UFI: Van tévéd?
Wahorn András: Igen, sőt néha még nézem is. Az elején nem volt könnyű a magyar műsorokat végignézni.

UFI: Csak azért kérdezem, mert sokak számára attól válik egy-egy ember tényezővé, hogy benne van-e a tévében. Ennek megfelelően téged a Fábry autós haverjaként könyvelnek el, miközben számos más ügyben – kiállítások, Bizottság zenekar, Jövő Háza kultúrprojekt – fontos szerepet vállaltál. Közszereplés vagy magánügyek, szóval mi most a legfőbb csapásirány?
W. A.: Ebben a pillanatban azzal foglalkozom, hogy egy nap alatt kiássak egy köbméter földet. Most ez köt le. A mezőszemerei ingatlanfejlesztésről beszélek, ebben a kis faluban vettem meg életem első házát.

UFI: A nagyvárosi közegből eleged lett?
W. A.: Már nem érdekel. A szórakozási lehetőség már nem vonz, és a társaság sem. A kultúra sem igazán, legalábbis az a része, amit mások csinálnak. Szívesen festek, de például nem izgulok fel új képeken és nem járatok művészeti folyóiratokat. Mindezekkel együtt a képzőművészet még ma is meghatározó az életemben, ez a megélhetésem.
A rendszerváltozás előtt hittem abban, hogy a képzőművészet képes az életet jobbá tenni, képes az emberek szemét felnyitni.

UFI: A rendszerváltozással mi változott?
W. A.: Az, hogy ezt már nem hiszem. A képzőművészet tud csak igazán kielégíteni, ezt azonban tágan értelmezem. Most épp természetes anyagokkal dolgozom. Nem vászonra ecsettel, hanem ásóval, földet odébb rakva. Nagyon szórakoztat.

UFI: A trógerolás művészete?
W. A.: Úgy hívják: land art. Már 50 éve voltak olyan művészek, akik épített homokdombot fényképeztek, mások egy százméteres árok kiásásával hoztak létre alkotást. Ki ne ismerné Christo nevét, ő területeket vont be anyaggal. Sokan persze csak mosolyognak ezen, de a művészet kalandjába ez is belefér. Eddig ez nem nagyon érdekelt, de öreg koromra kívánatos lett. Kell egy kis testmozgás. Az elmúlt 15 évben komputer előtt ültem, elhíztam.

UFI: Ezek az Amerikában töltött évek voltak. De miért épp a szabaddá váló Magyarországról mentél el? Úgy is kérdezhetem, a Kádár éra bezártsága volt a múzsád?
W. A.: 1990-ben mentem el. Ám előtte, 16 évesen jártam már Kanadában és visszatérve szembesültem azzal, hogy itt minden hazugság. Vágytam vissza, de aztán megalapítottuk a Vajda Lajos stúdiót és fontossá váltam itt; én és a művészetem. Nem beszélve a Bizottság zenekarról. Kialakult bennem egyfajta küldetéstudat. Ebben az időszakban hittem azt, hogy a művészet az életet jobbítja és mi itt a barátaimmal a szabadságot képviseljük. A rendszerváltással aztán kiderült, hogy ez a sok hülyeség, ami nem tetszett, amiről azt hittem, hogy a kommunisták vagy az oroszok az okai, arról kiderült, hogy valójában a magyarok. Én pedig Magyarországon, magyarok ellen nem fogok küzdeni. Szóval elvesztettem azt az állásomat, amit magamnak adtam. A pomázi főtéren állva feltettem a kérdést, miért ne mehetnék el Amerikába. Szóval elmentem, mert tudtam, hogy itthon a művészetem nem válhat globálissá, nem lehet itt az ember világhírű festő. Bár vágytam erre, az amerikaiak nem voltak vevők arra, amit csinálok.

UFI: Nem vagy valami nagy véleménynyel Magyarország mentális állapotáról…
W. A.: Nézd, 1990-ben sem pártokra, főleg nem programokra szavaztunk, hanem fényképekre. Ezek között volt egy idős ember, aki letargikusan támasztotta a fejét, beszédeiben is leginkább a halál, a pusztulás, a nem szó szerepelt, na a nép ezt az embert választotta. Ilyen negatív sorsú a társadalom. Az emberek panaszkodnak, nyafognak, önmagukat szidják.

UFI: Kornis Mihály ennek az okát a kádári évtizedek romboló hatásának tulajdonította.
W. A.: Ez egy faszság. Nem értem a Kornis Mityut, ő is ezzel a demagógiával jön. Ady is a Kádár korszakban szedte fel, hogy a végén megírja a Magyar ugaron-t? Semmit nem lehet a múltra fogni, az nem határoz meg semmit. Ahová betört a civilizáció, ott az emberek előbb utóbb beilleszkedtek a megváltozott társadalmi rendbe. Persze különböző területeken élő népek magatartását az adott terület alakítja. Egy amerikai mitől válik amerikaivá? Mert azt rögtön lehet látni valakin, hogy amerikai. Attól, hogy azon a földön él. Én is elkezdtem amerikaiasodni és rendkívül nehéz volt ide visszaszokni. Csak számunkra tűnnek az amerikaiak felszínesnek. Egy házibuli mondjuk csak két órát tart délután, és senki sem haverkodik meg dumál félrészegen hajnalig az életéről, az anyósáról meg a politikai hitvallásáról. Ott másban mélyülnek el, például a munkájukban. Mert ott az a fontos.

UFI: Neked mennyire sikerült elmélyülni a kulturális kormányzat Jövő Háza projektjében?
W. A.: Még Amerikában voltam, amikor megkerestek. A kultúra, a jövő és a technológia együttes bemutatása, népszerűsítése volt a feladat. Ehhez kerestek vezetőt. Már 20 évesen úgy éreztem, hogy a műtárgyaknak szemléltető eszközöknek kell lenni. Szóval nagyon passzolt. Itt lehetőség adódott, hogy összefogjam és megmutassam egész életem tapasztalatát. Részben ezért is jöttem haza. Csak épp gőzöm sem volt, hogy mi van itt Magyarországon. Az emberek teljesen megváltoztak. A felkérés részben politikai megbízatás is volt, ennek azonban nem láttam a hátterét. Mindenesetre két hónap alatt kidolgoztam egy megvalósítható koncepciót. Nagyon jól sikerült csak menet közben kiderült, hogy a Jövő Háza ügy elsősorban nem az én programomról szól. Ekkor beadtam a lemondásomat.

UFI: Csalódtál a téged felkérő politikusokban?
W. A.: Amikor hazajöttem, az első kiállításomat három politikus – László Csaba ex-pénzügyminiszter, MSZP; Halász János, Fidesz és Fodor Gábor SZDSZ – nyitotta meg, úgy, hogy közösen elénekelték a Szerelem, szerelem című Bizottság dalt (a videó két részletben letölthető honlapunkról: 1, 2). Ennek jelentőségét a mai politikai ellenfelek látható kompromisszumképtelensége adja. Nagyon örültem, hogy a kiállításomon sikerült bemutatni, hogy a művészet mentén mégis lehet összefogás.

UFI: Viszont Waszlavik László egyenesen dalban mondta el, mi a véleménye a mostani kormányfőről. Belőled nem váltanak ki a napi események reakciót?
W. A.: Inkább csak figyelem. Érdekel. A Tilos rádió egyik műsorában rendszeresen elmondom a véleményemet, de a művészetembe már nem szűrődik be. Nem hiszem, hogy az én véleményem bármit is használna. Egyébként is nagyon eltér az enyém az emberek véleményétől.

UFI: A piros Cadillacet, amit hazahoztatok az USA-ból, a Közlekedési Múzeum időszaki kiállításán láttam. Amit itt elmondtál, az alapján úgy tűnik, hogy a magyar közvélemény Wahorn Andrást is egy múzeumi polcra tette porosodni.

W. A.: Hát ez a művészet sorsa. Ettől még persze csinálom a kiállításokat, de az elfordulás kölcsönös. Nem veszek részt a klubéletben, nem iszom, nem dohányzom, már nem csajozom. Ilyen paraméterek mellett pedig nem nagyon megy a nagyvárosi élet. Ef. Zámbó Öcsi ebből a szempontból különleges ember, ő megtartotta ezt a bulizós énjét. Ettől még jó kapcsolatban vagyunk, 35 éve a sógorom.

UFI: Elképzelhetetlen, hogy a Bizottság a XXI. században is érvényes mondanivalóval tud előállni?
W. A.: A zenekart az idő hozta létre, mi csak a szereplői voltunk. Akkor mindig telt ház előtt játszottunk, ezrek hallgattak. Persze még ma is hallgatják, de most már nem tudnánk olyan érdekeset csinálni. 1980-ban az egész világon megjelentek az ilyen együttesek. Ez volt a new wave. Festőművészek, akik nem nagyon tudnak zenélni. Zenei elemeket használtak vicces és érdekes módon. A sorsok is hasonlóak. Híres képzőművészekként folytatták a pályát. A zenekar megalapítása előtt nem volt olyan, hogy egy kiállítás-megnyitóra ezer ember jön el. Egészen a nyolcvanas évek közepéig fe. Lugosival és ef. Zámbóval együtt maradtunk, mindig együtt rendeztünk kiállítást. Az is mondhatnám, a mi nevünket is a Bizottság tette ismertté.