Pörköltkör, Villával (2005. november) Elmondom, mi volt. Rossz időt jósoltak, nem mehettünk megint Battonyára, pedig Józsi tüzeket gyújtott az Esőistennek, ami, mondjuk, elég fura egy régi, felvilágosult elvtárstól. Kénytelenek voltunk új helyszín után nézni. Olyan terep kellett, ahol a velünk érző nyugdíjasok megpihenhetnek kicsit egy élet munkája után, ahol ebédet kaphatnak. Szóval fedett hely kellett. Nem úgy értem. Ahová nem esik eső, de mégis szép, tágas. Erre a mi-nisztertanácsi elnök embere felvetette: elmennénk-e a Villába? Nem a Valóba, hanem a Valódiba! Húha, akkor engem a víz kivert, hát hogy jövünk mi oda, összemászkálni a metlakit, de nem ezért, inkább az ételért aggódtam. Mint később kiderült, joggal. Hát hogy lesz az ültetés, a pörköltözés? És a színpad? Meg a Bódi Guszti művész úr öltözője? Ne akadékoskodjon már! Ezt is a titkár mondta. „Van a fitneszközpontban büfé meg bár is, a művészét berakjuk a konditerembe. A 3+2 a zuhanykabinokban öltözik. Megfelel?” Odalenn csak egy sátrat tudtunk volna felverni…, hát hogyne. De mégse a Villába megyünk? Hanem milyen sportuszodába? – ezt csak meg kellett értenem. Ember, mindez a Villában van. Nem lesz semmi probléma, maga csak szervezkedjen, borítékolja a vízjeles meghívókat, hehe. És jöjjenek! De jöjjenek ám! Kipuceroltuk a gulyáságyúkat, csak úgy özönlöttek buszaink a rózsadombi utakon felfele. A maradék utat gyalog tettük meg. Nem volt panasz, sőt, ahogy a fotósok hadától kísérve zajlott a nagy menetelés, megható képeket sorjáztak. Mozgásképtelen idős elvtársainkat nyugdíjas szimpatizánsok vitték vállukon a Villáig. Tisztára mint egy csodahelyi zarándoklat – ezt Vilmus jegyezte meg, a hívő tagozatból. No, nem szaporítom a szót. Ahogy beléptünk a hatalmas palotába, múzeumi papucsokat kaptunk, csendben eltopogtunk a liftig, és odalenn már várt ránk Ferenc és Klára. Kedvesek voltak, nénémeztek-bátyámoztak, mondták: hávárjú, minden. Felhívták a figyelmünket, hogy csak nagyon óvatosan a merülőmedence körül, mert épp kék könyvért szaladt az úszómester. Csodálták nyugdíjasaink az ízléses fameny-nyezetet, elkápráztatta őket a káprázatmentes lámpasor, a bárban pedig olyasmiket kaptak, hogy még stampedli előtt se tudták kiejteni az italok nevét. Volt egy illedelmes csoport, amely elgémberedett lábát melengette a fűtött járólapon, mások bámulták, hogy’ nem ér partot Ferenc, pedig pillangózik erősen. Hát az ellenáramoltató miatt, nevetett Klárika, és slankabb asszonyainkból kettőt szoláriumozni hívott. Engem beerőszakoltak egy szaunába. Biztos ott fulladtam volna, mert a gőztől nem láttam a kilincset se, de fél óra után a hőleoldós automatika megszabadított. Kiszédelegtem – és döbbenjetek meg: senki se volt már ott. A legfurcsábbnak azt találtam, hogy körben, nagy halmokban állt a sok pörkölt, és szemlátomást hozzá se nyúlt senki. Ahogy csodálkozva ráztam a fejem, csak a kazángépész vetett oda annyit: elment az étvágyuk. Aztán ők is elmentek.
|