A 413 fős kép­vi­se­lő­ház­ban csak 159 kép­vi­se­lői he­lyet szer­zett, míg a szö­vet­ke­zett el­len­zék leg­erő­sebb párt­ja, a Füg­get­len­sé­gi és 48-as Párt egy­ma­gá­ban 166 man­dá­tum­hoz ju­tott. So­ha ko­ráb­ban nem tör­tént meg a ma­gyar par­la­men­ta­riz­mus tör­té­ne­té­ben, hogy a kor­mány­párt ve­re­sé­get szen­ved­jen a vá­lasz­tá­so­kon, és 1905 után is 1990-ig kel­lett vár­ni, hogy ez is­mét be­kö­vet­kez­zék. Mi okoz­ta ezt a szen­zá­ció­szám­ba me­nő ered­ményt? Mi okoz­ta, hogy a kor­szak leg­te­het­sé­ge­sebb po­li­ti­ku­sa, gróf Ti­sza Ist­ván nem tud­ta meg­tar­ta­ni a mi­nisz­ter­el­nök­sé­get?
Ti­sza egész éle­té­ben az 1867-es ki­egye­zés hű­sé­ges vé­del­me­ző­je volt. De­ák Fe­renc gon­do­lat­vi­lá­gá­nak meg­fe­le­lő­en ő is meg­győ­ző­dés­sel val­lot­ta, hogy a ma­gyar nem­zet leg­főbb po­li­ti­kai cél­ja az együtt­mű­kö­dés a Habs­burg-nagy­ha­ta­lom­mal, mert egye­dül gyen­gék va­gyunk az orosz cá­ri fe­nye­ge­tés és az 1848–49-ben egy­szer már fel­lá­zadt nem­ze­ti­sé­gek el­len.
Rá va­gyunk utal­va a Habs­burg-bi­ro­da­lom vé­del­mé­re, mely az öt leg­erő­sebb eu­ró­pai nagy­ha­ta­lom egyi­ke volt. A vé­de­le­mért cse­ré­be Ma­gyar­or­szág ugyan le­mon­dott a tel­je­sen füg­get­len nem­ze­ti lét lé­nye­ges ele­me­i­ről (eb­be nem tud­tak ér­zel­mi ala­pon be­le­nyu­god­ni a 48-as füg­get­len­sé­gi el­len­zé­ki­ek), más­fe­lől vi­szont be­le­szó­lást kap­tunk a nagy­ha­ta­lom irá­nyí­tá­sá­ba. (Ami­kor 1997-ben a Ma­gyar Köz­tá­ra­ság NA­TO-tag lett, ha­son­ló szem­pont­ok ve­zet­ték az or­szág ve­ze­tő­it, hi­szen a vi­lág leg­erő­sebb ka­to­nai szö­vet­sé­gé­nek vé­del­me is szu­ve­re­ni­tá­sunk bi­zo­nyos fel­adá­sá­val jár együtt.)
Va­gyis a du­a­lis­ta rend­szer ön­kor­lá­to­zást és sok-sok komp­ro­mis­­szu­mot kö­ve­telt, de a főbb nem­ze­ti cé­lok szol­gá­la­tá­ba le­he­tett ál­lí­ta­ni. A leg­lé­nye­ge­sebb nem­ze­ti cé­lok ép­pen a 67-es szer­ke­zet és az azt ki­egé­szí­tő és sta­bi­li­zá­ló né­met szö­vet­ség ré­vén ér­he­tők el – val­lot­ta Ti­sza Ist­ván. De csak ak­kor, ha van, aki tu­da­to­san és fe­le­lő­sen er­re tö­rek­szik, ha az or­szág ve­ze­tői a kor­mány­zást nem csak az el­len­fél le­tip­rá­sá­ra, ha­nem al­ko­tó mun­ká­ra tud­ják hasz­nál­ni.
Ti­sza Ist­ván ta­lán min­den kor­tár­sá­nál vi­lá­go­sab­ban és ko­ráb­ban is­mer­te fel a Ma­gyar­or­szág­ra le­sel­ke­dő ve­szé­lye­ket. Már 1889-ben fel­hív­ta a fi­gyel­met ar­ra, hogy va­la­mi­kor sor ke­rül az el­ke­rül­he­tet­len­nek ítélt ös­­sze­csa­pás­ra Orosz­or­szág­gal. „Ne­künk ké­szen kell len­nünk – mond­ta ek­kor – és­pe­dig bé­ké­ben kell el­ké­szül­nünk a há­bo­rú­ra. S ha ez a há­bo­rú ki­üt, azt hi­szem, mind­nyá­jan egyet­ér­tünk ab­ban, hogy az nem gyer­mek­já­ték lesz sem a Mo­nar­chi­á­ra, sem a ma­gyar nem­zet­re néz­ve, s igen kön­­nyen fej­lőd­he­tik élet­ha­lál­harc­cá a ma­gyar nem­zet­re néz­ve.”
Pro­fe­ti­kus meg­nyi­lat­ko­zá­sá­nak meg­fe­le­lő­en Ti­sza min­dent meg­tett, hogy a Mo­nar­chia had­se­reg­ét a kor szín­vo­na­lán tart­has­sák. A kö­zös had­se­reg meg­erő­sí­té­sé­hez és kor­sze­rű­sí­té­sé­hez azon­ban az al­kot­má­nyos elő­írá­sok sze­rint szük­ség volt a ma­gyar par­la­ment hoz­zá­já­ru­lá­sá­hoz is. A ki­egye­zést tá­mo­ga­tó kor­mány­pár­ti több­ség er­re ter­mé­sze­te­sen kész is volt, ám az el­len­zé­ki erők csak ak­kor let­tek vol­na haj­lan­dók a nép­sze­rűt­len k. u. k. had­se­reg (Haynau és Hentzi „schwarz-gelb” had­se­reg­ének egye­nes utó­da!) meg­erő­sí­té­sé­hez hoz­zá­já­rul­ni, ha Bécs cse­ré­be kü­lön­bö­ző „nem­ze­ti en­ged­mé­nyek­hez” hoz­zá­já­rul. (Ezek a ma­gyar nem­ze­ti szel­lem és a ma­gyar nyelv meg­je­le­ní­té­sét cé­loz­ták a kö­zös had­se­reg ma­gyar­or­szá­gi ré­szé­ben, ám a ja­vas­la­tok nagy ré­sze je­len­ték­te­len rész­let­kér­dés volt, mint pl. a pi­ros-fe­hér-zöld szí­nű tisz­ti kardbojt…) Mi­vel a had­se­reg egy­sé­gé­ben Fe­renc Jó­zsef bi­ro­dal­má­nak fő osz­lo­pát lát­ta, eh­hez nem ad­ta be­le­egye­zé­sét, jog­gal hi­vat­koz­va ar­ra is, hogy ez a po­li­ti­kai szem­pont­ból is ká­ros lé­pés nem kö­vet­ke­zik a ki­egye­zés­ből sem. Az el­len­zék er­re obst­ruk­ci­ó­val fe­lelt, és a par­la­men­ti ki­sebb­ség hosz­­szú, nem a tárgy­hoz tar­to­zó be­szé­dek­kel, az ak­ko­ri ház­sza­bály kis­ka­pu­it ki­hasz­ná­ló, hos­­sza­dal­mas név sze­rin­ti sza­va­zá­sok­kal a vég­te­len­sé­gig tud­ta húz­ni a vi­tát, és gya­kor­la­ti­lag meg­aka­dá­lyoz­ta a véd­erő re­form­ját. Ez tör­tént már 1889-ben is, és 1903-ban két kor­mány is be­le­bu­kott ab­ba, hogy az el­len­zé­ki ki­sebb­ség obst­ruk­ci­ó­ja mi­att nem si­ke­rült az is­mét be­nyúj­tott véd­erő­ja­vas­la­tot el­vin­ni a par­la­men­ti sza­va­zá­sig.
1903 no­vem­be­ré­ben vál­lal­ta el Ti­sza Ist­ván a mi­nisz­ter­el­nök­sé­get, az­zal a szán­dék­kal, hogy a nem­zet ér­de­ké­ben szük­sé­ges­nek ítélt véd­erő­re­for­mot ke­resz­tül­vi­szi. Mi­vel az obst­ruk­ció le­he­tő­sé­gé­nek meg­szün­te­té­se nél­kül min­den kor­mány a fe­le­lőt­len el­len­zék­nek lett vol­na ki­szol­gál­tat­va, 1904 ok­tó­be­ré­ben a mi­nisz­ter­el­nök be­ter­jesz­tet­te ház­sza­bály­re­form-ter­ve­ze­tét. A par­la­men­ti ki­sebb­ség érez­te, hogy ez­zel vé­get ér­ne va­lós par­la­men­ti tá­mo­ga­tott­sá­gát túl­ha­la­dó ha­tal­ma, és el­ke­se­re­det­ten el­le­nez­te a tu­laj­don­kép­pen elég mér­sé­kelt re­for­mot. Hi­á­ba je­len­tet­te be Ti­sza, hogy el­ér­te a ma­gyar hon­véd­tü­zér­ség fel­ál­lí­tá­sát, mely az el­len­zé­ki „nem­ze­ti vív­má­nyok­nál” éssze­rűbb si­ker volt: az el­len­zék nem en­ge­dett. Nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy a ré­gi ház­sza­bá- ly­ok­kal nincs esély az obst­ruk­ci­ót meg­ne­he­zí­tő re­form meg­sza­va­zá­sá­ra.
Ti­sza Ist­ván ezért nyíl­tan vál­lal­ta, hogy in­kább vá­laszt­ja az or­szág meg­vé­dé­sét „a te­he­tet­len­ség­től, a tönk­re­ju­tás­tól, az el­zül­lés­től, az er­köl­csi bu­kás­tól bi­zo­nyos mel­lé­kes for­mák meg­sér­té­sé­vel”. 1904. no­vem­ber 18-án a hír­hedt „zseb­ken­dő­sza­va­zás” so­rán a par­la­men­ti több­ség a ré­gi ház­sza­bály­ok meg­sér­té­sé­vel el­fo­gad­ta Ti­sza ja­vas­la­ta­it, ami óri­á­si fel­há­bo­ro­dást és el­ke­se­re­dést vál­tott ki a le­for­rá­zott el­len­zék so­ra­i­ban. Az el­len­zé­ki pár­tok al­kot­mány­el­le­nes­nek és ha­za­áru­ló­nak bé­lye­gez­ték a mi­nisz­ter­el­nök el­já­rá­sát, és nem is­mer­ték el a for­ma­sér­tés­sel meg­al­ko­tott új ta­nács­ko­zá­si rend­sza­bá­lyo­kat. Ami­kor a kép­vi­se­lő­ház de­cem­ber 13-án kö­vet­ke­ző ülé­sé­re ké­szült, el­len­zé­ki kép­vi­se­lők ös­­sze­tör­ték az or­szág­ház ülés­ter­mé­nek be­ren­de­zé­sét, s ez­zel aka­dá­lyoz­ták meg, hogy a tör­vény­te­len­nek mon­dott új sza­bá­lyok sze­rint le­hes­sen ülést tar­ta­ni.
Az el­dur­vu­ló vi­tá­ban Ti­sza az or­szág ke­zé­be tet­te le a dön­tés jo­gát, és 1905 ele­jé­re or­szág­gyű­lé­si vá­lasz­tá­so­kat ír­tak ki. Az el­len­zék ko­a­lí­ci­ó­ba tö­mö­rült, és min­den esz­közt be­ve­tett a kor­mány­párt le­győ­zé­sé­re. Ti­sza be­szé­de­it ál­lan­dó­an meg­za­var­ták, az el­len­zé­ki saj­tó dur­va tá­ma­dá­sok­kal és rá­gal­mak­kal il­let­te a kor­mány­pár­ti po­li­ti­ku­so­kat és sze­mély sze­rint a mi­nisz­ter­el­nö­köt, akit fel­hec­celt tö­me­gek kő­vel do­bál­tak vi­dé­ki korteskörútja több ál­lo­má­sán. A min­den ko­ráb­bi­nál pisz­ko­sabb és er­kölcs­te­le­nebb el­len­zé­ki kam­pány el­le­né­re Ti­sza még­is bí­zott ab­ban, hogy a nem­zet több­sé­ge ne­ki ad iga­zat, és nem a bot­rány­hő­sök­nek.
Té­ve­dett. A Sza­bad­el­vű Párt el­ve­szí­tet­te par­la­men­ti több­sé­gét. Az or­szág na­gyobb ré­sze a sze­mé­lyes­ke­dő, de­ma­góg és tu­da­to­san tel­je­sít­he­tet­len ígé­re­te­ket is fel­vál­la­ló el­len­zék mel­lé állt.
Hí­vei a ve­re­ség után ter­mé­sze­te­sen ke­res­ték a meg­le­pő ku­darc oka­it. Rá­mu­tat­tak ar­ra, hogy Ti­szá­nak rossz volt a saj­tó­hoz va­ló vi­szo­nya: a leg­na­gyobb pél­dány­szá­mú la­pok és a mocs­ko­ló­dó bul­vár­saj­tó el­le­ne fog­lalt ál­lást, míg a hoz­zá kö­zel ál­ló or­gá­nu­mo­kat a kor­mány­bé­renc­ség bé­lye­gé­vel hi­tel­te­le­ní­tet­ték. Ti­sza nem al­kal­maz­ta a vá­lasz­tá­sok be­fo­lyá­so­lá­sá­nak ha­tal­mi esz­kö­ze­it, pe­dig ko­ráb­ban a kor­mány­párt si­ke­rét rész­ben en­nek is kö­szön­het­te. Egy­részt bí­zott ab­ban, hogy a jó­zan több­ség fel­is­me­ri a va­lós nem­ze­ti ér­de­ke­ket, és presz­­szió nél­kül is ne­ki ad iga­zat, más­részt egyé­ni­sé­gé­től ele­ve tá­vol állt a csa­lás, az ala­kos­ko­dás, me­lyet egy ilyen lét­fon­tos­sá­gú bi­zal­mi kér­dés­ben nem is tar­tott vol­na be­csü­le­tes­nek al­kal­maz­ni.
Ti­sza ve­szí­tett, és amint te­het­te, vis­­sza­vo­nult. Az el­len­zé­ki ko­a­lí­ció ve­ze­tő ere­jét a Füg­get­len­sé­gi Párt ad­ta, mely nem­csak a kor­mán­­nyal, ha­nem a ki­egye­zé­ses rend­szer­rel, az­az tu­laj­don­kép­pen az egész al­kot­má­nyos be­ren­dez­ke­dés­sel szem­ben állt. Ezért csak több mint egy­éves sú­lyos po­li­ti­kai vál­ság, a Fejérváry Gé­za ve­zet­te par­la­men­ten kí­vü­li ún. „da­ra­bont­kor­mány” és az el­len­zé­ki ko­a­lí­ció éles küz­del­me után ke­rül­he­tett sor a vá­lasz­tá­so­kon győz­tes párt­szö­vet­ség kor­mány­ra ju­tá­sá­ra.
Az új kor­mány fe­lé nagy vá­ra­ko­zás­sal for­dult a köz­vé­le­mény. Ha­mar ki­de­rült azon­ban, hogy el­len­zé­ki kor­sza­kuk­ban tett ígé­re­te­ik­ből szin­te sem­mit sem tud­nak meg­va­ló­sí­ta­ni. Az ún. ko­a­lí­ci­ós kor­mány alatt rom­lott az or­szág hely­ze­te kül­föl­di part­ne­re­i­vel szem­ben és a kor­mány egy­re ke­vés­bé volt ké­pes úr­rá len­ni a so­ka­so­dó gaz­da­sá­gi, tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai vál­ság­je­le­ken. El­mér­ge­se­dett a nem­ze­ti­sé­gi kér­dés, meg­nőtt Fe­renc Fer­di­nánd, a ma­gyar­el­le­nes trón­örö­kös be­fo­lyá­sa. Bár mind­eze­kért nem le­he­tett csak a ko­a­lí­ci­ós kor­mányt okol­ni, még­is óri­á­si volt a csa­ló­dás: ah­hoz ké­pest, hogy 1906-ban Kos­suth fia mi­nisz­ter lett, egy lé­pést sem tet­tek Ma­gyar­or­szág füg­get­len­sé­ge, de még csak na­gyobb önál­ló­sá­ga fe­lé sem. Minden­nek az oka a kor­mány ha­ta­lom­ra ju­tá­sát egy­ál­ta­lán le­he­tő­vé te­vő tit­kos pak­tum volt, amit a ko­a­lí­ció ve­zé­rei alá­ír­tak, de nem na­gyon akar­tak be­tar­ta­ni. Ám a kor­mány po­zí­ci­ó­ja az ud­var­ral szem­ben sa­ját hi­bái és fő­leg bel­ső el­len­té­tei mi­att an­­nyi­ra meg­gyen­gült, hogy még az el­vi­leg a pak­tum­ban nem sze­rep­lő önál­ló ma­gyar nem­ze­ti bank kér­dé­sé­ben sem ér­tek el si­kert, és a kor­mány 1909-ben szin­te vé­gig vál­ság­ról vál­ság­ra buk­dá­csolt.
Ti­sza szin­te tel­jes fél­re­vo­nult­ság­ban töl­töt­te eze­ket az éve­ket. A ko­a­lí­ció kor­mány­ra ju­tá­sa­kor párt­ját fel­osz­lat­ta, s az 1906-os új vá­lasz­tá­so­kon nem is in­dult. Nem szó­lalt meg po­li­ti­kai kér­dé­sek­ben, s a fő­ren­di­ház­ban, mely­nek tag­ja ma­rad, hos­­szú éve­ken át nem szó­lalt fel. Érez­te, hogy az idő ne­ki dol­go­zik.
1910 ele­jén, a ko­a­lí­ci­ós kor­mány so­ka­dik le­mon­dását Fe­renc Jó­zsef el­fo­gad­ta, és is­mét a ré­gi 67-es po­li­ti­ku­so­kat kér­te fel kor­mány­ala­kí­tás­ra. Khuen-Héderváry Kár­oly gróf lett a mi­nisz­ter­el­nök, aki­nek ugyan­olyan ki­sebb­sé­gi, jó­sze­ré­vel par­la­men­ten kí­vü­li kor­má­nya volt, mint 1905–1906-ban a „da­ra­bont­kor­mány”. Az is­mét el­len­zék­be szo­rult ko­a­lí­ci­ó­sok elő­vet­ték a ré­gi vá­da­kat a ha­za­áru­lás­ról, de az or­szág már nem állt mel­lé­jük. Ki­ta­pasz­tal­ták ha­zug de­ma­gó­gi­á­ju­kat, és a Ti­sza Ist­ván ál­tal ve­ze­tett új kor­mány­párt, a Nem­ze­ti Mun­ka­párt a ha­ma­ro­san ki­írt új vá­lasz­tá­so­kon nagy győ­zel­met ara­tott, a man­dá­tu­mok­nak kb. 58%-át nyer­te el. Ti­sza ugyan­is ta­nult a ku­dar­cok­ból, és ez­út­tal sok­kal ko­mo­lyab­ban vet­te a kam­pányt, és vá­lasz­tá­si ta­nács­adó­it is sze­ren­csé­seb­ben vá­lo­gat­ta meg. Pon­to­san nem is­mert, de óri­á­si ös­­sze­ge­ket moz­gó­sí­tot­tak a kam­pány cél­ja­i­ra, nem egé­szen tör­vé­nyes esz­kö­zö­ket is al­kal­maz­va. De a ha­ta­lom bir­to­ká­ban sem­mi­lyen po­zi­tív al­ko­tás­ra nem ké­pes ko­a­lí­ci­ó­ban csa­ló­dott vá­lasz­tók va­ló­szí­nű­leg e nél­kül is Ti­szá­nak jut­tat­ták vol­na a si­kert.
Bár az el­len­zék ott foly­tat­ta, ahol 1905-ben ab­ba­hagy­ta, Ti­sza most már el­tö­kél­tebb volt: 1912-ben ered­mé­nye­sen vit­te vég­be a ház­sza­bály­re­for­mot, mel­­lyel az obst­ruk­ci­ót vég­leg le­tör­te, és vég­re meg­kez­dőd­he­tett a nem­ze­ti mun­ka. A Mun­ka­párt 1912 után szám­ta­lan fon­tos tör­vényt fo­ga­dott el. Az el­ső mi­nisz­ter­el­nök­sé­ge alatt még sok­szor he­lyét ke­re­ső Ti­sza má­so­dik kor­mány­fő­sé­ge alatt tud­ta iga­zi po­li­ti­ká­ját meg­va­ló­sí­ta­ni, s el­ső­sor­ban visz­­sza­té­ré­se utá­ni al­ko­tá­sa­i­val ír­ta be ma­gát a ma­gyar tör­té­ne­lem­be.