Magyarország az egyet­len or­szág a föld­ke­rek­sé­gen, ame­lyik min­den ol­dal­ról ré­gi ön­ma­gá­val ha­tá­ros. Fur­csa em­be­rek va­gyunk mi, ma­gya­rok. A vi­lág ta­lán egyet­len nem­ze­te, amely­nek az ide­gen­gyű­lö­le­te nagy­részt a ha­tá­ron túl élő nem­zet­tár­sa­i­ra ve­tül. „Vé­re­ink, de nem test­vé­re­ink” – mond­ta húsz év­vel ez­előtt Haj­dú Já­nos. És mi vál­to­zott? Sem­mi. Csak el­telt húsz év, köz­ben meg volt egy rend­szer­vál­toz­ta­tás. „Ne fi­zes­sünk ál­ma­ink­kal” – ír­ja ma a be­csü­le­tes gaz­dát­lan szó­ró­lap – több mil­lió pél­dány­ban. Nos hát itt tar­tunk. De csüg­ge­dés­re sem­mi ok, mert mi kö­rül­jár­tuk, hogy mit, mi­ért és ho­gyan ket­tősál­lam­pol­gár­ság-ügy­ben. Meg el­men­tünk Er­dély fő­vá­ro­sá­ba, Ko­lozs­vár­ra. Be­szél­get­tünk Ko­vács Mik­lós­sal a kár­pát­al­jai ma­gya­rok hely­ze­té­ről és Juscsenko esé­lye­i­ről. Ott vol­tunk Ko­vács Lász­ló meg­hall­ga­tá­sán Strassbourgban és Arafat te­me­té­sén Ramallah-ban. Le­ír­juk, hogy mi­ért ér­de­mes szín­ház­ba jár­ni és ter­mé­sze­te­sen Oli bá­csi is meg­mond­ja a fran­kót, most az MDF-ről. Te­hát fel a fej­jel, amíg még van.