Az egyszázalékos projekt (2006. január) Idestova egy hónapja, hogy megszavazták az Európai Unió 2007–2013 közötti költségvetését, ám az EU-ügyekben mismásolni mindig kész magyar sajtó lapjaira makacsul nem fér föl a tavalyi év európai politikájának igazi mottója. Pedig ismerős lehetne, hiszen itthon, korábban, majdhogynem pártprogrammá is nemesült. Az, hogy merjünk kicsik lenni. Erről szaval Blair, ezt szavazták meg a franciák, ezt követelik a hollandok és ezt ajánlja Merkel. Miközben azonban nem csitul a nettó befizetők kisszerű méltatlankodása, a frissen csatlakozottak között is kezd lábrakapni az ingerült csalódottság. Hiszen miről is beszélünk? A tíz új ország közel 80 millió lakossal mindössze felibe-harmadába kerül az EU-nak, mint a 40 milliós Spanyolország – egyedül. Az Eurobarometer felmérései vészjóslóan tükrözik a hangulatváltozást, az EU itthoni népszerűségének évi hat – nyolc százalékos zuhanását. Pedig az új tagok növekvő euroszkepticizmusa még csak nem is az Európai Unió „nagy ügyeinek” szól. Mi, magyarok például messze az uniós átlag feletti mértékben támogatjuk az unió bővítését, csattanósan cáfolva ezzel az idegengyűlöletünkről szóló, belpolitikai célú koholmányokat. A hazai választók 66%-a az EU további bővítése mellett voksolna, ami 26%-kal magasabb, mint az EU-s átlag. Törökország felvételét 51 százalékunk helyesli, az EU 35%-os átlagával szemben. Horvátország csatlakozásának támogatásában a magyar közvélemény az első, amiképpen az európai alkotmány terve is még itthon a legnépszerűbb. Csalódottságunk oka az, hogy csatlakozásunk óta alig történt valami. Jellemző, hogy a megkérdezettek többsége szerint az EU tagság nem növelte sem hazánk stabilitását, sem gazdasági biztonságát. E vélemény megszívlelendő és jelentőségéből nem von le semmit, hogy bántó, mindennapi bosszúságokból is táplálkozhat: a belső vámok eltörlése nem látszik az árakon, mi több, az autók vámja helyett bevezették a regisztrációs adót, az európai uniós egészségbiztosítás intézése bonyolult, a munkanélküliség nőtt és a határokon sem lett rövidebb a várakozás. Speciális gondunk az országot 2004-ben illető EU-pénzek sorsa. Ezek nagy része ugyanis a kormányhivatalok hibájából nem jutott el időben a címzettjéhez, így – noha az unió átutalta a megígért összeget – hazánk több EU-tagdíjat fizetett, mint amennyi támogatást felhasznált. Az újkeletű EU-ellenesség tehát „odaát” a közösségi eszme, „ideát” viszont az egyes kormányok politikájának bírálatát jelenti. Odaát az embereknek elegük van az újak javára történő adakozásból, itt pedig abból, hogy a kormányok a nehezen kisajtolt támogatásokat sem képesek országuk javára fordítani. Tény, hogy az unió, miközben lélekszáma 20%-kal nőtt, költségvetését 20%-kal csökkentette, így az már alig éri el a tagországok GDP-jének egy százalékát. Bizony, az EU, ha így halad, lassacskán nem lesz más, mint a választóikra sandító helyi érdekű politikusok önfényezési fóruma. Ami tényleg, minél kisebb, annál jobb.
|