– Egy vas me­gyei fa­lu­ban, Pósfán szü­let­tem; édes­apám az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban ki­tün­te­tett al­tiszt volt, s ta­lán az ő pél­dá­ja nyo­mán is, min­dig ka­to­na­tiszt akar­tam len­ni – mond­ja az idén 73 éves Mar­ton La­jos.
– Ki­tün­te­tés­sel érett­sé­gi­zett, sze­gény­pa­rasz­ti szár­ma­zá­sa mi­att „ká­der­lap­ja” is rend­ben volt, mi­ért nem az egyik ne­ves bu­da­pes­ti ci­vil egye­tem­re je­lent­ke­zett?
– Kő­sze­gen kezd­tem a kö­zép­is­ko­lát, ben­cés gim­ná­zi­um­ban, amit az­tán ál­la­mo­sí­tot­tak. Ott­hon val­lá­sos ne­ve­lést kap­tam, a Mindszentyt el­íté­lő ívet sem vol­tam haj­lan­dó alá­ír­ni az is­ko­lá­ban és vi­szo­lyog­tam a rend­szer­től. A kö­zép­is­ko­la vé­gén azon­ban nem tud­tak belémkötni, mert szín­je­le­sen érett­sé­giz­tem, sze­ret­tem a nyel­ve­ket, a tör­té­nel­met, az iro­dal­mat. A ka­to­na­tisz­ti hi­va­tás irán­ti el­kö­te­le­zett­ség an­­nyi­ra erős volt ben­nem, hogy bár a Mű­egye­tem­re is me­het­tem vol­na, én min­den­kép­pen mun­dért akar­tam öl­te­ni, pi­ló­ta sze­ret­tem vol­na len­ni. De elő­ször Pécs­re, a gya­lo­gos­tisz­ti is­ko­lá­ba osz­tot­tak be, azt 1952-ben ki­tün­te­tés­sel vé­gez­tem el. Az­tán ke­rül­het­tem Szol­nok­ra a Ki­li­án György Re­pü­lő­is­ko­lá­ba.
– Ho­gyan fért meg az an­ti­kom­mu­nis­ta ne­vel­te­tés és a sztá­li­nis­ta nép­had­se­reg vörös-csillagos tá­nyér­sap­ká­ja?
– Az ott­ho­ni és gim­ná­zi­u­mi ta­pasz­ta­la­ta­im alap­ján nyil­ván­va­ló volt, hogy a rend­szer két pil­lér­re, a ter­ror­ra és a ha­zug­ság­ra épít. An­­nyi­ra erős volt az el­nyo­más, úgy gon­dol­tam, hogy ez nem tart­hat so­ká­ig. Meggyőződésem, hogy az 1949-ben meg­ala­kult NA­TO, az Egye­sült Ál­la­mok, szó­val a sza­bad vi­lág előbb-utóbb az el­nyo­mott kö­zép-eu­ró­pai né­pek fel­sza­ba­dí­tá­sá­ra si­et. Úgy te­kin­tet­tem ma­gam, mint a sza­bad vi­lág ka­to­ná­ja, aki a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban majd har­col ha­zá­já­ért az el­nyo­mó­val szem­ben. Per­sze, elő­for­dult, hogy lel­ke­sed­ni, sőt ha­zud­ni kel­lett, de nem lép­tem be a párt­ba.
– Tér­jünk vis­­sza Szol­nok­ra…
– 1952 őszé­től 1955 ta­va­szá­ig vol­tam Szol­no­kon tan­cso­port-pa­rancs­nok­ként, az is­ko­la el­vég­zé­se után had­na­gyi ran­got kap­tam. In­nen ke­rül­tem Bu­da­pest­re, az Or­szá­gos Lég­vé­del­mi és Lé­gi­erő Pa­rancs­nok­ság­ra (OLLEP).
– Ho­gyan?
– El­ké­pesz­tő vé­let­le­nek so­ro­za­tá­nak kö­szön­he­tő­en. Mint ké­sőbb meg­tud­tam, 1955 ele­jén egy ame­ri­kai Can­ber­ra tí­pu­sú harcigép több­ször meg­sér­tet­te a ma­gyar lég­te­ret, anél­kül, hogy a szov­jet vagy ma­gyar lég­vé­de­lem el tud­ta vol­na fog­ni – eb­ből óri­á­si ri­bil­lió lett, a ma­gyar lé­gi­erő irá­nyí­tó­ját le­vál­tot­ták, a pa­rancs­nok­sá­got tel­je­sen át­szer­vez­ték, az új pa­rancs­nok Ná­dor Fe­renc ez­re­des lett. Pa­ran­csom volt, hogy je­lent­kez­zem ná­la, s mint ké­sőbb ki­de­rült an­nak is kö­szön­het­tem fel­vé­te­le­met, hogy sze­mé­lyi la­po­mat ös­­sze­ke­ver­ték a szin­tén Szol­no­kon szol­gá­ló Már­ton Sán­dor­ral, aki párt­tag volt. De mi­vel az em­lí­tett ese­mé­nyek mi­att nagy volt a zűr­za­var és szük­ség volt a né­met és fran­cia nyelv­tu­dá­som­ra, hát ott ma­rasz­tal­tak, s 1955 má­ju­sá­tól az OLLEP-nél szol­gál­tam.
– Mi volt a fel­ada­ta?
– Had­nagy­ként gya­kor­la­ti­lag őr­na­gyi be­osz­tás­ba ke­rül­tem: a Ma­gyar Nép­had­se­reg va­dász­re­pü­lő­ki­kép­zés-ter­ve­ző és nyil­ván­tar­tó tiszt­je vol­tam. A leg­tit­ko­sabb ak­ták­ba is be­te­kin­té­sem volt, előt­tem volt a ma­gyar lé­gi­erő fel­sze­relt­sé­gé­nek, ki­kép­zé­si ál­la­po­tá­nak ös­­szes do­ku­men­tu­ma. Vé­tek lett vol­na nem ki­hasz­nál­ni az al­kal­mat...
– Mi­re gon­dolt?
– Mint em­lí­tet­tem, an­ti­kom­mu­nis­ta meg­győ­ző­dé­sű vol­tam és csak az al­ka­lom­ra vár­tam, hogy árt­sak a rend­szer­nek, hogy a gyű­lölt meg­szál­lók el­len te­hes­sek va­la­mit. El­ha­tá­roz­tam, hogy ös­­sze­gyűj­tök a leg­fon­to­sabb do­ku­men­tu­mok­ból né­há­nyat és el­jut­ta­tom őket a NATO-nak. Hos­­szas ví­vó­dás után úgy dön­töt­tem, hogy az in­for­má­ci­ó­kat át­adom az ame­ri­kai ­kö­vet­ség­nek.
– De hát Ma­gyar­or­szá­gon, 1955-ben az ame­ri­kai ­kö­vet­sé­get job­ban őriz­ték, mint bár­mi mást!
– Még­is meg­tet­tem, 1955 au­gusz­tu­sá­ban, szep­tem­be­ré­ben 1956 jú­ni­u­sá­ban, ös­­sze­sen há­rom­szor jár­tam a kö­vet­sé­gen. Egy kon­zul­lal be­szél­tem – vagy egy kon­zu­li fe­dés­ben lé­vő hír­szer­ző­vel –, aki­nek nyíl­tam el­mond­tam, hogy ki va­gyok és mit aka­rok. Az el­ső al­ka­lom­mal lát­tam, hogy pro­vo­ká­ci­ó­tól tart, de kér­tem, hogy jut­tas­sa el az anya­go­kat a NA­TO-fő­pa­rancs­nok­sá­gá­ra. Ezt meg­ígér­te, sőt azt is, hogy a meg­adott idő­pont­ban a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió és az Ame­ri­ka hang­ja ma­gyar adá­sá­ban a meg­adott kó­dolt üze­ne­tek­kel ér­te­sí­te­nek az anya­ga­im sor­sá­ról. Ez nem tör­tént meg.
– Hadd kér­dez­zem meg még egy­szer: a Ma­gyar Nép­had­se­reg fon­tos be­osz­tás­ban lé­vő ve­zér­ka­ri tiszt­je 1955-ben úgy lá­to­gat­hat­ta meg az „im­pe­ri­a­lis­ta” nagy­ha­ta­lom kö­vet­sé­gét, hogy a ha­ja szá­la sem gör­bült?
– Ezt én sem ér­tet­tem ak­kor, min­den­nap ret­teg­tem a le­tar­tóz­ta­tás­tól. Csak évek­kel ké­sőbb tud­tam ma­gam­nak ki­rak­ni a mo­za­i­kot. Egy nyu­gat­né­met hír­szer­ző pél­dá­ul el­mond­ta, min­den, az épü­let­be be­lé­pő em­ber­ről fény­kép ké­szült. S más je­lek­ből – la­ká­so­mon fur­csa ci­vi­lek kér­de­zős­köd­tek utá­nam, a bi­zo­nyí­tot­tan be­sú­gó tiszt­társ aján­lott ügye­let­cse­rét, hogy fon­tos ira­tok­ra vi­gyáz­zak – nyil­ván­va­ló­vá vált: az el­há­rí­tás tisz­tá­ban volt az­zal, hogy mit csi­ná­lok. Azért nem kap­csol­tak le, mert tud­ni akar­ták, hogy kik a kap­cso­la­ta­im, mi­lyen cso­port­ban dol­go­zom, hát­ha az egész (vélt) „szer­vez­ke­dést” fel­gön­gyö­lít­he­tik. Valószínűleg a for­ra­da­lom men­tett meg a le­tar­tóz­ta­tás­tól, bár an­­nyi­ra fél­tem, hogy az utol­só kö­vet­sé­gi lá­to­ga­tás­ra töl­tött pisz­tol­­lyal men­tem.
– Mi tör­tént a for­ra­da­lom után?
– Éle­tem egyik nagy él­mé­nye, hogy ak­kor a ma­gyar nép fel­lá­zadt a zsar­nok­ság el­len és har­colt a sza­bad­sá­gá­ért. Ott vol­tam a par­la­ment előtt, ami­kor Nagy Im­re be­szélt és le is vág­tam a sap­kám­ról a vöröscsillagot. Ké­sőbb a fe­ri­he­gyi re­pü­lő­tér biz­to­sí­tá­sá­ért fe­lel­tem. A for­ra­da­lom el­tip­rá­sa után no­vem­ber 19-én el­ső tisz­ti gyű­lé­sün­kön nem vol­tam haj­lan­dó alá­ír­ni a sza­bad­ság­har­cot el­íté­lő nyi­lat­ko­za­tot. Me­ne­kül­nöm kel­lett, édes­anyá­mat ak­kor lát­tam utol­já­ra. Auszt­ri­á­ból Fran­cia­or­szág­ba men­tem, ak­kor még ott volt a NA­TO eu­ró­pai köz­pont­ja. Ki­hall­gat­tak a fran­cia kém­el­há­rí­tás­nál, az SDCE-nél, ahol el­ső­sor­ban ar­ra vol­tak kí­ván­csi­ak, hogy mit tud a fran­cia had­se­reg­ről a Var­sói Szer­ző­dés. Kap­cso­lat­ba ke­rül­tem an­ti­kom­mu­nis­ta, pat­ri­ó­ta fran­cia ka­to­na­tisz­tek­kel. Olya­nok­kal, akik fran­ci­a­ként és ka­to­na­ként is szé­gyell­ték, hogy a Nyu­gat nem si­e­tett a fel­lá­zadt ma­gya­rok se­gít­sé­gé­re. So­kuk­kal ba­rát­sá­got kö­töt­tem, úgy dön­töt­tem, hogy Fran­cia­or­szág­ban ma­ra­dok, de még min­dig bíz­tam ab­ban, hogy rö­vid időn be­lül vis­­sza­tér­he­tek Ma­gyar­or­szág­ra. Nem így tör­tént.
– Sőt, úgy dön­tött, hogy ak­tí­van részt vesz a fran­cia po­li­ti­kai élet­ben...
– Fran­cia­or­szág for­ron­gott, hi­szen Al­gé­ri­át, amely egy­mil­lió fran­cia ott­ho­na volt, a bal­ol­da­li kor­mány ép­pen át akar­ta ját­sza­ni a szov­jet­ba­rát arab fel­ke­lők­nek. Ez a fran­cia ha­za­fi­ak­nak el­kép­zel­he­tet­len volt, hi­szen Al­gé­ri­át Fran­cia­or­szág ré­szé­nek te­kin­tet­ték; úgy vél­tem, hogy ügyünk kö­zös, hi­szen én ott­hon épp­úgy a szov­je­tek, a kom­mu­niz­mus el­len har­col­tam. Így hát ön­kén­tes­nek je­lent­kez­tem a Fel­tá­ma­dás fe­dő­ne­vű ak­ci­ó­ra, amely­nek az volt a cél­ja, hogy az ak­kor meg­men­tő­nek tar­tott de Gaulle tá­bor­nok ha­ta­lom­át­vé­tel­ét ka­to­na­i­lag tá­mo­gas­sa. 1958. má­jus 29-ére volt ki­tűz­ve az ak­ció, ami­kor ej­tő­er­nyős és pán­cé­los egy­sé­gek el­fog­lal­ták vol­na Pá­rizs stra­té­gi­ai pont­ja­it; mi, ön­kén­te­sek a Vá­ros­há­za mel­let­ti rej­tek­he­lyün­kön vár­tunk a pa­rancs­ra. Az utol­só pil­la­nat­ban le­fúj­ták az ak­ci­ót, de Gaulle vér­te­le­nül ke­rült ha­ta­lom­ra, 1958. jú­ni­us 2-án a Par­la­ment meg­sza­vaz­ta a telj­ha­tal­mat.
– Ha­ma­ro­san csa­ló­dott…
– Óri­á­sit. De Gaulle azon­nal meg­szeg­te ígé­re­te­it és alig egy év­vel ké­sőbb, 1959. szep­tem­ber 16-án már Al­gé­ria „ön­ren­del­ke­zé­sé­ről” be­szélt. Le­pak­tált a kom­mu­nis­ták­kal.
– Azon­ban ké­sőbb a fran­cia vá­lasz­tók és Al­gé­ria nagy több­sé­ge is az önál­ló­ság mel­lett sza­va­zott.
– Az em­be­re­ket meg­té­vesz­tet­ték, de Gaulle dön­té­se mi­att ké­sőbb egy­mil­lió em­ber­nek kel­lett el­me­ne­kül­nie Al­gé­ri­á­ból, a fran­cia ol­da­lon ál­ló ara­bo­kat, a harkikat pe­dig tí­zez­ré­vel mé­szá­rol­ták le. Ezt nem le­het meg­bo­csá­ta­ni!
– Járt va­la­ha Al­gé­ri­á­ban?
– Nem. De an­ti­kom­mu­nis­ta ma­gyar ha­za­fi­ként és eu­ró­pa­i­ként kö­te­les­sé­gem­nek tar­tot­tam har­col­ni fran­cia baj­tár­sa­im mel­lett. Ami­re nem is kel­lett so­ká­ig vár­ni: 1959. áp­ri­lis 4-én a magyar légionista Pén­tek Ró­bert ös­­sze­is­mer­te­tett Chassin tá­bor­nok­kal, s raj­tuk ke­resz­tül nem sok­kal ez­után be­ke­rül­tem egy olyan cso­port­ba, amely egy bi­zo­nyos ak­ci­ót ké­szí­tett elő.
– Ame­lyet Charlotte Corday-ről, a nagy fran­cia for­ra­da­lom egyik nép­ve­zér­ét, Marat-t meg­gyil­ko­ló fi­a­tal lány­ról ne­vez­tek el. A cél: de Gaulle.
– Így van. Fegy­ve­re­ket sze­rez­tünk, kap­cso­la­ta­ink ré­vén fel­tér­ké­pez­tük az el­nök köz­le­ke­dé­si szo­ká­sa­it, ter­ve­ket ké­szí­tet­tünk. A ti­zen­két ta­gú cso­port­ban hár­man vol­tunk ma­gya­rok: a fi­a­tal Var­ga Lász­ló, Sá­ri Gyu­la és én. Több­ször le­fújt ak­ció után, 1962. au­gusz­tus 22-én fel­áll­tunk a Pá­rizs-kö­ze­li Pe­tit Clamart-nál, a 306-os or­szág­út men­tén. Tud­tuk, hogy ar­ra jön a szer­dai mi­nisz­ter­ta­ná­csi ülés­ről vi­dé­ki há­zá­ba uta­zó de Gaulle.
– Mi volt a terv?
– A tő­lünk két­száz mé­ter­re elő­rébb ál­ló Bastien-Thiry alez­re­des­nek je­lez­nie kel­lett új­ság­já­val, ami­kor fel­tű­nik a kö­ze­le­dő el­nö­ki kon­voj – a de Gaulle­-t és fe­le­sé­gét szál­lí­tó ko­csi, a biz­to­sí­tó au­tó és a két rend­őr mo­to­ros. De ak­kor sze­mer­kélt az eső, már erő­sen szür­kült, úgy­hogy csak az utol­só pil­la­nat­ban vet­tük ész­re a nagy se­bes­ség­gel, kö­rül­be­lül száz ki­lo­mé­ter­rel ér­ke­ző au­tó­kat. Ak­kor vi­szont fel­ugat­tak a fegy­ve­rek.
– Mit ér­zett?
– Sem­mit. Na­gyon gyor­san tör­tént az egész, né­hány má­sod­perc alatt száz­öt­ven lövéyt adtunk le.
A má­sok ál­tal szer­zett 11, 43 mil­li­mé­te­res gép­pisz­to­lyom be­sült, de előt­te így is több­ször el­ta­lál­tuk az el­nö­ki au­tót. Az ese­mé­nyek gyor­sa­sá­gá­ra jel­lem­ző, hogy az el­nö­köt biz­to­sí­tó két test­őr­nek ar­ra sem volt ide­je, hogy el­süs­se a fegy­ve­rét. De Gaulle azon­ban élet­ben ma­radt. Saj­nos. A hely­színt el tud­tuk hagy­ni, és biz­ton­ság­ban ha­za­ér­tünk. A ki­bon­ta­ko­zó haj­tó­va­dá­szat so­rán egy­más után buk­tak le a kom­man­dó tag­jai, en­gem is el­kap­tak. Tá­vol­lé­tem­ben ha­lál­ra ítél­tek; vé­gül húsz év bör­tönt kap­tam, de Bastien-Thiry alez­re­dest ki­vé­gez­ték. Több bör­tön­vál­tást kö­ve­tő­en 1964 ka­rá­cso­nyán ke­rül­tem Ile de Ré bör­tö­né­be, ahol együtt ra­bos­kod­tam ma­gyar tár­sa­im­mal.
– He­lyes volt-e ma­gyar­ként, me­ne­kült­ként be­avat­koz­ni a be­fo­ga­dó or­szág éle­té­be? Nem tar­tott at­tól, hogy az el­nö­kük el­le­ni me­rény­let ma­gyar részt­ve­vői mi­att a meg­vál­to­zik a fran­ci­ák jó vé­le­mé­nye az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom­ról?
– En­gem Fran­cia­or­szág be­fo­ga­dott, kö­te­les­sé­gem­nek érez­tem, hogy se­gít­sem a fran­cia ha­za­fi­a­kat, akik a ha­zá­ju­kért har­col­tak, az áru­lás el­len. A kom­mu­niz­mus­ból jöt­tem, nem akar­tam Maurice Thorez (a Fran­cia Kom­mu­nis­ta Párt ak­kor fő­tit­ká­ra – a szerk.) Franciaországában él­ni.
– Mi­kor sza­ba­dult?
– Az 1968 má­ju­si di­ák­lá­za­dá­sok na­gyon meg­ráz­ták de Gaulle­-t, aki azok­ban a for­ró idők­ben egy tel­jes nap­ra el­tűnt. Mint ki­de­rült, a né­met­or­szá­gi fran­cia csa­pa­tok fő­pa­rancs­no­ká­hoz, Massu-höz re­pült, ta­lán azért, hogy a hoz­zá hű csa­pa­tok tá­mo­ga­tá­sát kér­je a lá­za­dás le­ve­ré­sé­hez. Er­re vé­gül nem ke­rült sor, de az al­gé­ri­ai üg­­gyel ro­kon­szen­ve­ző Massu meg­ígér­tet­te de Gaulle­-lal, hogy az Al­gé­ri­á­ban 1961. áp­ri­lis 22-én puc­­csot ki­rob­ban­tó tá­bor­nok­tár­sa­it és az el­le­ne me­rény­le­tet el­kö­ve­tett em­be­re­ket en­ged­je sza­ba­don. Így tör­tént.
– Mi tör­tént 1968 után?
– 1974-ben meg­há­za­sod­tam, fran­cia nőt vet­tem el, jöt­tek a gye­re­kek. Előbb a fran­cia szá­mí­tás­tech­ni­kai óri­ás­nál, a Bull­nál al­kal­maz­tak, majd biz­ton­sá­gi cé­gek­nél dol­goz­tam, elég so­kat utaz­tam. 1994-ben men­tem nyug­díj­ba, időn­ként ha­za­lá­to­ga­tok; az ott­hon 1956 után el­vett tisz­ti ran­go­mat is vis­­sza­kap­tam.
– Meg­bán­ta, amit tett?
– So­ha. Egyet­len pil­la­nat­ra sem. Ma is min­dent ugyan­úgy csi­nál­nék. Leg­fel­jebb sa­ját ma­gam sze­rez­ném be a fegy­vert.