A magyar Clinton új reformkora (2006. május) Áprilisi számunk egyik-másik írását olvasva Cicusunk érzett némi késztetést arra, hogy önmagunkat díjazzuk, ha úgy alakulnak a dolgok. Nem úgy alakultak. Fábryval szólva maradtak a fix seggek a magyar horizonton, annyi bizonytalanság után. Így aztán Cicus is megmaradt a független sajtónál, annak zászlóshajójánál. Bő fél éve már, hogy a Népszabadság rohamot roham után vezet a Népszava korábban biztosnak tűnő bázisa ellen, Cicusunk legnagyobb megelégedésére. Példás szigorral leplezi le a fideszes plakátarcok személyazonosságát és jólétét, a több évtizedes gyakorlat adta magabiztosság érződik ki a lap minden sorából. A szigorú szavak mellett dicséretből sincs hiány: persze, azt nem könnyű kiérdemelni. Tóth Ákos az MSZP újkori történetének szimbólumát látja az Andrássy úti tömegrendezvényben, s nem az utcára vitt politikát. Kis Tibor interjúalanyával, Fejtő Ferenccel egymásra licitálva gyalázza a jobboldalt és fényezi Gyurcsányt. Gréczy Zsolt a választások eredménye kapcsán új reformkort emleget és csatlakozik az MSZP nem-sikerült-kettészakítani-az-országot kórusához. Füzes Oszkár szerint közhely, hogy Gyurcsány a magyar Tony Blair, ezért emeli a tétet: „E sorok írója a Clinton-korszakban volt washingtoni tudósító, és úgy látja: mostantól Gyurcsány lehet a magyar Clinton.” Szeretjük a mértékadást, de valamiért nem várjuk a napot, amikor a Népszabadság megírja, hogy Gyurcsány Ferenc a magyar Churchill, Kohl és Gandhi egy személyben. Dorombolásban is lehet mértéket tartani.
|