De valami van itten, ezt aligha lehetne tagadni. Diagnózisunk röviden a következő: ebben az édes, saját fényesre koptatott gatyáján egyre lejjebb csúszó piciny országban vannak idősek és kevésbé idősek. Esetünkben az előbbiek az érdekesek, bár az utóbbiakról is megvan a véleményünk. Helyzetünk nehéz, hiszen nem ultizunk a parkban életvitelszerűen, nem tudunk asszisztenseket lekenyerezni az esztékában és gurulós kiskocsit is csak akkor cipelünk magunk után, ha nagyszüleinknek segítünk. Ez egy. Nem voltunk sohasem hatvankét év felett még, nem voltak koszorúér-panaszaink, nem volt visszerünk és protézisünk. (Nyilván lesz.) Ez kettő.
Ezért is nehéz az alant következő témakörben véleményt mondani, sarkosat, úgy, hogy ne a „mit tucc te arról?” valamint a „neked nincsenek nagyszüleid?” típusú kérdéseket ne visszhangozná a kritikus olvasó. Ezért pofátlanok leszünk. Ma, Magyarországon él nagyjából másfélmillió állampolgár, típusosan hatvan év felettiek, akik néhány évvel ezelőtt hoztak egy döntést arról, hogy az ötvenes-hatvanas években jobb volt fiatalnak lenni. Szerintük a mai fiatalok egyébként zajosak és modortalanok, és jó lenne megmondani nekik, hogy mihez tartsák magukat. Mongyuk az állam mondaná meg nekik, a szervezeteikkel, amik vannak, az volna a legjobb. A demokrácia hülyeség, a parlamentben csak zsiványok vannak, főleg a fideszesek, a rendőrség minden egészséges társadalmi berendezkedés alapja, a cigányok azok erdélyiek és az erdélyiek cigányok, egyébként a Zorbán is cigány, a bankkártya hülyeség (esetleg mert: az is a zsidóknak hoz pénzt), akinek extra igényei vannak (utazik, sok villanyt éget, könyvet vesz) az inkább költözzön máshova. Ugyanők mondják, hogy Moldova jó író, kár, hogy Berkesi András elhalálozás miatt már abbahagyta. Hőseink mégiscsak „felépítették az országot” illetve „az ő pénzükön tanult, aki most a száját tépi”. (Mindkét állítás önámítás, de erre most nem térünk ki.) Ők a nyuggerek. (Önmeghatározásuk szerint „kisnyugdíjasok”: erről ld. még az inuit-eszkimó problematikát). Előfordulási helyük a betelefonálós műsorok környéke, napilapok levelezési rovatai, illetve a „Telefonügyeletünkre érkezett”-szekció a Népszabadságban. („Nem azért fizetek elő a lapra 1962 óta, hogy jobboldaliakat olvassak! Az Uj Péter-félék menjenek a Magyar Nemzetbe, az az ő helyük!”) Rejtőzködő életmódot folytatnak, ám társadalmunk alaprétegét, mondhatni gerincét alkotják. Elmennek szavazni, hírharangként szolgálnak az emeleten, minden lakógyűlésen ott vannak, ahol félórával több időbe telik elmagyarázni nekik, hogy a földszinten lakóknak is fizetniük kell a liftjavítási költségeket, mert egy házban evezünk (képzavar).
Jobbos hülyék is sokan vannak, de ők látványosak. Először is pöcsig árpádsávba burkolóznak, minden héten valami újabb irracionális jelet aggatnak magukra: tarsolylemezt, kelta keresztet, Drábik-könyvet, ergo láthatóbbak is, s ettől olyan soknak tűnnek. Több szó is esik róluk, míg a nyugger, alapos terep- és néplélek-ismeretének köszönhetően észrevétlenül simul a tájba. Épp ez ad neki csodálatos magabiztosságot, hogy ő volna, szeretettel, a nagyszerű nép, akinek eddigi szerepéért, szolgálataiért, szenvedéseiért (felépítés, iskoláztatás, gerinc, vö. fentebb) járnak különféle szerzett, elő- és pallosjogok. A nyugger világát egyre többször éri fenyegetés az élet mindenféle oldaláról, akár a vizitdíj, akár a hannoveri villamosok bonyolult ajtónyitási mechanizmusának leple alatt. Alanyunk ilyenkor éles fejhangokat hallat, kiszámíthatatlanná válik, nemritkán tör-zúz, szavaz. Betelefonál.
És ezzel nem is volna baj: ötven év múlva mi sem fogjuk majd agyilag a technikai haladás minden áldásos vívmányát, bénák leszünk és frusztráltak. Arra azonban összetett kézzel, porban csúszva kérjük a Jóistent, ne hülyítsen meg minket ennyire. Ne sipítozzunk majd a rohadt kapitalizmus ellen, amikor a rohadt kapitalisták bérrabszolgáinak nyugdíjjárulékából (jelentkezzen, aki elhiszi, hogy ez a több-biztosító menni fog. OK: kimegy, lemossa az arcát.) lesz a kis havi fixünk, amelynek révén befizethetünk egy Kispál-retró koncertre (Jó ebédhez szól) vagy a kerületi nyugdíjasklub házi MOHAA-bajnokságára. Ne kelljen tekintettel lennie ránk agyhalott kormányfőnknek, mint potenciális szavazóbázisra, hanem egy élet munkáját élvező, részvényeket számláló, zsíros magánzók lehessünk, ne államtól függő – és ezt még természetesnek is vevő – riadt, otthonkás zombik; egyszóval inkább rendes reakciós (kvázi burzsoá) nyugdíjasok, mint csúnya nyuggerek.
Elméleti alapvetésünk (nyugdíjas =/= nyugger) még „finomhangolásra” (dixit: Horváth Ágnes) szorul, amennyiben mi a teendő akkor, ha a babakocsis párunkra a lépcsőházban megjegyzéseket tevő („jaaaaj, nem fér el kisebb helyen?”) archetipikus nyugger átveszi ajánlott levelünket vagy igen jó almáspitével kínál.
Nehéz ügyek ezek.