A zene, amelyet Románia adott a nyugati civilizációnak
Manele (2006. február) A legtöbbünknek semmit nem mond ez a szó: manele. Aki azonban akár csak egyszer is hallotta, egy életre elfelejti Kaczor Ferit, Bunyós Pityut és a Fásy-mulató többi sztárját. Arról a jellegzetes havasalföldi román populáris zenéről van szó, amelynek eredeti balkáni-törökös hagzásvilágát elektronikusan felturbózva és az adott műfajhoz (diszkó, techno, stb.) „idomítva” alakítják néhány éve. Hazai fogalmaink szerint talán még leginkább „lakodalmas-mulatósnak” mondanánk, ez azonban félrevezető lenne. Hiszen míg Bunyós Pityu az ATV és Fásy Ádám minden próbálkozása ellenére nálunk (egyelőre) csak szubkultúra, addig a manele Romániában maga a méjnsztrím. A borsi vagy a nagylaki határátkelőnél már tutira kapunk belőle ízelítőt, az egykor kincses Kolozsváron pedig aztán tényleg kiélhetjük összes nemzethalál-víziónkat. A manele térhódítása ugyanis maradandó audióélménnyel egészíti ki Erdély elbalkánosításának vizuális jeleit. Legutóbbi ottjártunkkor már a Szent Mihály katedrális ódon falai közé is beszűrődött a sajátos zeneféleség – a polgármesteri hivatal által természetesen közvetlenül a templom mellett engedélyezett, s a gagyiságban a Blaha Lujza térit simán verő karácsonyi zsibvásárból. Mindent elsöprő divathullám ez, amely az utóbbi években meghódította az országot. Utcán, piacon, szórakozóhelyeken, a rádió- és a tévécsatornákon mindenhonnan manele ömlik. Az UFI munkatársai egy amúgy állítólag magyar tulajdonban lévő kolozsvári szórakozóhelyen saját szemükkel is meggyőződhettek arról, hogyan őrül meg a közönség (a szerzővel és a szerkesztővel egyetemben – a szerk.) abban a pillanatban, amint a dj manelét tett a korongra. Van már pornó-manele (a beszédes nevű Romeo Fantastick előadásában), sőt, a hipermarketek polcain megjelent a még hazai szemmel sem túl igényes kivitelű kommersz manele vodka is. Amikor pedig tavaly decemberben a ProTV kereskedelmi televízió rendezésében a román himnuszt – egyébként a kontinens valószínűleg legmilitán-sabb és legsovinisztább himnuszát – hat különböző zenei stílusban feldolgozták, általános megítélés szerint az „Ébredj, román!” manelés verziója aratta le a dicsőséget. A stílus korlátozottan ugyan, de még Székelyföldre is be tudott törni, s pár szórakozóhelyen az Edda–Republik–Omega-szentháromságot azért néha meg-megbontja egy-egy manelés előadó. Nincs az a tekintély, amely ne csorbulna ki a manele magabiztosságán. Az utolsó szervezett ellenállási kísérletet vele szemben Nagyszeben városi tanácsa fejtette ki 2002 karácsonyán. Akkor a képviselőtestület még rendeletileg betilthatta a köztereken a manele bömböltetését az ünnepek idejére – nyilván a város már rég kihalt, eladott vagy elmenekült szász polgárainak szelleme sóhajtott még egyet utoljára, mielőtt végleg átadta helyét a kétezer éves dákoromán civilizációnak. Azóta viszont már csak olyan kétségbeesett utóvédharcokra futja, mint a manelés honlapok feltörése és a dalszerzők nőnemű felmenőági rokonainak ott történő rosszhiszemű emlegetése. Bár a románok nagyon büszkék a maneléjükre, kultúrájuk legtöbb eleméhez hasonlóan az eredetigazolással azért itt is akadnak gondok. Belgrádban vagy Szófiában ugyanis nagyjából ugyanez a zene üvölt a nagyérdemű felé a piaci hangszórókból. Ez nem is meglepő, hiszen a Balkánon – legyen szó gasztronómiáról, italokról, vagy éppenséggel a zenéről – köztudottan ugyanazok a motívumok kergetik egymást minden nép populáris kultúrájában. Persze a románok bizonyos szempontból azért mégiscsak könnyebb helyzetben vannak. Ami nem Erdéllyel kapcsolatos, arra kevésbé érzékenyek. A szerbeknek viszont aligha lehetne súlyos testi sértés elszenvedése nélkül elmagyarázni, hogy népzenéjük alapvetően a török janicsárdalok közvetlen átvételén alapszik.
|