Az európai gyakorlat
(2004. december)
A közhiedelemmel és egyes „sajtóértesülésekkel” ellentétben az állampolgársági szabályozás az Európai Unióban nem része a közösségi joganyagnak, s a vonatkozó magyar törvény esetleges módosítását elvileg nem is érheti hivatalos brüsszeli kritika. Az Európa Tanács keretében 1997-ben aláírt Európai Egyezmény kimondja: minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai, s az ilyen jogszabályt más államok kötelesek elfogadni, ha az összhangban áll a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, a szokásjoggal és az általános jogelvekkel. Uniformizált szabályozás hiányában a nemzetközi gyakorlat a kettős állampolgárság teljes tiltásától annak kifejezett ösztönzésig olyan széles skálán mozog, hogy a tipizálás sem könnyű feladat. Mivel az adott országra jellemző egyedi történelmi-kulturális adottságok döntő mértékben esnek latba a szabályozások kialakításánál, nehezen is találnánk a magyarral pontosan egyező „hivatkozási alapot”. Fogózkodók azonban vannak szép számmal: a kettős állampolgárság és a kedvezményes honosítás nem ritka holló az EU-ban, hanem éppenséggel főszabály.
Magától értetődő például, hogy az egykori nagy gyarmattartó országok kedvezményeket biztosítanak volt kolóniáiknak. Franciaországban például az öt év területen lakás alól felmentés adható, ha a kérelmező olyan ország állampolgára, amely felett Franciaország valaha szuverenitást gyakorolt. Nagy-Britannia ismeri a brit nemzetközösségi (Common-wealth) állampolgárság fogalmát, utóbbival rendelkezők beutazási és tartózkodási kedvezményekkel rendelkeznek az Egyesült Királyság területén. Spanyolország a schengeni vízum alól mentesíti a latin-amerikai állampolgárokat és az alkotmány szintjén ismeri el a kettős állampolgárság lehetőségét mindazon országokkal szemben, amelyeket különleges kapcsolat fűzött vagy fűz Spanyolországhoz.
Vannak országok, amelyek kifejezetten a vérségi-etnikai elvet érvényesítik a kedvezményes honosításnál. A görög törvények úgy rendelkeznek, hogy a külföldön élő görög nemzetiségűeknek nem kell az országban élnie a honosítási kérelem beadásakor. Portugália szintén mentesíti a helybenlakás alól mindazokat, akik valaha portugál állampolgárok voltak, illetve elismerten portugál származásúak. Németország német állampolgárnak tekinti a volt Szovjetunió területén, valamint Közép- és Délkelet-Európában honos ún. népi németeket, akik származási igazolások alapján a hagyományos idegenrendészeti eljárás kikerülésével nyerhetik el az állampolgárságot. Igaz, a német szabályozás nem a diaszpóra támogatását, hanem épp ellenkezőleg, a „hazatelepülést” célozza: jelentős kedvezményeket nyújt az áttelepülőknek, a német jogfelfogás szerint azonban egy állampolgár csak egy államhoz tartozhat, így aztán az „újnémetek” párhuzamosan elveszítik addigi állampolgárságukat.
Egyedülálló a nemrég teljes belpolitikai egyetértésben elfogadott olasz állampolgársági törvény, amely az egykori Osztrák–Magyar Monarchia egyes régióiból, illetve a világháborúkat lezáró békeszerződésekkel Jugoszláviának ítélt területekről elszármazott egyénekre is kiterjeszti a kedvezményes honosítást. A bevallottan a katasztrofális olasz demográfiai helyzet orvoslását szolgáló szabályozás érdekessége, hogy a földrajzi definíciók következtében olyanok is olasz állampolgársághoz juthatnak, akiknek a felmenői sohasem voltak azok: így például elvileg jogosult lehet az a magyar állampolgár is, akinek ősei 1918 előtt a Magyar Királyság részét képező Fiumében éltek. Róma a külföldi olaszoknak egyébként a törvényhozásban is biztosít mandátumokat.
A szomszédos országok közül különösen figyelemreméltó Horvátország és Románia esete. Előbbi rögtön a függetlenség kikiáltása után rendelkezett a határon túli horvátokat megillető állampolgárságról, amelynek megszerzéséhez nem kell előzetes letelepedési engedély, és amely útlevélhez és választójoghoz is juttatja a külhoni horvátot. (Utóbbiak közössége a kilenc területi lista mellett egy tizedik, különálló „választókerületet” alkot: Romániában például a krassó-szörény megyei horvát falvakban négyévenként fel is állítják a piros-fehér sakktáblás szavazóurnákat…) Automatikus egészségügyi ellátást és munkavállalási engedélyt a külhoni horvát állampolgárság nem biztosít, ahhoz állandó horvátországi lakhely kell, amelynek meglétét a hatóságok szigorúan ellenőrzik. Romániában mindazok állandó romániai lakhely nélkül kaphatják vissza állampolgárságukat, akik 1989 előtt önhibájukon kívül vesztették el azt – beleértve ebbe természetesen a Romániától elcsatolt területek lakosságát, elsősorban az 1940-ben még Besszarábia néven a Szovjetunióé lett, ma független Moldovai Köztársaságét. A rendszer – amelyet a gyakorlatban kiterjesztették a leszármazottakra is – olyannyira „laza”, hogy a moldovaiak számára egyszerűen a megyei rendőrparancsnokságok állítják ki a személyazonossági- és útiokmányokat. Becslések szerint félmillió moldovai jutott így román – s a jelenlegi állás szerint 2007-től uniósnak számító – állampolgársághoz. (Különösen figyelemreméltó a román gyakorlat annak tükrében, hogy a Moldovai Köztársaság a legutóbbi időkig tiltotta a kettős állampolgárságot.) Szerbia a nagyszerb álom széthullása és a vendégmunkások jövedelme miatt kifejezetten engedi a kettős állampolgárságot. Ukrajna elsősorban az oroszok miatt egyelőre még tiltja, de a rendszer felülvizsgálata állítólag nem sokat várat magára. Ráadásul egyes ukrán jogászok szerint a tilalom áthidalható: nem vész el ugyanis az ukrán állampolgárság, ha a párhuzamos állampolgárságot az adott személy automatikusan kapja meg. Például, ha egy bizonyos dokumentum alapján, külön igénylés nélkül kapja meg valaki a másik ország állampolgárságát. Ha tehát a magyar parlament úgy módosítja az állampolgársági törvényt, hogy a magyarigazolvány birtokosa külön kérvény nélkül, automatikusan kaphat magyar állampolgárságot, akkor megmaradhat ukrán állampolgárnak is.
|
