Az interneten fellelhető Gyurcsány-beszédek gyűjteményét olvasgatva azonban nem sikerült racionális levezetést találnom a Köztársaság mibenlétéről. Egyvalami lett csupán világos: a kormányfő számára a lépten-nyomon emlegetett Köztársaság tulajdonképpen nem más, mint saját maga. A gyurcsányi eszmefuttatá- sokból áradó szellemi sivárságnál persze e szempontból jóval beszédesebbek a méretükben és tartalmukban egyaránt precedens nélküli gigantposzterek (vajon mi lenne itt, ha Orbán Viktor saját, ti- zennyolc emeletnyi arcképét merte volna kifeszíteni a főváros fölé?). Nem beszélve az indulatos és személyeskedő kirohanásokról mindenki ellen, aki kritikát mer megfogalmazni a Köztársaság Vezére ellen – legyen az az ellenzék vezetője, a kereskedelmi kamara elnöke, vagy egyszerű állampolgár. Aki nem a Köztársaság Vezérének elképzelései szerint gondolkodik, az árnyékállamista, kóbor kutya, és legjobban tenné, ha befogná a száját: így foglalható össze Gyurcsány köztársasági credója. Gyakran érzi úgy magát az ember, mint a tetszés szerinti hollywoodi filmben az éppen lefülelt bűnöző: jogodban áll hallgatni – de minden, amit mondasz, felhasználható ellened. A percenként nyolcszor megújuló, de ennek ellenére mindig modern és haladó és szociáldemokrata és európai magyar baloldal ennyit tudott magából kitermelni az elmúlt tizenhat évben. A mondatonként háromszor elismételt „köztársaság” kifejezést – amit ráadásul még Medgyessy Péter vezetett be a rendszerbe – és egy személyiségzavaros vezért. Hiszen mi is az a fantasztikus ideológiai lendület a baloldalon, amelytől mostanában elalélten piheg az oly büszke „véleményformáló értelmiség”? A nagy semmi. Ugyanazt a lemezt hallgatjuk, mint a Demokratikus Charta 1992-es megalakulása óta mindig. Az utódpárttal szembenálló politikai erők állítólagos antidemokratizmusa és agresszivitása miatti aggódást és a fasizmus démonaival való küzdelem sikolyait. És ugyanaz az áporodott kádá-rizmus-szag tör elő mindenünnen, amitől tizenhat éve azt hittük, megszabadultunk: a Marjai Józsefek, Fekete Jánosok és a többiek – no meg az elképesztő helyzet, hogy ha valahol kifütyülik a miniszterelnököt (vö. szólásszabadság), akkor az ellenzéket vonják a nyilvánosság kínpadjára (persze, csak ha az utódpárt van hatalmon). Amit mindehhez Gyurcsány Ferenc eszmeileg hozzátett, az finoman szólva sem túl sok: egy kis lejárt szavatosságú, a magyar viszonyokhoz butított blairizmus – azonban azért még valószínűleg Kéri László is belátja, hogy a „termeljünk többet és osszuk el igazságosabban” korszakalkotó elmélete önmagában aligha jogosít fel közgazdasági Nobel-díjra. Hogy valójában mit kell érteni a nagy megújulás alatt, azt paradox módon Lendvai Ildikó vallotta meg nemrégiben egy őszinte elszólásával: az MSZP vezért keresett és végre megtalálta. A Köztársaság én vagyok – szónokolhatná tehát Gyurcsány Ferenc. Hacsak a Köztársaság nemet nem mond neki.