Kisebbségvédelem és a magyar állampolgárság
(2004. december)
A mostani népszavazási vitában csak elvétve bukkan fel egy korábban gyakran hangoztatott szempont: hogyan viszonyul a magyar állampolgárság kiterjesztése a magyar kisebbségek másik legfőbb törekvéséhez, a kisebbségi jogok kibővítéséhez, leginkább az autonómia megteremtéséhez. 1989 után a kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek két alapvető és vissza-visszatérő igényt fogalmaztak meg. Az egyik az autonómiához való jog kivívása, a másik a magyar állammal való kapcsolataik újraértelmezése volt. Az elmúlt tizenöt év során kiderült, hogy az autonómia gyors elérése elég illuzórikus célkitűzés volt, hiszen a területi autonómia lehetőségét egyik szomszédos országban sem sikerült még csak a politikai közbeszédben sem legitimálnia a magyar kisebbségeknek. Nem beszélve arról, hogy az adott ország törvényhozásában valódi politikai, jogi vita tárgya lehessen a közjogilag szabályozott autonómia intézménye (ez alól talán csak a Milosevic utáni Vajdaság tekinthető kivételnek, ahol egyelőre csak formálisan, valódi hatáskörök nélkül, de mégis létrehozták a személyi elvű autonómia alapján álló Magyar Nemzeti Tanácsot).
Az anyaország és a szomszédos államokban élő magyar közösségek kapcsolatainak alakulása ugyanakkor elsősorban a magyar–magyar megegyezésen és az anyaállam törvényhozóinak szándékain áll vagy bukik. A magyar állampolgárság kiterjesztése ebből a szempontból meghatározó fordulatnak látszik. Az eddigi, kifejezetten kisebbségvédelmi támogatáspolitikát (ebbe a körbe tartozik a státustörvény is), akárhogy is döntünk a népszavazáson, a magyar állampolgársági politika szemüvegén keresztül fogjuk látni. Az állampolgárság pedig egyértelműen az állam és az egyén közötti politikai-jogi kötődés intézménye, és a kérdés az, vajon a parlament megadja-e a lehetőséget a magyar nemzetiségű személyeknek, hogy, ha akarnak, lakóhelyüktől függetlenül a Magyar Köztársasághoz, a magyar állam politikai-jogi közösségéhez is tartozhassanak (ez mindig is egyéni döntés lesz: az állampolgárság igényléséről ugyanis minden érintettnek egyedül kell döntenie).
De épp emiatt merül fel, hogy a szomszédos államok, különösen Románia, Szlovákia és Szerbia, ha az ott élő magyarok tömegesen igényelnek és kapnak magyar állampolgárságot, elzárkózhatnak a kisebbségi jogok további bővítésétől, mondván, ha nem tetszik itt, lehet Magyarországra menni (amint ezt egyébként sokszor ma is mondogatják). A másik gyakran hangoztatott veszély, hogy a magyar állampolgárság adta szabadság majd radikálisan növeli az elvándorlási kedvet, és néhány éven belül már nem is lesz kinek kisebbségi jogokat, autonómiát követelni.
De van-e értelme ezeknek a kérdéseknek? A veszély sokkal inkább abban van, ha az állampolgárság és a kisebbségvédelem összekeveredik. A magyar állampolgárság megszerzésével – Ukrajna kivételével, ahol jelenleg (ha erről a hatóság tudomást szerez), ez egyszerre az ukrán állampolgárság elvesztésével is jár – a kisebbségben élő magyarok ugyanúgy megmaradnak román, szlovák, szerb, stb. állampolgárnak, és mai lakóhelyükön ugyanúgy minden állampolgári és kisebbségi jog meg kell, hogy illesse őket, mint eddig. A nemzetközi jog elég világosan rendezi, hogy azt, aki több ország állampolgára, abban az országban, ahol tartózkodik, csak a helyi állampolgársága alapján lehet megítélni. A kisebbségek védelme pedig minden szempontból annak az államnak a kötelessége, amelynek területén a kisebbségek élnek.
Az állampolgársági politika – ellentétben mondjuk a státustörvényben adott kedvezmények egy részével, amelyeket a magyar állam egy másik állam területén biztosít – ugyanis kizárólag anyaországi belügy. Így hiába változik meg a magyar állam politikai, jogi hozzáállása a határokon túli magyarokkal szemben, az ő jogi helyzetük (jogaik és kötelezettségeik, lehetőségeik és követeléseik) román, szerb, stb. állampolgárként cseppet sem változik. Az a lehetőség, hogy aki akar, könynyebben költözhet Magyarországra, nem érinti, hogy azok, akik maradnak, ugyanúgy megköveteljék kisebbségi, közösségi jogaikat, mint eddig. A kisebbségi jogokat a látszat ellenére sem szabad adományként, politikai alkuk tárgyaként felfogni, hiszen az elmúlt ötven év jogi fejlődése egyértelművé tette, hogy azok – akár az autonómiához való jogot is beleértve – a hátrányos helyzetben élő személyek, csoportok alapvető emberi jogainak gyakorlásához elengedhetetlen jogok.
Természetesen ezt a magyar államnak és a magyar politikának sem szabad elfelednie: a magyar állampolgárság kedvezményes megadása nem mentesíti a határon túli magyarokkal szemben meglévő, alkotmányban is rögzített felelősség alól.
Sajnos a legfontosabb kérdések, hogy az állampolgársági politika megváltoztatása hogyan viszonyul majd a szülőföldön maradás támogatásához (azaz – foci-hasonlattal – embert vagy területet kíván-e védeni a magyar állam a jövőben), vagy milyen hatással lehet a magyar állampolgárság kiterjesztése a kisebbségi magyarok életére (pl. mennyire erősíti és milyen irányba a migrációt, hisz lehetnek olyanok, akik EU-polgárként meg sem állnának Magyarországon) az eddigi vitákból kimaradtak. De egy érvényes, eredményes és igenlő népszavazás remélhetőleg arra is rákényszeríti majd a magyar parlamenti pártokat, hogy a tényleges hatásokat, a magyar „nemzetpolitika” sarkalatos kérdéseit is átgondolják az így kikényszerített törvény megalkotásának munkájában.
Az, hogy a magyar állampolgárság megszerzése ma minden, a trianoni határokon kívül rekedt magyar közösség kívánsága, és hogy ez nagyban megerősíti az anyaországgal eddig meglévő kapcsolataikat biztos, de hogy kisebbségi jogköveteléseiket emiatt nem kell feladniuk, az is. A mai állás szerint, az ő szempontjukból, magyarnak maradásuk szempontjából ez legalább félsikernek tűnik.
|
