Máriagyűdön pikírt, erősen felekezetieskedő megjegyzéseket teszünk a templomtörténet közléseire („a templomból mecset lett, majd a rácok vették bérbe, végül a reformátusok kezére jutott” – érezzük itt a lejtőt, ugye). Pápista cimboráink elől el tudunk futni. Ekkor még. Átbuszozunk Villányba bort kóstolni, a Günzer-pince előtt már elég hangosan énekeljük hogyaszongya „Kék a kökény, zöld a petrezselyem”, és az utolsó buszt 17.45-kor (mert ugye, aki utána buszozna, az dögöljön meg) csak botladozva érjük el. Leszálláskor ismeretlen eredetű sérüléseket veszünk észre magunkon, ezek állítólag akkor születtek, amikor feltekeredtünk egy kábeldobra. Visszatérve Harkányba, egyik szemfüles kenyeresünk figyelmeztet, hogy a fürdő csak nyolckor zár, és a délelőtt megváltott jegyünk még érvényes. Valóban. Aki ezt nem próbálta ki, az nyilván az ezredfordulót is technokollal ünnepelte: minden magyarnak egyszer be kell mennie az esti fürdőbe. Setét az ég, páráll a víz, ingyenes a pezsgőfürdő, mi kell még? A szaunába is beóvatoskodunk, csodák csodája, egyedül vagyunk. Csendben párolgunk ki, amikor egyszer csak megjelenik a két ember, aki azért jött, hogy kibelezze a boldogság kék madarát. Nem kedveljük a magyar vállalkozói szférát taplózó, irigylő, végtelenül kádárista szöveget a lopásról, a bunkóságról meg a maffiáról. Családunkban jelentős számú vállalkozó van, és igen nagy részük tisztességesen és keményen dolgozik: kivéve talán a nővérünket az illegális németóráival, de őt már feljelentettük az APEH-nál. De mégis: a két alak tényleg borzalmas. Elkezdik lökni azt a suttyó szöveget, ami nagyban hozzájárult a fentebbi előítéletek kialakulásához: a Tomi vendéglőjéről, ahol kiszállt a köjál, de megvette őket, meg a terepjáró kuplungja, amit ki kell cserélni, jönnek a horvát cukorcímek, és a parádés ultipartik: közben lassan beleég bőrükbe a döglánc, mi meg csak tűrünk. „Vidd má’ innen a kezed” – reccsen rá az egyik a másikra, mert az térdcsapdosással nyomatékosított valami kijelentést – „Buzi vagy?” – kérdezi játékosan. És a férfihumor apoteózisaként a másik még rátesz egy lapáttal: „Gyere, édes” – ha nem fájna a fejünk a kábeldobtól, nevetnénk is.

Az fix, hogy a Meleg büszkeség napja többet árt a magyarországi közösség ügyének, mint amennyit használ de ez tényleg az ő dolguk: szabadság van, mindenki ott vonul fel, ahol akar

„Takarodjál már, hülyegyerek” – zárja le az első megszólaló a vitát. És visszatérnek a komoly dolgokhoz, de az incidens nem múlt el nyomtalanul: „Tudod, az összes rohadt buzit ki kéne nyírni, vazze.” „Kiherélni legalább” – helyesel a másik. Gyorsan kimegyünk a hidegvízbe, nehogy állásfoglalásra kényszerítsenek.
Magunk is bajban vagyunk: nem nemi identitásunk okán. Hanem. Mint rendes és megveszekedett ellenforradalmárok, nem pártoljuk az ügyet, de a tudomány legfrissebb eredményei szerint ez nem is pártolás kérdése. A melegeket nem tartjuk betegeknek, és a diszkriminációjukat sem tartjuk üdvösnek. Az fix, hogy a Meleg büszkeség napja többet árt a magyarországi közösség ügyének, mint amennyit használ de ez tényleg az ő dolguk: szabadság van, mindenki ott vonul fel, ahol akar. Jöhetne most itt a nyálas beleérző duma, hogy mi ugyan nem, de vannak ilyen barátaink. Nincsenek. Pusztán a magunk eszével okoskodunk, amikor aszongyuk, hogy elméletileg lehetséges: két azonos nemű ember is szeretheti egymást tiszta szívvel. Ebből következik egy sor megfontolás, amelyek erősen feszegetik lapunk népi reakciós, keresztény alapokon álló nemzeti anarcholiberális világképét. Például: legyenek-e ennek a szeretésnek vagyon- és családjogi következményei? Netán kánonjogiak? Most mindazonáltal veszünk egy nagy levegőt és kibökjük: éppen lehetnek. Két azonos nemű ember élhessen együtt, örökölhessenek egymástól, ápolhassák egymást, és az állam jól teszi, ha mindazokat a jogokat megadja nekik, amelyek a méltósággal élt élethez szükségesek. Mármost a házasság (az állami) nem feltétlenül tartozik az utóbbi kritériumokhoz, az egyházi meg végképp nem – legalábbis állami parancsra nem, hiszen állam és egyház el vannak választva Magyarországon, egyik sem csicskáztathatja a másikat: erről annyit hallunk mostanság. Házasságkötés, gyermekek örökbefogadása és hasonlók, amelyek annyi szájtépést váltanak ki Nyugat-Európában, nekünk éppen nem esnek jól. Ilyen a természetünk, na. Nem akarunk senkit meggyőzni társadalmi hasznosságról meg szocialista erkölcsről, ők ezt így látják, mi meg úgy, hogy ne lehessen. Mert végső soron a Teremtés/a Világszellem/a Nagy Plüssmaci úgy rendezte, hogy az emberi egyedek szaporodása, ergo a társadalom vagy a közösség fennmaradása két különböző nemű ember igen szoros és rendszerint kellemes kapcsolatának eredménye. Még csak azt sem állítjuk, hogy minden közösség fennmaradása önmagában támogatandó (a rottweilereké például bizonyosan nem), a humán közösségeknél azonban a nemzeti megmaradás vérrögökkel megszentelt és Trianonban megcsonkított satöbbi ideáján túl van még egy egészen utilitarista meglátásunk is: ki a franc fizet majd társadalombiztosítást, ha nincs gyerek? A társadalom/ nemzet/kosárcsapat csaknem minden esetben kompromisszumok finom összjátékán, a kölcsönös megbecsülésen és a másik szabadságának tiszteletben tartásán alapul, a végletes megoldások csaknem minden esetben kerülendők, kivéve talán a parkolóőrök megítélését. Tehát sem táborba zárás, sem a „járjon nekik is a családi adókedvezmény” magasztos egyszerűsége. Ez önmegtartóztatást, belátást igényel, amihez a jobbik részünk szükséges.
Meg egy pezsgőfürdő. Be is megyünk: ott nyugodtan lehet ropizni a vízbe, nem látszik.