Utóbbi egyéb néven mászkál a világban, nem is ír, hitvesével mindig előzékeny, gyermekeivel nem ordít, a szemetet leviszi, este tíz után nem járatja a mosógépet, szigorú szakmaiságát (és mi sem természetesebb: pártatlanságát) hétszer edzett damaszkuszi pengeként villogtatja a magyar horizonton.
Ha hívnak, prezentációt készítünk, útitervet állítunk össze, fényképeket lopunk a netről, ügyelünk, hogy a számlatömb ropogós, a bélyegző elég nedves legyen. Aztán elmegyünk és lökjük. Bejáratott tréfáink vannak, pszeudokádárista beszólásaink: élcelődni a korábban elmenőkön például biztos siker. Közösséget teremtünk, tudást adunk át, kiéljük elfojtott színészi ambícióinkat, majd a nyolcvanas évek Robert de Nirójának arckifejezését felvéve hosszan autózunk haza az éjben.
Néha becsúszik egy kis gikszer: mit tagadjuk, végtelenül szellemes és jófej fickónak tartjuk magunkat, aki elsősorban közönségét igyekszik szolgálni, szórakoztatva oktatni, nevelni, hogy a haza fényre derüljön. Meg a Jabbamód lecsukódó szempillák oly csúf látványt nyújtanak. Egy ilyen viccpatron-robbantgatás után, egy távoli, messzi-messzi galaxisban eltört a kútra járó korsó. Szakmai kérdésről volt szó, amelynek azonban volt politikai oldala is, s amelyben – bár korábban utalgattunk reakciós szimpátiáinkra – az ellenzéki, khm, kánontól markánsan eltérő véleményt fogalmaztunk meg. A hátsó sorokból, ekkor ősz bárd emelkedik, s imígyen szól: „Nem szégyelli magát, a saját fészkébe piszkít!” Majd a vasvázas székeket szétlökdösve elindul kifelé. Mi ott állunk bénán, híres, frappírozott válaszaink fabatkát sem érnek, csapódik az ajtó, s mi leforrázottan ottmaradtunk a kárörvendő közönség előtt, s a moderátor halk biztatása („tessék csak folytatni, a Géza bácsi mindig ilyen. Valamit biztos félrehallott.”) is csak sót hint a friss sebbe.
Az estéli hazautazás során ezen morfondírozunk, s egy kósza őzcsalád kikerülése váratlan megvilágosodást hoz. A bácsi – bár szíve joga hülye pestinek tartani bennünket – tévúton járt, mint ahogy mindazon barátaink is azon járnak, meg keményhangú olvasóink is, akik kifogásolják, hogy „belemarunk”: na, vajon kibe?
Először is: egyazon politikai pártra való szavazás, egyazon tömeggyűlésen való megjelenés, egyazon médiában való megnyilvánulás nem azt jelenti, hogy mi most már ezentúl langymeleg családi otthonban élünk együtt, esténként szőrös papucsba bújunk és szerelmesen rágcsáljuk szavazótársaink fülét. Egy politikai pártra való szavazás a legjobb esetben is csak értékközösség. Nem vagyon-, nem nő-, és nem élet-. Már csak azért is, mert láttunk mi már nagymagyarországos matricával ellátott terepjárót tahó módon parkolni. Nem vagyunk egy fészekben senkivel hacsaknem a családunkkal, barátainkkal, feleségünkkel, szerelmünkkel, gyermekeinkkel. Nekünk nem a politikai pártunk hozott friss gilisztát, óvott pihés szárnyaival, tanított repülni. Ha nincs fészek – figyelem dedukció következik – nincs is hova piszkítani. Vannak eszményeink, talán hiszünk is ebben-abban, szeretnénk rendes egyházi adófizetők lenni, de emellett elsősorban veszendő lelkek vagyunk. Szeretjük a baszós-kardozós filmeket, szeleteltünk már párizsit az Asian Dub Foundation-re és esetenként kedveljük a Call of Duty megragadóan posztmodern világképét. Sőt, vannak balos haverjaink is, akikkel néha még berúgni is sikerül. Olyankor már nem balosok. Mély meggyőződésünk, hogy ideáltipikus jobbos nincs is, talán csak Bolgár György képzeletében: apró hibái mindenkinek vannak. Napi huszonnégy órában nem lehet jobboldalinak lenni; a buszra nem lehet jobbos módon felszállni, és a pörköltszaftot sem lehet jobboldali módon kitunkolni. Az ember alapvetően tökéletlen lény, ezért néha belenéz a Népszavába, piszkálja az orrát, a boltban nem a helyére teszi vissza a nem kívánt terméket és nem következetes az iwiw-en: ha valaki sokat erősködik, inkább visszaigazolja. Tökéletlenek vagyunk, reakciósok: tehát nem szeretjük a komcsikat, (az egészen kicsiket sem). Van egyfajta elképzelésünk Magyarországról, a nemzetet használható értelmezési keretnek véljük, és igen, háklisak vagyunk arra, ha cseszegetik az egyházakat. S bár láttuk az előző világot is, lassan belenőttünk a szabadságba: szeretünk repülni, digitálisan fényképezni, utazni, külhoni feketét inni és felesleges szivarokat venni, barátainknak, puhafedelű könyvet magunknak, sálat a királylánynak. Mert ők a mi fészkünk; velük szemben vannak elvárásaink, másokkal nem.
Közben hazaérkezünk. Besettenkedünk a sötét szobába, ahol a mi fészekaljunk, az igazi, már alszik. Megvan a nyolcvan pengő, lassan Szindbáddá lényegülünk, s nyugovóra térünk. „Na, milyen volt?” – kérdezi félálomban a kedves. „Oh, a szokásos. Tomboló siker, s hangos „szerző, szerző”-kiáltások” – feleljük flegmán. S magunkban magában megállapítjuk, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humorunk van nekünk.