Elmondom, mi volt. Rossz időt jósoltak, nem mehettünk megint Battonyára, pedig Józsi tüzeket gyújtott az Esőistennek, ami, mondjuk, elég fura egy régi, felvilágosult elvtárstól.

Nemcsak a dínók meg a mamutok vesztek ám ki (a megamammutból még kettő tapicskol a Széna téri emlékmű helyén), ha nem figyelünk oda, a finom szállodabárokban hangtompítóval zongorázó művészperiféria is eltűnni kényszerül. És a durva helyeken fortéban pianínót csapdosó, kevésbé intelligens alfaj is. Fincsi tehát, és a zeneevolúció egy zárványát tán időleg mentő ötlet versenyt rendezni a füstök közt robotoló muzsikusok részére.

Velich Rita nem könnyen áll interjúra. Az ifjú, nagyon szerény – ráadásul feltűnően csinos – jelmeztervezőnő nem szereti a nyilvánosságot, sziszifuszi munka, mire rávesszük, hogy a lapunkat fogyasztó tízezrekhez egy hatszemközti beszélgetés során mégis eljuthassanak szavai. Már az elején, mikor oda keveredünk, hogy bizony, sok vizuális inzultus érheti őt a polgártársak esztétika- és stílusmentes öltözéke kapcsán, összébb görnyedünk Késmárki kollégával. Mi addig, a művésznő eztán már jól érezi magát.

Ti­zen­hat éve­sen Hód­me­ző­vá­sár­hely­re ki­rán­dul­tam az osz­tály­­lyal. Es­te a fő­té­ren nyom­ták a roc­kot, egy órá­val ko­ráb­ban al­ko­hol ha­tá­sa alatt se hit­tem vol­na, hogy a VM Bandre csá­po­lok majd.

A kö­vet­ke­ző be­szél­ge­tés­ből ki­de­rül, hogy min­den le­het­sé­ges, ha az em­ber ko­mo­lyan ve­szi a ben­ne mun­ká­ló szán­dé­kot. A jó fü­lű gyer­mek­ből pi­a­nis­ta lesz – nem pi­a­ris­ta, mert lány! –, a zon­go­ra­mű­vész­nő­ből ének­mű­vész­nő, az éne­kes­ből csa­lád­anya, aki­ből meg hir­te­len ope­ra­éne­kes­nő válik… Ami pe­dig az UFi-t il­le­ti, még azt is meg­koc­káz­tat­ja a vi­lág­lap kü­lö­nít­mé­nye, hogy a Bánk bán pró­bá­já­ról ki­kö­nyö­rög­je Me­lin­da ala­kí­tó­ját, min­den sej­te­tett át­vál­to­zás ala­nyát, Boross Csil­lát.

Ha csuk­lyás kultúrbrigantik le­fe­je­zős vi­de­ók­kal kí­noz­nak se tud­tam vol­na ös­­sze­tett mon­da­tot val­la­ni ar­ról, hogy a Bi­ki­ni ne­vű, egy­kor Kárpát-medence-szerte nép­sze­rű ze­ne­kar mit csi­nál mos­ta­ná­ban.

2005. január 8-án Kocsis Zoltán intésére, Mozart-komponálta kottafejek megszólaltatásával elkezdődött a Nemzeti Hangversenyterem akusztikai hangolása. Rost Andrea énekelt, a Filharmonikusok kedvükre játszottak, a pózoló-fülelő Gyurcsány körül senki, Orbán, az alapkősüllyesztő meg lépni nem tud a népektől. Egy nyaksálas bohém építész pedig most is ott sertepertél, ahelyett, hogy elterülne a pasztell-zöld bársonyszékben, és elégedetten csettintgetve lokátorozná körbe gyönyörű, juharfa termét: ő Zoboki Gábor.

Ha egy ze­ne­mű­vész gi­ga­kon­cer­tet ren­dez a fő­vá­ros­ban, ha or­szá­gos tur­nén vág­tat vé­gig, ha dup­la CD-t, hang­ka­zet­tát je­len­tet meg, s ha mind­ezt még vi­de­ó­val és dup­la DVD-vel is meg­fe­je­li, ta­lán tény­leg al­ko­tott va­la­mit 2004-ben, meg­ér­de­mel egy kis pi­he­nést. Kis vers­mon­dás, ket­tős ál­lam­pol­gár­sá­gi ci­vil rá­se­gí­tés, film­kri­ti­ka-írás, ti­zen­két órás de­di­ká­lás azért be­le­fér. Mi ez­út­tal nem hagy­tuk ma­gun­kat az okos köz­gaz­dász Ko­vács Ákos ver­bá­lis út­hen­ge­ré­től bi­tu­men­re klop­fo­lód­ni, rá­ha­tás­men­te­sen nél­kü­le ku­ta­kod­tunk új DVD-jén.