Lapunk szer­kesz­tő­i­nek-szer­ző­i­nek alap­fel­fo­gá­sa, hogy az ese­mé­nye­ket bi­zo­nyos el­tar­tás­sal szem­lél­jük. Ci­cu­sunk ilyen szán­dék­ból szü­le­tett meg, ezért do­rom­bol a párt­ál­la­mi saj­tó­tó­nu­sok­ra. Va­la­mi hi­he­tet­len báj van ezekben. Tud­juk, hogy ez az egyik leg­ol­va­sot­tabb ro­va­tunk. Most még­sem do­rom­bol­ta­tunk, mert vég­le­te­kig meg va­gyunk döb­ben­ve, és C. nép­sze­rű­ség­ét ar­ra hasz­nál­juk, hogy na­gyobb fi­gyel­met irá­nyít­sunk Aczél End­re leg­utób­bi mun­ká­já­ra. Azért C. nél­kül mind­ezt, mert már ő is csak kap­kod­ja a le­ve­gőt.
Aczél End­re uszít. Nem oxiból rúg­juk ezt fe­lé, mint ahogy egyesek tennék – áll­jon tő­lünk tá­vol ez az at­ti­tűd. De Aczél uszít. No­vem­ber 27. szom­bat, Nép­sza­bad­ság – Hét­vé­ge, 5. ol­dal.: „…nagyon is ér­tem, hogy va­la­men­­nyi ha­tá­ron tú­li ma­gyar kö­zül mi­ért ép­pen a vaj­da­sá­gi­ak­nak fon­tos a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ság. Mert ne­kik »nem csak­« ér­zel­mi kér­dés ez.”; „Olyan­faj­ta ju­go­szlá­vi­ai ma­gya­rok akar­nak len­ni is­mét, mint ami­lye­nek Ti­to ide­jé­ben vol­tak”. És hogy ő csak ak­kor tud­na osz­toz­ni a „nem­zet­po­li­ti­kai esz­mény­ben”, ha húsz éve „ott to­la­kod­tak vol­na a belg­rá­di nagy­kö­vet­ség előtt, hogy tisz­tán ha­za­fi­as meg­fon­to­lás­ból ma­gyar út­le­ve­let kap­ja­nak”. Ak­kor ugyan­is, er­re mi még gye­rek­ko­runk­ból is em­lék­szünk, va­ló­ban job­ban él­tek a „jugómagyarok”. Ez tény, mi­nek vi­tat­koz­ni ve­le. De Aczél ezen fordít egyet: „az ő ke­zük­ben volt a Kár­pát-me­den­ce egyet­len, a szov­jet be­fo­lyás­tól tö­ké­le­te­sen men­tes na­pi­lap­ja”, „még Hong­kong­ba is ví­zum nél­kül utaz­hat­tak” „af­fé­le sze­gény ro­ko­nok vol­tunk a sze­mük­ben”. Der­med­ten ál­lunk. Nem ta­lá­lunk sza­va­kat ar­ra, hogy ilyet le le­het ír­ni 2004-ben, és egy ma­gát ki­egyen­sú­lyo­zott­nak tar­tó na­pi­lap leg­alább leg­utol­só ol­va­só­szer­kesz­tő­jén nem bu­kik meg egy ilyen ocs­mány uszí­tás, ami a ma­gyar em­ber­ben saj­nos va­ló­ban meg­lé­vő ál­la­ti ér­zel­mek­re ját­szik rá. Ma­ga az or­bi­tá­lis de­ma­gó­gia, és ilyen­kor saj­nál­juk, hogy de­ma­góg po­li­ti­kánk van, mert ez a jel­ző el­vesz­tet­te az élét. Ez a de­ma­gó­gia ar­che­tí­pu­sa. De a tisz­tán­lá­tás vé­gett: Aczél szov­jet be­fo­lyás alatt ál­ló or­gá­num­nál dol­go­zott, elő­me­ne­tel­get­ve (hogy meg­té­vesz­tet­te őket!). Af­fé­le sze­gény ro­kon­ként te­kin­tett az adó­fi­ze­tők­re, de ugyan­olyan ér­te­lem­ben hasz­nál­ta a töb­bes szám egyes sze­mélyt, mint ma, 2004-ben. És ugyan­úgy nem volt jo­ga hoz­zá, mint, úgy lát­szik, ma, 2004-ben. Már csak azért is, mert ő, ak­kor, ugyan­úgy ka­pott ví­zu­mot bár­ho­va, mint a vaj­da­sá­gi ma­gya­rok.
Mélységes döbbenet, nehéz szavakat találni. Vannak ennek az embernek barátai?