OFFLINE | múltidéző |
Andorka Rudolf (1891–1961)
Tábornok civilben
(2006. január)
Amikor a magyar politikai foglyok első csoportját a Gyümölcsoltó Boldogasszonyét követő nap éjszakáján a budapesti Gestapo Fő utcai rezidenciájából teherautóval átszállították a Keleti pályaudvarra, az ott mulató pestiek némelyike állítólag kárörvendően jegyezte meg: „Viszik a zsidókat Németországba!… Úgy kell nekik, ott majd elintézik őket!” Ezek a foglyok nem zsidók voltak. Legalábbis többnyire nem azok.

Az őket csőre töltött fegyverrel őrző SS-ek – a magyarországi németek hitlerista csoportjából toborozták őket – a csarnokban, mielőtt a vonatba tuszkolták volna, ötös sorokba állították a rabokat. Az első sorokban ott volt Lenkey Géza ezredes és Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke. Őket utóbb visszahozták Ausztriából. (Baranyai októberben, a kiugrási kísérlet idején szabadlábra került, majd bujkált, az ezredes fogházban halt meg.) Ott állt az élen két nyugalmazott tábornok is, Keresztes-Fischer Lajos – aki utóbb azonos lágerbe került testvérével, a szintén letartóztatott belügyminiszterrel (a flossenbürgibe) – és Andorka Rudolf. ők négyen ugyanis a legmagasabb foglyok közé tartoztak.

Szolgálatban
A második világháború alatti magyar katonai vezetők – azok is, akik 1944 októberében fölesküdtek Szálasira – többnyire nem a „népelnyomó úri osztály” képviselői, hanem többségükben alsóközéposztálybeli, kispolgári, nem egy esetben kimondottan szegény családok sarjai voltak. Talán nem köztudott, hogy nagy részük 1919-ben fiatal tisztként aktív szerepet vállalt a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében. Szakály Sándor többek között Hennyei Gusztáv, Beregfy Károly, Werth Henrik, Szombathelyi Ferenc, nagybaconi Nagy Vilmos, Jány Gusztáv, Sztójay Döme nevét emeli ki tanulmányaiban. Persze a korabeli dokumentumokban hiába keresnénk így a legtöbbjüket, hiszen azokban sokan közülük még német, szláv – eredeti – nevükön szerepelnek. E szempontok majdnem mintaszerűen illenek Andorka Rudolfra is: Sopronban született, evangélikus német (eredetű), iparos múltú családban – bár nagyapja már lelkész, édesapja pedig pedagógus volt. Apja halála után hadapródiskolába vették föl, ingyenes helyre. Csapattisztként szolgált az I. világháborúban – Galíciában, majd Olaszországban –, 1919 nyarán pedig Stromfeld Aurél vezérkarának tagjaként vett részt a cseh megszállók ellen indított északi hadjáratban. (Ilyen minőségében még egy Stromfeldről szóló, az ántivilágban több kiadást megért regényben is megjelenik – eredeti nevén, Fleischacker [Fleischhacker] századosként.) Hadiakadémiai tanulmányai mellett a húszas években államtudományi doktorátust is szerzett, s ez önmagában is valószínűsíti, hogy szellemi igényei eltértek a „szimpla” vezérkari tisztekéitől. Tagja volt az első világháborús magyar–szovjet hadifogolycsere intézőbizottságának, később katonai attasé lett Prágában, majd Varsóban. Ezután a Honvédelmi Minisztériumban, illetve a vezérkarban töltött be fontos posztokat – utoljára a VKF 2. osztályát vezette; itt az ő hatáskörébe tartozott a hírszerzés és az elhárítás is. A vezérkar és a kormány jobbratolódását látva átvonult a külpolitika területére: 1939-ben szolgálaton kívüli viszonyba került, s két évre Magyarország követe lett Madridban, ahol a nyugati hatalmak képviselőivel igyekezett szorosabb kapcsolatokat kiépíteni. (Ez persze szemet szúrt a német követnek is.) Magyarország háborúba sodródása idején aztán lemondott
erről a posztról is; 1941-ben nyugalomba vonult és tagja lett annak
a viszonylag szűk, „konzervatív” ellenzéki elitnek, amelyik az angolokkal való kapcsolatok megszilárdítását akarta elérni.

A közíró
Aki csak beleolvas Andorka Rudolfnak a második világháború alatt a Független Magyar Újságban és főként a Magyar Nemzetben megjelent cikkeibe, nem mindegyikből érti meg azonnal, miért került írójuk Mauthausenbe, az úgynevezett prominens magyar politikusok közé. Ehhez vagy a témában való elmélyedésre, vagy valamely sajátos érzékre van szükség, amelynek révén kibonthatjuk a sajtó korabeli állapotához alkalmazkodni kényszerülő írások üzeneteit. Rabtársa, Litván József úgy emlékszik vissza a volt tábornokra, mint „aki katonai és politikai elemzéseiben a német hadvezetést napilapokban bírálta”, illetve „aki a háború alatt szkeptikusan elemezte a német militarizmus álsikereit”.
Andorka enyhén szólva nem kívánta a hitleristák győzelmét – egyébként meggyőződése volt, hogy nem is győzhetnek –, és hamar megsejtette, hogy a németek a hátukon hozzák majd Magyarországra a szovjeteket. (Az első intő jelet, hogy a bolsevizmus benyomulhat Közép-Európába, Lengyelország közös – német–szovjet – lerohanásában látta.) 1938–1939-ben szélsőjobboldali forradalomtól tartott, 1941–1943-ban pedig a magyar pozíciókat szerette volna átmenteni. Ez naplójának abból a két terjedelmes töredékéből derül ki közvetlenül, amelyek nyomtatásban is olvashatók. De a cikkekből is kihüvelyezhető ez a tartalom. Spanyol útiképek című, a Magyar Nemzet 1941-es évfolyamában közölt kétrészes írásában például azt is fejtegette, hogyan sikerült Spanyolországnak – persze az itthoniaktól eltérő körülmények között – kimaradnia a világháborúból. A következő, Három találkozás című szöveg egyértelműen arra utal, hogy Metternich tudta, szembe lehet fordulni Napóleonnal, és nem is teketóriázott, amikor eljött az idő. Érdemes egybevetni az Andorkától származó, különböző jellegű dokumentumokat: „Német- és Olaszország megüzente a háborút, persze mi is siettünk utánuk. Lehet ettől a seggnyaló kormánytól mást kívánni?” – olvassuk naplójának 1941. december 13-i bejegyzésében. Az „újvidéki razzia” kapcsán pedig ezt írja: „[…] ennek igen csúnya következményei lesznek, amit elsősorban majd az ottani magyarság fog megfizetni." Tudta, hogy a háború után nem térnek vissza az 1938–1939-ben megszűnt állapotok; ha az ország talán nem lesz is szovjet megszállási övezet, elemi erők söprik majd el a hagyományos – sok ponton elavult – világot. „Elő kell készülni – éspedig alaposan – a béke problémáira, ha nem akarjuk azt, hogy a háború megpróbáltatásait átélve a béke gondjai alatt roppanjunk össze” – hirdette 1943 márciusában a Független Magyar Újságban. Már korábban is szükségesnek tartotta a fordulatot; naplója a Nemzeti Kaszinóba, az Apponyi Társaságba tömörült ellenzéki kör reményeinek, megtorpanásainak, tehetetlenségének fontos dokumentuma. Egyike volt azoknak, akik elméletben elengedhetetlennek tartották a polgári vezetésű „népfront” létrejöttét, az „osztályellentétek” tompítását (amelynek feltétele volna a szociális kiegyenlítődés); sokszor tárgyalt a kisgazdákkal, és cikkeiben is amellett érvelt, hogy a polgárságnak együtt kell működnie a szociáldemokráciával, a parasztsággal, s a „történelmi osztály”-nak is vállalnia kell a maga szerepét. De a naplóból kedvetlenség, levertség árad; írója nem bízik az ellenzék több tagjának elszántságában, sőt, önmagában sem mindig. „Azt mondják, hogy […] a társadalmi és politikai megmozdulásoknak mindig az volt a hibája, hogy sok volt a vezér és kevés a
közkatona. Manapság – el kell hinnünk, mert így látjuk – rengeteg az önzetlen közkatona, akik mind egy vezető után kutatnak, de nem találják” – írta 1943 februárjában megjelent cikkében. Az igazság az, hogy maga is inkább közkatona, legfeljebb „csapattiszt” lett volna inkább. Amikor az ellenzék tekintélyes tagjai fölkérték, hogy – lehetséges miniszterelnök-jelöltként – irányítsa ő a politikai szervezést, nem vállalta; erre nem tartotta alkalmasnak magát. A Magyar Nemzetben közölt utolsó cikkeiben mégis mintha egy program elemeit kezdené megfogalmazni. A döntő persze nem is a szerepvállalás puszta szándéka volt: végül nem a fordulat kedvező pillanata érkezett meg, hanem a német hadsereg.

Mauthausen, Kistarcsa
Naplójából csak néhány évre terjedő bejegyzés maradt meg, ezeket Lőrincz Zsuzsa adta ki 1978-ban, A madridi követségtől Mauthausenig címmel. A szöveg azonban nem fogja át a címben meghatározott korszakot: az utolsó bejegyzés 1943 áprilisában vettetett papírra; az olvasó csak az előszóból tudja meg, hogy Andorkát a németek 1944 tavaszán letartóztatták. A következő korszak följegyzéseit – ha voltak, s ha valami csoda folytán előkerülnének – Mauthausentől Kistarcsáig címmel lehetne sajtó alá rendezni. Némely sorstársa szerint az ausztriai lágerben Andorka hidegen, távolságtartóan viselkedett a többi magyar rabbal, illetve a „főnemesi párt”-hoz csatlakozott. Ha ez igaz, részben annak a belső elszigetelődésnek, pesszimizmusnak a következménye lehet, amely már naplójából is kitűnik. Szerepe lehetett persze ebben a rabok közötti vitáknak is – egyszer például egyikük a „svábokat” szidta, s erre Andorka különösen érzékeny volt. De az efféle, németek által deportált magyarok közötti vitákat valószínűleg nemcsak mi minősítjük abszurdnak. Andorka aztán súlyos betegen került haza. Az utolsó menetről fia, az ifjabb Andorka Rudolf – akadémikus, az interjú megjelenése idején, 1996-ban a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem rektora – ezt nyilatkozta Vathy Zsuzsának:
„‘50-ben tartóztatták le, ezúttal az ÁVH, kilenc hónapig semmit sem tudtunk róla. Lényegében abba a hullámba került bele – megtalálták egy levelét Szakasits Árpádnál, ez volt a formális érv –, amikor az egész náciellenes, nem kommunista ellenzéket besöpörték. Nagyon sokáig volt az Andrássy út 60-ban – erről hadd ne beszéljek –, innét Kistarcsára vitték. Közel négy évig tartották benn. Az internáló tábor megszüntetésekor konstruáltak egy pert, melyben négy évre ítélték, s mert ez néhány hónap múlva »pont letelt«, szabadon engedték. Szívbetegsége mellé Kistarcsán reumát és tbc-t szerzett, ‘54-ben került haza. Budakeszin laktunk, majd a Rökk Szilárd utcában, társbérletben. Itt halt meg, hetvenéves korában. Délelőtt még elment a Fővárosi Könyvtárba, elolvasni a nyugati lapokat, azután lefeküdt, és első unokája mellett elaludt.”



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

  #7: _Krajnyák Anna (2006. -0. 2-. 13: 1)  

Te csak magyar zsidókat ismersz?!
Élezünk hát élezünk.
Na akkor figyelj
Egy megérett a meggy-
Kettő csipkebokorvessző -
Három ....................0
Négy..........................0
Öt hasad a tök
Hat...................0
Hét virágzik a rét,
Nyolc..................
Kilenc.......
Tíz tiszta viz és a kis szamár mind megissza.
egyébként meg Ave Cesar.

  
  Válaszok struktúrája


  #6: _M. (2006. -0. 2-. 08: 1)  

3. Olvass figyelmesebben. Nem akarlak a zsidók sorsa feletti (vagy bármilyen más) sajnálkozásra rávenni. Arra akarlak rávenni, hogy ha más sajnálkozik a veszteségei miatt, hagyd békén. Amúgy éppenséggel akár mi, nem zsidó magyarok is sajnálkozhatnánk a második világháborús zsidóüldözésen, de hát ehhez már empátia és belátás kell, úgyhogy tőled nem is várom.

4. Tudod, hány magyar identitású, asszimilálódott zsidó volt, akit csak a származása miatt bélyegeztek meg, amúgy ő magyar szeretett volna lenni és magyarnak vallotta magát?

5. Természetesen mindenkinek joga van a magát vagy a népét ért veszteségek vagy sérelmek miatt sajnálkozni, gyászolni, emlékezni stb. Teszik/tesszük is. És ugye megsértődnénk, ha egy szerb azt mondaná nekünk: "Ugyan, hagyjátok már azt a 40-50 ezer magyart, akiket szerintetek Tito partizánjai legyilkoltak! Nem unalmas ez az örökös nyavalygás? Különben is, az egész csak hazugság, na jó, legfeljebb 400-500 áldozat volt, és egyébként is, ti kezdtétek." Ugye, milyen felháborító?

6. Ha sok zsidónak a kereszt érdekből kellett, hogy ne gyilkolják meg őket - nekem ezzel semmi bajom. Miért, talán önként kellett volna jelentkezniük és felsorakozni a Duna-parton vagy a gázkamrák előtt? Ugyan már. (Egyébként ajánlott olvasmányként javaslok egy bibliai történetet bizonyos Péterről és arról, hogy mit csinált ő hármoszor is a kakas kukorékolása előtt.)

  
  Válaszok struktúrája


  #5: _M. (2006. -0. 2-. 08: 1)  

Na akkor a válasz részletekben:

1. Az M. a keresztnevem első betűje. A családi nevem a Dráva környékén tucatnévnek számít - szóval nem vagyok zsidó, ha ez érdekel. (Számít?) Egyébként meg semmi közöd hozzá. Ez az internet névtelensége: mondhatod ugyan, hogy Krajnyák Anna vagy, de ezzel az erővel én is mondhatnám. De nem arra reagáltam, hogy kinek mondod magad, hanem hogy MIT mondtál, és az bizony ordas hülyeség, az utóbbi két hozzászólásoddal együtt.

2. A nevekről. Már ebben is tévedsz: bizony nemcsak zsidókat hívnak Braunnak, Weissnek és Meyernek, hanem pl. németeket is. Lásd pl. Wernher von Braun, Kurt Meyer(alias "Panzermeyer"), hogy csak a náci Németország két illusztris figuráját említsem.

  
  Válaszok struktúrája


  #4: _Krajnyák Anna (2006. -0. 2-. 07: 0)  

Mivel engem sajnálkozásra akarsz rábírni,akkor talán megtudod azt is mondani ,hogy akik annyira sajnálkoznak, miért követelnek kártérítéseket, kárpótlásokat, holokauszt -áldozat címen világszerte, bazi nagy
összegeket?Pedig köztudott az is ,hogy a zsidónép aranyban méretett és váltotta meg magát ill.menekítette.Vagy éppen úgy is hogy
a" Krisztus- kereszt "mentette meg sokukat. Amin én felháborodok és undorítónak találok az pedig az, hogy mondjuk a Mazsik székházban hangzott mindez ,hogy Krisztus keresztje csak érdekből kellett míg életet nyertek ,de mamár felesleges mint egy ruhadarab, és dobálják le ,olyak akik melldöngetős kippás zsidók akarnak ma lenni ,mert elmúlt a veszély és már az
"új Izraelt" álmodják és hirdetik mindenfelé.Azok akik megtagadták mindezt egykor.
Hol van az istenhit a hűség és a sorsvállalás?
Ezek a sorok az előzőböl kimaradtak.

  
  Válaszok struktúrája


  #3: _Krajnyák Anna (2006. -0. 2-. 06: 2)  

Tudod én kimerem írni a nevem de te nem .Miért ,mert Mayer talán?Egyébként elolvastad jól a cikket mármint a fenntit vagy csak az én válaszom,Egyébként ha vita hát legyen.Tájékoztatásul csak még annyit, nem tudod ,mert nem tudhatod,mivel nem élhettél még, kiket hívtak "zsidóbérenceknek"?Mert engem ez nagyon tud izgatni.Ugyanis azokat akiket a Dunába löttek, vagy csak simán lelőtték őket,mivel zsidókat bujtattak,de az a szomorú
ebben /helyesírás ide vagy oda /,hogy ők nem a holokauszt részesei őket elfeledik mindig megemlíteni mikor is "megemlékezve álszenteskednek,és túlzásokba esnek zsidós megemlékezéseken.Mivel is a háború az aztán kegyetlen,és nemcsak zsidókat üldöztek és áldoztak fel.Egyébként a cikk is pont erről szól ha tudnál,szélesebb látókörüen olvasni és nem beszűkülten. Tudtommal csak zyidókat hívnak Braunnak,Weisznek,Mayernek,stb.
Engem Krajnyák Annának hívnak mert van nevem, amit vállalok is de ti a névtelen senkik nem.Cak M.-ek ,ez megbélyegzés vagy csak oviból maradt jel?

  
  Válaszok struktúrája


Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”