OFFLINE | polgfilter | Oli bácsi megmongya a frankót
Az abortuszról
(2007. június)
Korszakunk a nagy kamingautok ideje. Mink például heteroszexuális, fehér, protestáns férfiak vagyunk. Tapsgép. A dolgok jelen állása szerint tehát igen csekély esélyünk van arra, hogy magzatot hozzunk a világra, lassan meg veszedelmes korba is érünk, jobb ezt nem forszírozni. (Mondjuk annyiban jó lenne, hogy az AFP-vizsgálatra várakozva a mi vécénk előtt nem volna sor.)

Mindaz amit írunk, steril, nyitott hűtőajtó előtt született okoskodás, egy rafkósabb nő könyökből söpri le az egészet az asztalról, hogy hát „hülye vagy Oli, te csak a dolog kellemesebb részében vettél részt, azt se tudod, milyen a vajúdás”. Ez történetesen ugyan nem igaz, mert ott álltunk a szülőszobában Kisoli születésekor, és fogtuk az édesanyja kezét a vajúdás alatt, be is voltunk szarva rendesen, de kétségtelen, hogy nem éreztük, mert nem érezhettük ugyanazt, amit ő. De ettől függetlenül a Rafkós Nőnek igaza lesz/van.
Kórházban máskor is járunk azért, vizitdíj ide vagy oda, gyűlöljük is rendesen. Mint minden olyan helyet, ahol több polgártársunk várakozik együtt (posta, ügyfélszolgálat), ahol valami misztikus hatalom kényétől függenek, és ahol egymás vesztére lesnek, és boldogan falatoznának annak a nyers, még gőzölgő májából, aki három centivel közelebb teszi le a cekkerét a pulthoz. Bár bizonyos számú előítéletet örömmel használunk a mindennapi életben, a sztereotípiák használatát igyekszünk mellőzni. Mert barátkoztunk csopperen száguldozó, bajonetteket gyűjtő avantgárd költővel és tetőtől-talpig Cerruti-selyemnyakkendőbe húzott törvényszéki héja kenyeresünk fejből fel tudja mondani Márai Sándor bármely elbeszélését. Tehát: előítélet jó, sztereotip gondolkodás rossz.
De mit tegyünk, ez a fickó tényleg olyan közhelyes. Így képzelünk el egy felöltözött pornószínészt: lefutott Beckham-séró, tarkóig érő szemüveg, álveszkócsizma, kopifarmer, hangsúlyozottan metroszexuális külső, szolisütötte fej. Már beállt elénk a betegirányítóban is (no beutaló, no időpont: ő egyszerűen a hírneves Sándor, akinek a „doktornő szólt”), majd ügyesen elénk furakodott a harmadikon is. Most ül, várja a papírt és üvölt a telefonjába. „Nem érdekel. Hogy képzeled? Mit kussoltál? Hülye vagy? Vetesd el és kész.” Telefonját kinyomja. Hátradől. Büdöskurvázik. Khm.

Azt kellene elérni, hogy az abortusz csak a végső eszköz legyen a tizenhét évesen perfektuált diszkószerelem után


Feszültségünk múlik, itt szociográfiai tapasztalatokra lehet szert tenni, nyújtózkodik a bennünk lakó Illyés Gyula-Tar Sándor szerzőpáros. Majdnem olyan furán érezzük magunkat, mint nemrég egy távoli nyugati galaxisban, ahol belebotlottunk az abortusz legalizálásának harmincadik évfordulóját ünneplő nőtüntetésbe. Mi a fenét kell ezen ünnepelni? A teherbeesés körülményeitől és a várandós anya szociális helyzetétől függetlenül nehezen tudunk elképzelni olyan nőt, akinek az abortusz öröm lenne. Meg ok az ünneplésre. Tehát az abortusz (nem győzzük hangsúlyozni: képernyőnk alján kint virít a „kibic” felirat) a legritkább esetben öröm forrása a nő számára: megaláztatás, lelkiismeret-furdalás, fájdalom. Aki erre szánta magát – és itt előbújik belőlünk az antropológiai optimista, az ótvar liberális – okkal teszi. Most szántszándékkal nem akarunk tudni azokról a setétekről, akik a magzatelhajtást fogamzásgátlásként kezelik, vagy bosszút akarnak vele állni valakin, vagy egyszerűen csak felelőtlenek voltak. Tisztában lévén az emberi élet értékével, a pro choice és a pro life egyszerűsége mögött meghúzódó filozófiai és erkölcsi mélységek egy részével, és titkon remélve, hogy soha nem szembesülünk hasonló dilemmával, azt mondjuk, hogy elvileg elképzelhető olyan helyzet: szükség van a terhesség orvosi eszközökkel történő megszakítására. Mondjuk ezt úgy, hogy az iskolában kötelezően végignézetett Néma sikolyt becsukott szemmel élveztük, mert hát egy magzat, az bizony él, és mi semmilyen véres erőszakot nem bírunk.
Alapvetően szkeptikusak vagyunk a felvilágosodás hókuszpókuszaival szemben, de mégis: azt kellene elérni, hogy az abortusz csak a végső eszköz legyen a tizenhét évesen perfektuált diszkószerelem után. Lehet, hogy némi felvilágosítás, meg egyáltalán: felelősség és felelősségre nevelés jobbat tenne ebben az egész borzalmas történetnek, mint az, hogy a Szadi valamelyik nőpolitikusa kiáll választási időszakban és egy újabb Nagyon Leleplező Nyílt Levélben kéri számon, hogy miért akarja szigorítani az abortuszt a jobboldal. Sok minden nem maradt ebben az országban a rendszerváltozásból, de magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény (bár némi újrafazonírozás ráférne) a helyén van: sem liberalizáció, sem szigorítás. Normális családbarát politika kellene, meg felelősségteljes emberek mindehhez. Majd talán valamikor 2080-ban szerencsénk is lesz mindehhez.
Sándorunk közben megkapja a papírját. Mi is mehetünk végre biciklizni.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

  #1: Aanvoerder (2007. -0. 9-. 14: 0)  

Az abortusz gyilkosság. A felelősségvállalás elkerülésének egy módja. Szigorítanám: nemi erőszak, fejlődési rendellenesség. A többi felelősséget nem vállalót nyilatkoztatnám a terhesség 5. hónapjáig, hogy lemond a gyerekről (vagy nem). Ha lemond, nincs visszaút, a gyereket gyorsított eljárással örökbe adnám meddő pároknak. Kevesebb gyilkosság, növekvő lakosság, boldog ország.

  
  Válaszok struktúrája


Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”