyöt: bullshit, test­vé­re­im.

A meg­al­ku­vás üveg­há­zá­ban cso­dá­la­to­san szép vi­rá­gok nő­nek. Én pél­dá­ul gyű­löl­tem a kém­iát, a ké­mia a meg­ve­sze­ke­dett ma­te­ri­a­lis­ták val­lá­sa, ugyan­ak­kor sok­ban ha­son­lít az esz­té­ti­ká­ra, mert a meg­ta­pasz­tal­ha­tat­lant vizs­lat­ja, ami azon­ban ér­dek­te­len.

Huntington mes­tert leg­alább egy év­ti­zed­del meg­előz­ve, va­la­mi­kor a nyolc­va­nas évek ele­jén el­ért en­ge­met is a ci­vi­li­zá­ci­ós clash. A csiroki nap­tánc­hoz ha­son­ló be­ava­tá­son men­tem át, ami­kor édes­anyám bé­lye­gért kül­dött, az az­óta le­bon­tott la­kó­te­le­pi tra­fik­ba, a Ba­ross ut­ca és a Bí­ró Mi­hály (Prieszol Jó­zsef [kom­csi gaz­fic­kó: MAORT, egye­bek], To­pán­ka [Prieszol em­lé­ké­nek el­ke­né­se]) ut­ca sar­ká­ra.