Efféle mítosz a budai zsúrfiúké. Kit értünk ma alatta? Most hogy az alter mainstreammé vált, a polgárságban pedig pajzsot tart maga alá a plebejus régime, megint egyre többször hallhatunk róluk. Zsúrfiúkról és úri gyerekekről aka juppikról és új sznobáciáról, konzit játszó ifjú liberálisokról, akik tweed zakójuk mellényzsebében hordozzák a megszorításokat. Mindenki másét, mármint. A magunkén kívül. Mert hogy nem hisznek ők sem népszavazásban, sem egyenlőségben; de kávéznak a korzón, söröznek a Kammermayer téren. A politikától intellektust, nem imamalmot várnak; elemeznek, esznek, kritizálnak… Előfordul, hogy öltönyt húznak akkor is, ha nincs a meghívón dress code. Ha ez vagy, te Budán laksz. Úrigyerek vagy. És ha már, akkor köcsög is.
Kezdem unni e régi-új gumicsontot: Kelet-Pest és Bács-Kiskun összekacsintását egy elképzelt Gerbaud kirakata előtt. A létező osztályharcot; az értelem és a hit közé ékelt ellentétjelet, a stílus megvetését, a lényeg bocsánatát. Gondolati zártságot. Nyitott gyűlöletet.
Na, a budai. Te budai gyerek, ugye. Te.
Ám a semmirekellő budai zsúrfiú hologramjának döfködése a politikában sem jelent mást, mint amit a vegyes merítésű középiskolák szülői értekezletein: az igénytelenek elkeseredetten próbálják legitimálni saját igénytelenségüket. Azzal, hogy tehát a másik a fő hunyó: aki mindig túlöltözik, túltanul, túlkérdez és túl érthetetlenül, aki túl keveset tapsol és túl sokat él, néha meg gyanúsan csendben van – biztosan gondolkodik. Sokszor még gazdag is – azt mondják, golfozni jár. A lényeg, hogy nem közülünk való: nem jó, nem megbízható. E csekély igényű népi-urbánus önzsibbasztás kétszöge mára deltoiddá vált. Vidéken a pesti köcsögöt szidják, Pesten a budai ficsúrt, s mivel igazán a vidék is rá gondol a pesti köcsöggel, így végül mindenki Buda ellen, 1552 (????) , mi meg itt a Citadellán ugye, Dagobert bácsitól örökölt felfújható pálmafánk alatt egyre csak lesünk, csak sunnyogunk. Hogy felszívva magunkat a kesztyűt felvegyük, e továbbfejlesztett videojátékból nekünk két dolog hiányzik. A hős és az ellenség. Utóbbi mi volnánk elvileg; de valahogy mégsem akaródzik. Talán mert errefelé nem szokás gurgulázni sem vidéki suttyón, sem pesti prolin (na jó…). Komolyan veendő sztereotip tudatformálóként legalábbis, eszünkbe sem jut hasonló. Már annak, akit én ismerek. Elfogadjuk, ha valaki nem kérdez, nem gondolkodik.
Lehet, hogy ettől vagyunk úrigyerekek? Cumi.