OFFLINE | interjú |
Wermer András a magyar álomról, személyes álmáról, a politikusi tisztességről, és arról, hogy mi érdekli az embereket
Kizökkent az idő
(2007. augusztus)
„Nálunk nem a pártok képviselik az embereket, hanem az emberek képviselik a pártokat. (…) Baj, ha ez a politikai döntési helyzet éveken át fennmarad. A neurotikus helyzetet ez okozza” – mondta többek között lapunknak adott exkluzív interjújában Wermer András, neves marketingstratéga, akiben sokan az ezredforduló Magyarországának egyik meghatározó alakját látják.

UFi: Miért hagyta ott az orvosi pályát?
W. A.: Nem hagytam ott. Befejeztem. Amit abban akartam, elértem. Az orvosi szakma olyan, hogy az ember gyakorló orvosként egy ideig megy előre, szakorvos lesz, aztán főorvos lehet. Ezután már csak a nagydoktori felé vezet az út, ha még előrébb akar lépni. Arra pedig nem vágytam. Sok dolog érdekelt, másfelé szerettem volna menni.

UFi: Merre?
W. A.: A színház felé. De színházrendező nem lehettem. Ádám Ottó, a Színházi Főtanszak vezetője azt mondta nekem a felvételin, hogy ő is orvos akart lenni, két évet el is végzett az orvosin, és nagy hibát követett el, hogy nem fejezte be, ezért én csak fejezzem be. Amikor pedig végeztem az orvosin, azt mondta, hogy ha van egy ilyen remek polgári foglalkozásod, akkor miért akarsz mást? Az viszont nem lehet, hogy az embernek valami ne sikerüljön, amit szeretne, ezért belevágtam a felvételibe a filmrendezői szakra. Hétszázan indultunk, hatan jutottunk be.

UFi: Kiktől tanult?
W. A.: Gábor Pál osztályába hárman jártunk, ő azonban hamarosan meghalt, utána Makk Károly lett az osztályfőnököm. Szabó István volt a főtanszak-vezető. Ellentétben más filmes tanszékekkel, itt gyakorló művészek oktattak. Egyszer Fellini Országúton című filmjét elemezte két egymást követő nap Makk Károly és Szabó István. Van abban egy jelenet, ahol Giulietta Masina ül egy kőkút előtt, hajnal van, tejfölös köd, a magányról szól a jelenet, és egyszer csak egy ló keresztülmegy a színen. Ezt a képet először Szabó István elemezte, mondván, hogy mennyit gondolkodhatott azon Fellini, hogy miként fejezze ki a magányt. Milyen nehezen találhatta meg ezt a jelképet: egy fehér ló a hajnali szürkeségben. Másnap Makk Károly mondta el, hogy ott ült Fellini, nézte ezt a képet: egy nő a fehérségben, a köd is fehér, hát legyen már valami, ami mozog: hozzatok egy lovat, vagy valamit! Aztán hoztak egy lovat. Az elemzések ugye nem Felliniről szóltak, hanem arról, hogy Szabó István és Makk Károly is elmesélte, ő hogyan készít filmet. Fellini nyilván egy harmadik módon készít filmet, de azt a magunk kútfejéből kellett megtanulnunk.

UFi: A díjakból és meghívásokból ítélve elég jól startolt a filmrendezői pályán.
W. A.: Kaptam jó állásajánlatokat is, például a BBC-től is, hat angol tévéfilmre. A film rendben volt, de az angol filmek készítésében szerintem az angol-ok utolérhetetlenek. A Canal+, a Bayerische Rundfunk és a BBC pedig több filmemet megvette. A Zavartalanul üzemel című tananyag lett a londoni Film Academyben és a New York Universityn, a filmvilág legnagyobb keleti parti egyetemén.

UFi: Egy ilyen repülőrajt után miért nem folytatta?
W. A.: Ha akkor csak a filmnél maradok, aligha lett volna több lehetőségem, mint 3-4 játékfilm megrendezése. Nekem ez kevés egy életre.

UFi: Miben kevés?
W. A.: Mennyiségben, lehetőségben, minőségben. Aztán sokkal később elkészítettük a Bánk bánt, amely hihetetlenül drága filmnek minősült itthon, bár egy történelmi operafilm volt. Nagyjából annyiba került, mint a Keresztapa szereplőválogatása. Viszont megalkuvások nélkül készíthettük el. Azt hiszem, a Keresztapában hangzik el, hogy „az embernek nyúlnia kell afelé, amit nem tud elérni, különben minek van az égbolt.”

UFi: A film esetében és más munkáinál is nemcsak azt hánytorgatták fel, hogy drága, hanem azt, hogy Ön a miniszterelnök tanácsadója, és így kap állami támogatásokat.
W. A.: Magyarországon csak állami pénzből készültek filmek, így ez is. Én pedig nem voltam a miniszterelnök tanácsadója, hanem tanácsot adtam a miniszterelnöknek. A kettő között az a különbség, hogy az egyiket kinevezik, kocsival, titkársággal látják el, komoly fizetést kap. A másik esetben pedig az ember olyan viszonyban van valakivel, hogy az illető hallgat rá, mert már sok olyat mondott, amire érdemes volt hallgatni. Ez nem hivatalos viszony.

UFi: Szóval rendben volt?
W. A.: Miért pont mi kaptunk erre lehetőséget? Hát ki más akarta filmre vinni a Bánk bánt? Nem arról volt szó, hogy tízen akarták volna, csak mi. Káel Csabán kívül pedig nem ismerek olyan rendezőt Magyarországon, aki képes lett volna megrendezni ezt. Arról nem is beszélve, hogy azok, akik ebben a filmben résztvettek, elfogadták a személyét. Egy Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos most először vállalt magyar filmet. Világ- és európai hírű énekesek, Marton Éva, Rost Andrea, Gulyás Dénes, Sólyom Nagy Sándor, Miller Lajos, Kováts Kolos mind teljes odaadással dolgoztak. A címszereplő Kiss B. Attila nemzetközi karrierjének ez a film adott komoly lendületet. A Bánk bán jól sikerült, mára négyszázezren látták itthon. Hihetetlenül sok fesztiválmeghívást kapott: Róma, Párizs, Moszkva, Los Angeles, New York, Chicago, Palm Springs, Barcelona, Jeruzsálem, Isztambul, Washington, Calcutta, Bombay, Madras, Szingapúr, Varsó, és így tovább. Hány magyar film hozott ilyen sikert az elmúlt tíz évben? És hány magyar film sikereiről hallgatott ilyen rendületlenül a magyar sajtó? Több kritika jelent meg róla Amerikában, mint itthon. A Variety, Amerika legfontosabb filmes szaklapja szerint „Káel Csaba Bánk bán-ja az utóbbi idők felbecsülhetetlen értékű darabjaként lép be az operafilmek könyvtárába.”

UFi: Térjünk vissza a nyolcvanas évekbe! Nem folytatta a komoly filmrendezői karriert. Mihez kezdett?
W. A.: Úgy gondoltuk Káel Csabával, hogy gyakorolni kell. A legkülönbözőbb reklámfilmeket forgattuk, máig összesen úgy hat-hétszázat. A közhiedelemmel ellentétben a Happy End Kft. az egyik legnagyobb hazai tulajdonú reklámcég volt – a Fidesz nélkül. Kezdetben csak filmet készítettünk, aztán fokozatosan meghódítottuk a reklám más területeit is.

UFi: Kikből állt a cég?
Azt szokták mondani, hogy három ember kell egy céghez. Kell egy távolba látó vezető, egy ember, aki a napi ügyeket remekül intézi és kell egy gazember. Ez utóbbival nem rendelkeztünk. Négyen alkottuk a céget: Csépányi Nóra, Lehmann Kyra (a feleségem), Káel Csaba, és jómagam. Ritka, hogy egy cégben négy vezető legyen, de mi remekül kiegészítettük egymást. Ez volt a Happy End.

UFi: Hogyan szegődtek a Fidesz mellé?
W. A.: Az ügyfelünk lett. 1994 februárjában kiírt egy tendert, amelyre meghívtak vagy tíz céget, ugyanis az a csapat, akikkel ők elkezdték a kampányt, megszűnt, elment, vagy elküldték – ezt sosem kérdeztem meg. A tender három napig tartott. Írtunk rá egy nyolcvanoldalas anyagot és végül megnyertük. Ez volt a történelem egyetlen olyan kampánya, ahol a médiát már korábban megvásárolták, „csak" meg kellett tölteni tartalommal. Néha pár óránk volt egy-egy rádióreklám vagy egy óriásplakát teljes elkészítésére.
A szerepünk akkor egy reklámkampány kivitelezése volt, nem egy marketingkampányé.

UFi: A hétszázalékos választási eredmény mindenesetre kudarc volt a Fidesz számára.
W. A.: Nem zuhantak akkorát, mint gondolták. A 40%, ahonnan indultak, csupán szimpátiaindex volt. A szimpátia és a szavazás között az a különbség, hogy tetszik nekem valaki, vagy feleségül akarom venni. Ügyfelünk továbbra is igényelte a munkánkat, ezért maradtunk. Ha valaki rosszul van, és rendbe tesszük, az még nem oldotta meg az életét. Ő egy beteg ember, akinek segítséget kell nyújtani az életvezetésében ahhoz, hogy teljes életet tudjon élni. Ilyen a marketing is.

UFi: A polgár szó új tartalommal való megtöltését Ön találta ki?
W. A.: Nem az a dolgom, hogy mindent kitaláljak, hanem hogy észrevegyem, mi a jó. Egy stratégának az a feladata, hogy mások gondolataiból is kiszűrje azt, ami igazán fontos és izgalmas, és amit stratégiai szintre kell emelni. Ez egy népszerű dolog. Viszont nagyon népszerűtlen, hogy minden másra azt kell mondani, hogy nem. Akkor is, ha az ötlet remek, mert másfelé visz. Tehát amikor az ember úgy dönt, hogy stratéga lesz, akkor úgy is dönt, hogy nagyon sok ellenfelet, ellenséget szerez magának. A lelátón ülve mindenki sokkal jobban tudja, mit kellene tenni a pályán.

UFi: Mitől jó egy stratéga?
W. A.: Hogy tudja, mi a dolga. És el is végzi. A lényeg, hogy nem a legjobb stratégiát kell megtalálni, hanem egy megfelelő stratégiát kell alkalmazni – és azt tűzön-vízen keresztül kell vinni. Ha elindulunk egy irányba, akkor arra hoszszú ideig menni kell, még akkor is, ha közben látjuk, hogy problémák vannak, mert akkor leszünk eredményesek. Nem kell rögtön irányt változtatni. A stratégia azt jelenti, hogy mindig a sárga úton kell mennünk és nem azt, hogy az A és B pont közötti legrövidebben. A sárga út az én terepem, azon védett vagyok.

A közhiedelemmel ellentétben a Happy End Kft. az egyik
legnagyobb hazai tulajdonú
reklámcég volt – a Fidesz
nélkül. Kezdetben
csak filmet készítettünk

UFi: A sárga út volt az 1998-as választási győzelem kulcsa?
W. A.: A győzelemnek nincs kulcsa. Ez nem így megy. Napóleon győzelmének mi volt a kulcsa? Nem volt ilyen – legfeljebb egy jókora kulcscsomó. Mindenképpen kell egy hosszú időn át követhető, alkalmas stratégia. A polgár egy ilyen gondolat volt: polgár az, aki polgár akar lenni. Ha nem teszik tönkre, továbbra is követhető lett volna.

UFi: Ki tette tönkre?
W. A.: Mindenki. A baloldal támadta, a jobboldal nem őrizte meg. Elhasználták, szétszedték, ellehetetlenítették.

UFi: A jobboldal hogyan képes tönkretenni a saját jelszavát?
W. A.: Úgy, hogy polgári oldalból jobboldallá vedlett. Nem védte meg azt a magaslatot, amelyet úgy hívnak, hogy polgár. Ez a legnagyobb hiba, amit egy stratégiában el lehet követni. Ilyenkor a stratégia nem egyszerűen elveszti az erejét, hanem korábbi alkalmazója ellen fordul. A Fidesz ma már nem polgári párt. Sok minden, legfeljebb az is, de hát „is”-nek nem lehet lenni.

UFi: Hát akkor mi?
W. A.: Magyar polgári szövetség, nemzeti, keresztény, polgári, az európai néppárt, a jövő szövetsége. Már a logóból is eltűnt a polgár szó. Pedig a Fideszt a polgári magaslat elfoglalása emelte ki a kispárti létből, és tette vonzó, követhető, összefogó erővé és kormányképes párttá.

UFi: Mikor működik jól a marketing?
W. A.: Mindenképp szükséges, hogy megteremtsük három jól elválasztható szintjét. Először is legyen ethosza, azaz távoli, emelkedett célja, amelyet követ. Ugyanakkor kell egy gyakorlati cél is, amely a következő néhány évet fogja át, és egy világos ívet mutat, hogy honnan hová szeretnénk eljutni. És ez alatt van egy harmadik, a konkrétumok szintje, amikor azt mondom, hogy ennyi lesz a nyugdíj, és egyben tájékoztatlak arról, hogy jövőre így képzeljük el a nyugdíjat, aztán pedig úgy.

UFi: Nem a tizenkilencezer forint vagy a gázár érdekli az embereket?
W. A.: Szó szerint betartani az ígéretet, ahogy Medgyessy Péter elképzelte? Az emberek inkább azt akarják, hogy az irány világos legyen, és csak azok a konkrétumok történjenek meg, amelyek abba az irányba mutatnak, mások pedig ne történjenek meg. A mostani kormánynál pontosan az a konfliktus, hogy megszabott egy stratégiai irányt, de a gyakorlati lépései egy másik stratégia irányába mutatnak. Amikor pedig szavazunk, akkor nem számokról szavazunk (hogy ki mennyit, miből épített, vagy épít), hanem inkább arról, hogy mi a dolog ideája, lelke. Azért szavazunk arról, mert azzal tudunk azonosulni. Abban ugyanis megegyezhetünk, hogy milyen a világlátásunk, de abban aligha, hogy milyen konkrét lépéseket kell tenni azért.

UFi: Mi a politikus személyiségének szerepe ebben?
W. A.: A személyiség a megvalósulási faktor. „Látom-e abban az emberben azt az erőt, hogy megvalósítja, amit vállalt? Hogy akkor is képes lesz-e továbbmenni, ha akadályokba ütközik, és ha nem is pontosan azt teszi, amit szeretne, de legalább abba az irányba fog mutatni a tevékenysége? És ezt bizonyos mértékig tisztességesen fogja-e tenni?”

UFi: Politikusi tisztesség?
W. A.: A politikus tisztessége erősen kétségbevont dolog. Csakhogy több szintje van a tisztességnek.

UFi: De hát terhes sem lehet kicsit valaki, nem?
W. A.: Létezik az a szint, amikor valaki az alapgondolat iránt elkötelezett, és ehhez képest lényegtelen tisztesség, hogy a pénzügyeket hogyan intézi maga körül, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ha ebben gyenge is, attól még nagyon jót tehet az országgal. És persze nagyon rosszat is. De nagy baj, ha egy politikus, illetve egy politikai rezsim esetében a két dolog helyet cserél, azaz egyszer csak fontosabbá válik a személyes tisztesség kérdése, mint a politikai, ugyanis ez azt jelzi, hogy nem történik meg az, amiért az egész politika van – vagyis, hogy segítsen az embereknek az életüket jobban megélni.

UFi: A polgári kormány idején mire használta a miniszterelnök felé gyakorolt igen jelentős befolyását?
W. A.: Arra, hogy keresztülvigyem azt a gondolatot, hogy mindenkinek van egy álma, és mindenki, aki akarja, képes ennek az álomnak a valóra váltására. Az emberek korábban lesütött szemmel mentek az utcán és kevesen néztek a szemembe. Kis népnek, kisembernek, egy kis ország lakójának érezték magukat. Úgy látom, hogy ezen akkor sikerült változtatnunk. Érezni lehetett, hogy egyre többen néztek úgy magukra, ahogy emberre nézni illik. Szilárd önbizalomra van szükségünk. Az embereknek, a nemzetnek egyaránt. Ezért tartottam fontosnak, hogy létrejöjjön a Millenáris. És ott legyen egy kiállítás, amely arról szól, hogy mi magyarok mit tettünk le a világ asztalára. (Álmok álmodói – világraszóló magyarok – a szerk.) Azért, hogy lássuk: nem egy kis, jelentéktelen ország polgárai vagyunk, hanem egy olyané, amely pillanatnyilag csekély méretéhez képest a világban óriásit, nagyon fontosat alkotott.

UFi: Emlékszem olyan statisztikákra az akkori ellenzéki sajtóból, amelyben azt számolgatták aprólékosan, hogy hány világhírű magyarnak kellett kivándorolnia a sikerhez.
W. A.: Hallottam a kritikákat, de ez nem azt jelentette, hogy az Amerikában dolgozó magyarokat én „vissza akartam perelni” – ők, megengedem, amerikai magyarok lettek, és ha közben teljesen amerikaiakká váltak is, akkor is a magyar gondolkodásmódból indultak el. Nem az volt a célom, hogy elvegyem az amerikaiaktól, ami az övék, hanem az, hogy odaadjam a magyaroknak, ami a magyaroké. Amerika számára ez természetes. Különben miért hozott volna az egyik legjelentősebb tudományos folyóirat, a Nature, egy vezércikket 2000-ben ezzel a címmel: A XX. század Budapesten született?

UFi: Igaz-e, hogy a Millenáris egy leendő jobboldali – esetleg kereskedelmi – televíziónak is a bázisa lett volna?
W. A.: Azt is írták, hogy a kiállítás után lebontjuk a Millenárist és abból nagy hasznunk lesz. Nem igaz egyik sem. Tény, hogy építettünk egy egészen különleges tévéstúdiót, amely színház is egyben. Erre azért volt szükség, mert nem tudunk akkora színházat építeni, amelybe mindenki belefér. A millennium azonban mindannyiunk közös ünnepe. Itt kvázi tévéjáték-színvonalon lehetett felvételeket készíteni, ezt pedig a tévében már mindenki megnézheti. Ekkora stúdióra egyébként nincs szüksége egy politikai tévéállomásnak.

UFi: A „magyar álom” volt a vezérmotívuma az ezredforduló közéletének. Mire gondolt, amikor kitalálta ezt?
W. A.: Ma már tudományosan igazolt, hogy az ember érzelmei közvetlenül hatnak arra, milyen a közérzete, megbetegszik, vagy sem, és arra is, hogy menynyire tettre kész valaki. Egy országban, ahol jó a hangulat, az emberek úgy érzik, hogy képesek megcsinálni, amit ők maguk akarnak. És ezek nem feltétlenül nagy dolgok. Például ha valaki szeretné kimeszelni a szobáját, az az ő számára ugyanolyan fontos, mint ha másvalaki Európa legjobb cégét akarja fölépíteni. Ezt azzal támadták, hogy nem álmodni kell, hanem felébredni, de ez marhaság. Ez az álom nem az, amit éjszaka álmodunk. Amire én gondolok, az, ami az egész életnek értelmet ad. Az álmok érzelmi természetű dolgok, és az ember nem racionális lény, hanem érzelmi, sőt: érzelmi alapon is gondolkodunk. A racionalitás fogalma csak pár száz éves, de épp a tudomány bizonyítja, hogy az ember nem racionálisan gondolkodik. Vannak ugyan racionalitásra épülő területek – elsősorban a szakmai és tudományos munka –, de a hétköznapok világában nincs időnk racionális döntéseket hozni.

UFi: A magyar álom jelentősége érthető egy ilyen levert országban, de nem gondolja, hogy ez a tematika túlságosan elemelkedett a hétköznapi Magyarországtól 2002-ben? Azaz a jövő mégsem kezdődött el?
W. A.: Ezt így nem tudom értelmezni. Tény, hogy hittel teli, boldog, bizakodó hangulat volt az országban. Mert bizony a többség érezte, hogy a jövő elkezdődött. Ugyanakkor A jövő elkezdődött egy szlogen volt. Amire hat év után is jól emlékszik, tehát olyan nagyon rossz nem lehetett. Talán még a ‘98-as Fidesz-szlogenünket is fel tudja idézni…

UFi: Van más választás.
W. A.: A 2006-os jelszavakra kevésbé emlékeznek az emberek. Ez fontos eleme egy kampánynak. Ellenzékből kampányolni könnyebb, mert az maga a kommunikáció, és mert viszonylag kevés ember vesz benne részt, áttekinthető. Csak néhány témát kell kiemelni, hogy az ellenzék mit tart fontosnak és mit tenne, ha nyer. Fontos, hogy 1998-ban a Fidesz semmilyen negatív álláspontot nem képviselt a kampányban. Abból indultunk ki, hogy a polgárok helyzete nehéz, és ezt így és így lehet javítani. Azt akartuk, hogy az emberek semmiképpen se valami ellen, hanem valaminek az érdekében szavazzanak. Kormányról kampányolva teljesen más a helyzet. A nyilatkozók száma több száz. Ez áttekinthetetlen. Egy ember ugyanis 7-12 emberrel tud munkakapcsolati szinten együtt dolgozni. Lehet még egy negyvenfős kör, amellyel viszonylag szoros kapcsolatot tud fenntartani. Több száz emberrel csak ritka, felületes érintkezést tudunk kialakítani. A 2002-es Fidesz-kampány abban az értelemben mindenképp eredményes volt, hogy a pártnak a kormányzás alatt – a magyar demokrácia történetében első alkalommal – nem csökkent a népszerűsége. Az 1998-as 28%-os győzelmet 2002-ben egy 41%-os bukás követte.

UFi: A végeredmény a vereség.
W. A.: A Fidesz érte el a legjobb eredményt, ami nem volt elég a kormányalakításhoz. Ám ez már nem egyszerűen marketingkérdés, ez politikai kérdés. Például, hogy egyetlenegy párttal kell-e nyerni, vagy szükség lehet egy kisebb, független szövetségesre.

UFi: Gyurcsány Ferenc 2006-ban hogyan győzhetett kormányoldalról?
W. A.: Egyszemélyes kampányt folytatott önmaga ellenzékeként. Ez az álellenzéki kampány volt a megoldás a kormányzati kampány nehézségeire.

UFi: Jó volt-e a miniszterelnök kampánya?
W. A.: Jó és rossz nincs. Csak jobb van. A legrosszabb is jó, ha eredményesebb az ellenfélénél. Tavaly két vesztes volt, és Gyurcsány Ferenc vesztett kevésbé. Győzelme nem az ország közakarata típusú siker, egyszerűen csak összeszedettebb volt. Jobban tudta kifejezni saját oldala akaratát. Az övéit győzte meg. A másik oldalon ez nem sikerült, olyannyira, hogy a Fidesz miniszterelnök-jelöltje a végén még le is mondott arról, hogy ő legyen a közakarat kifejezője, és inkább Bod Péter Ákost javasolta.

UFi: Nem ezt követelte a helyzet 2006-ban az első forduló után?
W. A.: Kérdés, hogy helyes-e ilyent tenni. Kijelentheti-e a kapitány a viharban egyszer csak azt, „hogy ha nem akarjátok, hogy én legyek a kapitány, akkor legyen mondjuk a szakács”. A szakács erre máris mondhatja, hogy van nekem tervem arról, hogyan kell vezetni a hajót, hiszen itt vagyok már régen. Ám az, hogy a szakács helyesen méri fel, hogy ért-e a feladathoz, nem az ő felelőssége, hanem bizony a kapitányé.

UFi: 2002-ben a két forduló között a Fidesz már ellenzéki kampányt folytatott. A pletykák szerint Ön nélkül.
W. A.: Nem igaz, hogy nélkülem. Az én feladatom volt, hogy kimondjam, mostantól ellenzéki kampányt kell csinálni. Sőt, azt a két hetet egyetlen éjszaka alatt meg kellett terveznünk. Igaz, egy ellenzéki kampányt gyorsabban lehet kitalálni. Persze ehhez kellett egy nagyon gyakorlott, ütőképes csapat, amely mögöttem állt. Az a stratéga, aki mögött nem áll ilyen csapat, hiába indul helyes irányba, nem sokra jut.

UFi: Ön nem felelős a 2002-es választások elveszítéséért?
W. A.: Nem meglepő, ha a marketing-stratéga felelős a kudarcért, ki más lenne? Ez vele jár. Ki veszíti el a háborút? Hát persze, hogy a tábornok. Ha pedig a cég bajban van, akkor is a marketing-stratégát veszik elő, nem az elnököt. Aki egyébként azt mondja, hogy én egyszemélyben vesztettem el a 2002-es választásokat, annak azt mondom, kvittek vagyunk, mert ezek szerint 1998-ban meg én nyertem meg.

UFi: Öt éve a jobboldali szavazók között gyakran lehetett hallani, hogy „nem is volt a Fidesznek kampánya”, vagy „ha volt is, későn kezdődött el.”
W. A.: Akik ezt mondják, információhiányban szenvednek. A miniszterelnöknek egyszerűen nincs joga hamarabb kampányolni a törvényes kereteknél. Ostobaság az is, hogy én azt mondtam volna neki, hogy ne folytasson kampányt.

UFi: Igen keményen támadták számos kormányzati megrendelése miatt is. Az ellenzék korrupcióval vádolta.
W. A.: Először is tisztázzuk, hogy ezek a vádak nem bizonyosodtak be. Egyik sem. Zajlott egy többéves nyomozás. Sok szálon hihetetlen mennyiségű ember vett részt ebben, a Kormányzati Ellenőrzési Hivataltól kezdve magáncégeken, a Számvevőszéken át a rendőrségig és az ügyészségig. Nem gyanúsítottak meg. Egyetlen munkatársam ellen sem emeltek vádat. Senki ellen sem. Ami nem jelenti azt, hogy nem tették pokollá az életüket, de az egy másik kérdés. A lényeg, hogy még egy ezerforintos ügyet sem bizonyítottak.

UFi: Helyes volt-e, hogy egy cég ilyen sok feladatot látott el egy kormányzat alatt?
W. A.: Van egy másik cég, amely történetesen nagyon hasonló pályát futott be, a Saatchi & Saatchi. A brit konzervatívokat segítették győzelemre, utána – minden tendereztetés nélkül – ők lettek az összes jelentős brit állami vállalat ügynöksége. Ezen senki nem csodálkozott. Ettől ez a vállalkozás világcéggé vált, kirendeltséget nyitottak a világ minden táján, például a British Airways képviselete miatt. Az ezredfordulón már háromszáz irodájuk volt. Amikor itthon a kormányzati kommunikációs tendert kiírta a kormány, az Állami Számvevőszék azt kérdezte, miért kell erre tendert kiírni, hiszen ebben a kérdésben a kormányfő bizalma a döntő.

UFi: Sokaknál a hároméves országimázstender verte ki a biztosítékot.
W. A.: Amelyet eredetileg még a Horn-kormány írt ki az államkötvények reklámjára. Az Orbán-kormány ezt a bevált eljárást ismételte. Ugyanakkora összegre – szigorított formában. Ha egy cég ilyen nagy tendert nyer, azt a többi versenyző utálni fogja, vagy legalábbis nehezményezik a döntést. Emellett egy kemény politikai támadás is kibontakozott, de hát nem ez várható az ellenzéktől? Ha azt látják, hogy nagyon erős marketing áll a kormány mögött, akkor nem azt kell támadni minden lehetséges módon? Nem az a bevett szokás, hogy ilyenkor gazdasági bűnözővé próbálják lefokozni azt, akit támadnak? Ez nem újdonság. Sokan azt mondják, hogy ez baloldali technika. Hát nem az. Még csak nem is politikaspecifikus. A gazdaságban is látom, hogy miként használják ezt egymás ellen a cégek.

UFi: De Ön nem szólalt meg hosszú évek alatt, soha nem cáfolt semmit.
W. A.: Nem is kellett megszólalnom. Több, súlyosan inkorrekt eljárás után úgy gondoltam, hogy kár arra fecsérelni az időmet, hogy úgyis azt írják meg, amit akarnak, és nem azt, amit mondtam.

UFi: Nem ragad az emberen a vád?
W. A.: Amit egyszer kimondtak, azt az Isten sem mossa le senkiről.

UFi: És ez nem zavarta?
W. A.: Na és ha zavart? Mi lett volna a megfelelő teendő?

UFi: Válaszolni, cáfolni.
W. A.: Mondjon nekem egy példát olyasvalakire, aki hasonló helyzetben válaszolt, és ezzel megváltoztatta a helyzetét. Ha egy példát mond, feladom.

UFi: Passz.
W. A.: Nézzünk egy életszerű példát: beülök egy tévéműsorba, ahol azt kérdezi a riporter, „Lopott Ön?” Mire én: „Nem, nem loptam.” Erre ő: „Tehát Ön azt állítja, hogy nem lopta el ezt és ezt?” Én: „Nem, nem loptam el ezt és ezt.” Erre ő: „Tehát Ön azt állítja, hogy nem lopta el, akkor beszéljünk másról.” Milyen remek interjúk is lettek volna ezek, nem? Mert hogyan reagál a sajtó arra, hogy ha az ember cáfol valamit? Először is úgy, hogy nem hozza le. Ez nagyon jellemző volt. A másik esetben úgy kezdik: Cáfolta, hogy – és újra leírják az egész vádat. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy amikor a politika támad egy céget, akkor a cég nincs azonos súlycsoportban. Ismeri a régi viccet: az orosz-kínai határon egy kínai tank tüzet nyitott egy békésen szántogató orosz traktorra. A traktor viszonozta a tüzet, és tovább szántott. Egy reklámügynökség nem ilyen traktor. Nincs, és nem is lehet politikai válasza.

UFi: Végül is hogyan szakítottak a Fidesszel?
W. A.: Sehogy. Mindenekelőtt: ez a Fidesz már nem az a Fidesz. Azzal a Fidesszel a mai napig jóban vagyok. Másrészt: egy marketingstratégának az a dolga, hogy irányt szabjon, utat mutasson. Az államférfinak pedig az, hogy eldöntse: akarja-e ezt az utat választani. Ha nem, akkor másfelé indul. A stratégának nem dolga, hogy nyolc különböző utat ajánljon. Ahogy a cégek esetében sem. A megrendelő lehetősége, hogy engem választ, tehát az általam javasolt úton jár, vagy más utat választ, és akkor másra van szüksége. Van, akitől lehet azt kérni, hogy fogadja el, amivel nem ért egyet. Egy stratéga viszont csak arról tudja meggyőzni a többieket, hogy kövessék, ha szívből hiszi, hogy a sárga úton jár.

UFi: Ezért más pártnak nem dolgozna?
W. A.: Nem, pedig felkértek, részben azóta, részben korábban. Amivel nem tud azonosulni az ember, azt nem szabad csinálnia, ezt figyelmébe ajánlom mindenkinek.

UFi: A mai Fidesz mellett ki tudna állni?
W. A.: Nekem kell kiállnom a Fideszért? A kérdés is mutatja, hogy Magyarországon felfordult a világ, kizökkent az idő. Nálunk manapság nem a pártok képviselik az embereket, hanem az emberek képviselik a pártokat. Ahelyett, hogy azon vitatkoznának, hogy az én érdekeimért hogyan lehetne a legtöbbet tenni, arról van szó, hogy két ellentétes érdek hogyan tud egymásnak feszülni. Ezzel szemben a hétköznapokban az emberek kiállnak a pártválasztásukért. Kiállnak és összevesznek a családban, a barátok szétmennek, a cégeken belül nem állnak szóba egymással.

UFi: Ebben nem érez személyes felelősséget?
W. A.: Egyáltalán nem.

UFi: Merthogy 2002-ben eléggé kiéleződött a szembenállás.
W. A.: Nem az a probléma, ha az embereknek egy választási helyzetben döntést kell hozniuk. Az életben döntéseket kell hoznunk, és a döntések konfliktusokat okoznak. Az a baj, ha ez a politikai döntési helyzet éveken át fennmarad.
A neurotikus helyzetet ez okozza.

UFi: Mi történt Önnel a 2002-es választások után?
W. A.: Először is aludtam vagy három hónapon át. Aztán egy ideig azzal voltam elfoglalva, hogy olyan marketing-stratégiát valósítsak meg, amely eredményesen kezeli azt a helyzetet, hogy víz alá nyomtak minket. A hasonlatnál maradva: Magyarországon van egy olyan víz alatti világ is, mint a vízilabdában, ahol ütnek, rúgnak, harapnak. Úgy két éve pedig végre megint azzal foglalkozom, ami az életem: marketingstratégaként dolgozom jelentősebb, és kevésbé jelentős cégeknél.

UFi: Elégedett embernek tartja magát?
W. A.: Az nagyon rossz lenne. Boldog embernek tartom magam. Olyannak, akinek vannak lehetőségei. A családom nagyon fontos számomra.

UFi: Van-e még olyan saját álma, amit szeretne megvalósítani?
W. A.: Rengeteg.

UFi: Egyet mondjon.
W. A.: Még nem jött el az ideje, hogy ezekről beszéljek. Szakmai megbízásaim mellett új és izgalmas projekteket tervezünk. Ezekből sokat kell kitalálni ahhoz, hogy egy-egy megvalósuljon. Remélem, hogy lesz közöttük olyan, amely jelentős pozitív hatással lehet Magyarország életére.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”
    Tisza István és az elsõ világháború