OFFLINE | interjú |
Beszélgetés Böszörményi Zoltánnal
Egy optimista, Dél-Erdélybõl
(2005. február)
Ne­héz is vol­na de­fi­ni­ál­ni egy, két, há­rom szó­val. Vál­lal­ko­zó, könyv­ki­adó, lap­ki­adó, fő­szer­kesz­tő. Köl­tő, me­cé­nás. El­ván­do­rolt és vis­­sza­tért ma­gyar. Em­ber, aki ten­ni akar, a Kár­pát-me­den­ce ta­lán leg­gyor­sab­ban el­ma­gyar­ta­la­no­dó tá­ján – Dél-Er­dély­ben.

– Mi­ért, mi­kor hagy­tad el Ceausescu Ro­má­ni­á­ját?
– Át­fo­gal­maz­nám a kér­dést: mi­kor szök­tél meg Ro­má­ni­á­ból és mi­ért? Ak­ko­ri­ban nem le­he­tett csak úgy ki­sé­tál­ni. Ámok­fu­tás­nak ne­vez­ném az ak­ko­ri ál­la­po­to­mat. Egész­sé­ges eszű em­ber nem megy ne­ki a ha­tár­nak, csak úgy. Én ne­ki­men­tem. Nem se­gít­ség nél­kül. Ak­kor a te­mes­vá­ri arab egye­te­mis­ták jó part­ner­ek vol­tak. De en­nek el­le­né­re majd­nem be­le­sza­lad­tam a jár­őrök­be. A sze­ren­csém csak az volt, hogy olyan vi­ha­ros éj­sza­ka volt, ami­lyet so­ha ad­dig át nem él­tem. Dör­gött, vil­lám­lott, esett az eső, mint­ha dé­zsá­ból ön­töt­ték vol­na. Az ak­ko­ri Ju­go­szlá­vi­án ke­resz­tül ér­kez­tem az oszt­rák ha­tár­hoz. Sok iz­ga­lom­tól meg­sza­ba­dul­tam vol­na, ha tu­dom, on­nan már nem ad­nak vis­­sza, ha el­kap­nak, ha­nem a ju­go­szlá­vok át­kül­de­nek Auszt­ri­á­ba. Ezt az ér­té­kes in­for­má­ci­ót csak ké­sőbb, a Bé­cs mel­let­ti me­ne­kült­tá­bor­ban tud­tam meg. Ámok­fu­tá­som­nak po­li­ti­kai oka volt. Sa­ját ki­adá­sú vers­köny­ve­met, Cím­ja­vas­la­tok volt a cí­me, le­for­dí­tat­ták az ak­ko­ri bel­ügyi­sek, s azt ol­vas­ták ki be­lő­le, hogy egy ma­gyar na­ci­o­na­lis­ta, ir­re­den­ta egyén va­gyok, aki vis­­sza­sír­ja a nagy Ma­gyar­or­szá­got. Mun­ka­he­lyem­ről ki­dob­tak, pin­cé­be zár­tak, s az­zal fe­nye­ge­tőz­tek, hogy au­tó­bal­eset­ben fo­gok meg­hal­ni. A tra­gé­dia to­vább fo­ko­zó­dott, ami­kor kol­lé­gá­im, is­me­rő­se­im, szom­szé­da­im, mint a tűz­től fu­tot­tak. Ak­kor fo­gal­ma­zó­dott meg ben­nem, azokban a ki­lá­tás­ta­lan na­pok­ban, hogy ne­kem itt – Ara­don – már sem­mi jö­vőm nin­csen. Nos így kez­dő­dött, 1983 őszén.
– Men­­nyi ide­ig vol­tál Auszt­ri­á­ban, mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött?
– A tereischicheni me­ne­kült­tá­bor­ban vol­tam hat és fél hó­na­pig. Má­sok ko­ráb­ban to­vább men­tek. Az át­fu­tá­som ide­jén tü­dő­gyul­la­dást is sze­rez­tem. Ezt lá­bon vit­tem. Mond­tam a lá­ger­or­vos­nak, hogy ros­­szul ér­zem ma­gam. Azt mond­ta, az agyam­ban van a baj. Az­tán ki­de­rült, a tü­dő­gyul­la­dás fel­szín­re hoz­ta gyer­mek­ko­rom­ban szer­zett be­teg­sé­gem, így TBC-gyanús let­tem. Rönt­gen- meg egyéb vizs­gá­la­to­kat vé­gez­tek raj­tam, az ered­mé­nyek­re pe­dig, újabb tíz he­tet kel­lett vár­nom. Az­tán sze­ren­csé­re, zöld­re vál­tott a jel­ző­lám­pa, utaz­hat­tam Ka­na­dá­ba.
– Ere­de­ti­leg is oda akar­tál kivándorolni?
– Nem. Az em­ber nem oda ment, aho­va akart, vagy sze­re­tett vol­na. Ahol be­fo­gad­ták, oda ment. Én Auszt­rá­li­á­ról ál­mo­doz­tam. Hogy mi­nél mes­­szebb le­gyek a ha­zá­tól. Nem si­ke­rült. Mi­u­tán Ka­na­da be­fo­ga­dott, az auszt­rá­li­ai meg­bí­zot­tal tar­tott in­ter­jú­mon már nem te­het­tem mást, mint el­mond­tam a tény­ál­lást.
– Az­tán mi tör­tént?
– Biz­to­san ar­ra vagy kí­ván­csi, mi­hez kezd­tem Ka­na­dá­ban. A be­ván­dor­lók sor­sát él­tem. Sok küz­de­lem, ke­se­rű­ség, mun­ka és megint mun­ka jött. Az­tán 1991-ben önál­ló­sí­tot­tam ma­gam, cé­get nyi­tot­tam. A tor­on­tói vál­lal­ko­zá­som tu­laj­don­kép­pen so­ha nem nőt­te ki ma­gát. Vál­la­lat- és ter­mék­ne­ve­ket gyár­tot­tam. A York Egye­te­men, ahol ta­nul­tam, ré­gi és új kol­lé­gák­ból ver­bu­vál­tam egy csa­pa­tot. Ne­kik az volt a fel­ada­tuk, hogy har­mincöt nyel­ven el­len­őriz­zék a „gyár­tott” ne­vet, sze­man­ti­ka­i­lag, a szó­nak tá­gabb ér­te­lmé­ben, az el­len­őr­zött nyelv­te­rü­let di­a­lek­tu­sá­ban se le­gyen ne­ga­tív, eset­leg meg­bot­rán­koz­ta­tó je­len­té­se. Az el­ső meg­bí­za­tá­som hat­ezer négy­száz dol­lár be­vé­telt ered­mé­nye­zett. Ez volt a két hét­tel az­előtt ma­ga­la­pí­tott vál­la­la­tom el­ső be­vé­te­le. So­ká­ig fa­csi­mi­lé­ben őriz­tem ezt a csek­ket. Az­óta ez az észak-ame­ri­kai vál­la­lat na­gyon nagy lett, s a ve­le meg­kö­tött szer­ző­dés ér­tel­mé­ben tit­ko­sí­ta­nom kel­lett a „gyár­tott” ne­vet. Er­re az el­ső mun­kám­ra na­gyon büsz­ke va­gyok. Azt is tu­dom, ha ma ké­ne ugyan­azt a fel­ada­tot tel­je­sí­te­nem, nem 6400 dol­lárt kér­nék ér­te. De hát ez tör­té­ne­lem.
– Érez­ted-e azt, mint amit a leg­több ki­ván­do­rolt em­ber érez­het, hogy ne­ki két­szer-há­rom­szor an­­nyit kell tel­je­sí­te­nie ugyan­ah­hoz, mint a töb­bi­ek­nek?
– Ó, ak­kor 1991 ta­va­szát ír­tuk, és én te­le vol­tam ener­gi­á­val, kép­ze­lő­e­rő­vel, lel­ke­se­dés­sel, ál­do­zat­kész­ség­gel. Reg­gel hét­kor én nyi­tot­tam ki iro­dám aj­ta­ját, s es­te ti­zen­egy­kor még min­dig a szö­veg­szer­kesz­tőm előtt ül­tem. Vizinczey Ist­ván, Lon­don­ban élő író­ba­rá­tom meg­hí­vá­sá­ra utaz­tam Ang­li­á­ba az em­lí­tett év au­gusz­tu­sá­ban. Ott olyan jól érez­tem ma­gam, hogy a pes­ti já­ra­tot is le­kés­tem, így egy nap­pal ké­sőb­ben ér­kez­tem meg. Bu­da­pest­ről vo­nat­tal utaz­tam Arad­ra.
– Nem fél­tél az el­ső ha­za­té­ré­sed­kor? Mi­lyen­nek lát­tad az or­szá­got? Vál­to­zott-e az or­szág fej­lett­sé­ge, men­tá­lis ál­la­po­ta?
– Per­sze hogy fél­tem. Egy adott pil­la­nat­ban, le­het túl­zot­tan fel­fű­tött lel­kiál­la­pot­ban, azt is hit­tem, Kür­tö­sön le fog­nak tar­tóz­tat­ni a ro­mán ha­tó­sá­gok. Sze­ren­csé­re ez nem tör­tént meg, s így, mint aki egy messzi múlt­ból ér­ke­zik, fu­tot­tam be vo­na­tom­mal az ara­di ál­lo­más­ra. Az ott­hon ma­radt csa­lá­dom min­den tag­ja várt. Csak nagy­ma­mám, Má­té An­na hi­ány­zott. Az én drá­ga Na­gyi­kám. El­szö­ké­sem, 1983 óta, most ta­lál­koz­tam el­ső íz­ben csa­lá­dom tag­ja­i­val.
Kaf­kai vi­lág fo­ga­dott. Ami leg­in­kább le­nyű­gö­zött, az az em­be­rek­ben tom­bo­ló eu­fó­ria volt. Sem­mit sem tar­tot­tak le­he­tet­le­nek 1991, ha meg­for­dí­tod, 1661 au­gusz­tu­sá­ban. Új vi­lág, új re­mény volt szü­le­tő­ben. S én ott vol­tam, ve­lük együtt ün­ne­pel­tem a hir­te­len ránk sza­kadt sza­bad­sá­got. Két he­tet töl­töt­tem Ara­don. Úgy lát­tam, mint­ha száz­dol­lá­ros bank­je­gyek he­ver­né­nek az út­tes­ten, és sen­ki sem akar­ja ös­­sze­szed­ni őket.

A jö­vőt il­le­tő­en bi­za­ko­dó va­gyok.
Az op­ti­miz­mus lét­ele­mem. El­ke­se­red­ni
csak per­ce­kig szok­tam. Fe­les­le­ges­nek tar­tom és szo­mo­rú­nak. Én meg utá­lom a fe­les­le­ges és szo­mo­rú dol­go­kat


– Az­tán, bár vis­­sza­tér­tél Ka­na­dá­ba, nem­so­ká­ra új­ra meg­je­len­tél a ma­gyar–ro­mán ha­tá­ron, tervekkel…
– Igen, szep­tem­ber kö­ze­pén. Im­már az­zal az el­tö­kélt szán­dék­kal, hogy cé­get ala­pí­tok. Ez 1991 de­cem­be­ré­ben meg is tör­tént. A General Electric ál­tal nemrég meg­vá­sá­rolt Tungs­ram gyár­tot­ta, fény­for­rás-ter­mé­ke­ket ve­zet­tem be Ro­má­ni­á­ba. Az el­ső ti­zen­négy hó­nap üz­le­ti te­vé­keny­sé­ge ke­vés­sel több, mint két­mil­lió dol­lár tisz­ta nye­re­sé­get ho­zott cé­gem­nek. Ezek vol­tak az el­ső mil­li­ók, ami­ből az­tán a bu­ka­res­ti Electrofar fény-for­rást gyár­tó cé­get meg­vá­sá­rol­tam 1993-ban.
– De mind­ez most már múlt.
– Igen, kb. egy éve, 2003 de­cem­be­ré­ben „ad­tam el” a rész­vé­nye­i­met. Hogy mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, azt most több ok­ból nem rész­le­tez­ném. De a ré­gi Tungsramos part­ne­re­i­met még ide­jé­ben vé­gig­ve­zet­tem a gyá­ra­i­mon. Ko­vács Pé­ter­nek, Ju­hász Pé­ter­nek meg­mu­tat­tam a te­mes­vá­ri gyá­rat, ahol vil­la­mos áram-, víz-, gáz- és ter­mo-ener­gi­át mé­rő mű­sze­re­ket, ut­cai vi­lá­gí­tó­tes­te­ket gyár­tot­tam. A leg­mo­der­nebb tech­no­ló­gi­á­kat ve­zet­tem be, a leg­kor­sze­rűbb gyár­tá­si tech­ni­kát al­kal­maz­tam ter­mé­ke­ink elő­ál­lí­tá­sá­ban. Ma is büsz­kén gon­do­lok vis­­sza ar­ra, hogy Bu­ka­rest köz­vi­lá­gí­tá­sát egy ma­gyar em­ber, Bö­ször­mé­nyi Zol­tán épí­tet­te új­ra. Ép­pen ezért is nagy tra­gé­dia, ami ve­lem tör­tént 2003 de­cem­be­ré­ben. Éle­tem vé­gé­ig nem tu­dom ezt a csa­pást ki­he­ver­ni. És azt is sze­mé­lyes sé­re­lem­nek ve­szem, hogy egyet­len ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök, gaz­da­sá­gi mi­nisz­ter ed­dig en­gem meg nem kér­de­zett, a tör­tén­tek­ről nem ér­dek­lő­dött. Amit Ro­má­ni­á­ban tet­tem, nem volt ti­tok. Nyíl­tan csi­nál­tam. Nem lop­tam, nem csal­tam, nem csap­tam be sen­kit. Sa­ját pén­ze­met hasz­nál­tam fel, azt a sok tíz­mil­lió dol­lárt, amit más­ra is el­költ­het­tem vol­na. Az egye­te­mes ma­gyar ügy ér­de­ké­ben, pél­dá­ul.
– Ami­ó­ta a kő­ke­mény üz­le­ti vi­lág­ból „ki­száll­tál”, egy­re in­kább az er­dé­lyi ma­gyar kul­tú­ra fe­lé for­dulsz. En­nek a mun­ká­nak fon­tos bá­zi­sa a Nyu­ga­ti Je­len, amely az egyet­len, egész Dél-Er­dély­ben meg­je­le­nő ma­gyar nyel­vű na­pi­lap.
– 1998-ban vá­sá­rol­tam meg az 1989 de­cem­be­ré­ben, az úgy­ne­ve­zett for­ra­da­lom kez­de­tén meg­ala­kult Je­lent. A na­pi­lap a Vö­rös Lo­bo­gó­nak volt – mond­hat­nám – a jog­utód­ja. Őszin­tén meg­val­lom, nem azért vet­tem meg a la­pot, mert pro­fit­le­he­tő­sé­get lát­tam ben­ne. Egy szór­vány­vi­dék­ben meg­je­le­nő ma­gyar nyel­vű na­pi­lap eb­ből a szem­pont­ból, bi­zony ke­mény dió. Ah­hoz pél­dá­ul, hogy ma a Nyu­ga­ti Je­len el­jus­son Nagyenyedre, öt­száz­nál több ki­lo­mé­tert kell „utaz­nia”, s ak­kor még min­dig nincs az ol­va­só asz­ta­lán. Hadd mond­jak né­hány konk­ré­tu­mot. Öt me­gye: Arad, Hunyad, Fe­hér, Krassó-Szörény, Temes szór­vány­ban élő ma­gyar­sá­gát szol­gál­juk. Az­zal, hogy na­pon­ta anya­nyel­vén tá­jé­koz­tat­ja az or­szág-vi­lág ese­mé­nye­i­ről, ma­gyar­ság iden­ti­tá­sá­nak, kul­tú­rá­já­nak meg­őr­zé­sé­re és to­vább­adá­sá­ra ösz­tö­ké­li ol­va­só­it, har­col a jo­ga­i­ért, a ma­gyar óvo­dák, is­ko­lák meg­tar­tá­sá­ért és, ha meg­szűntek, azok vis­­sza­ál­lí­tá­sá­ért eme­li fel a hang­ját. To­bo­roz, ki­áll és se­gít a ma­gyar ügyek szer­ve­zé­sé­ben, és ott van na­pon­ta az em­be­rek lel­ké­ben, tu­da­tá­ban. Mint egy ha­tal­mas fel­ki­ál­tó­jel! Ara­don, Dé­ván, Nagyenyeden és Te­mes­vá­ron, ami­kor a szer­kesz­tő­sé­ge­ket – nem fi­ók­szer­kesz­tő­sé­get – avat­tuk, sok je­len­lé­vő­nek könny eredt a sze­mé­ből. Mi­ért? Nos, mert Dé­ván és Nagyenyeden Tri­a­non óta nem je­lent meg ma­gyar nyel­vű na­pi­lap. A szer­kesz­tő­sé­gek nem egy szo­bá­ból áll­nak, ha­nem, mint Ara­don és Nagyenyeden, egy egész ház áll a ren­del­ke­zé­sük­re. Ezek kultúrközponttá is ala­kul­tak. Van a ma­gyar ol­va­só­nak ho­va men­nie, van hol ko­pog­tat­nia, van ki­hez for­dul­nia, ahol bi­za­lom­ra, meg­ér­tés­re és se­gít­ség­re ta­lál. Ki­vé­telt csak Krassó me­gye ké­pez, ahol egyet­len szer­kesz­tőnk tel­je­sít nem­zet­szol­gá­la­tot. Igen, én nem­zet­szol­gá­lat­nak ne­ve­zem, mert min­den szer­kesz­tő- és mun­ka­tár­sam ál­do­za­tot, anya­git is hoz – ke­vés fi­ze­té­sért dol­go­zik –, csak­hogy a lap meg­je­len­hes­sen. Sa­ját ma­gam, az el­múlt hét év alatt, már több mint egy­mil­lió-há­rom­száz­ezer dol­lárt „el­éget­tem”, hogy a Nyu­ga­ti Je­len na­pon­ta je­len le­gyen a szór­vány­vi­dé­ken élő ma­gyar em­ber asz­ta­lán. Büsz­ke va­gyok mun­ka­tár­sa­im­ra, büsz­ke va­gyok egy­re nö­vek­vő ol­va­só­tá­bo­runk tag­ja­i­ra. Na­pon­ta át­lag­ban 6300 pél­dányt nyom­ta­tunk. De ne cso­dál­koz­zon sen­ki ezen, hi­szen az öt me­gye összmagyarsága 130-140 ezer lel­ket szám­lál, s szét­szó­ród­va él, el­szi­ge­tel­ve egy­más­tól, ak­ko­ra te­rü­le­ten, mint a mai Ma­gyar­or­szág­nak a fe­le.
– Vé­le­mé­nyed sze­rint hol hi­bá­zik Ma­gyar­or­szág a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok­kal szem­ben? Nem a nép­sza­va­zás­ra gon­do­lok, bár az is meg­ér­ne né­hány szót. Sok­kal in­kább ar­ra, hogy az anya­or­szá­gi tár­sa­da­lom­ban, po­li­ti­ká­ban stb. igen­csak el­vét­ve le­het olyan vé­le­mén­­nyel ta­lál­koz­ni, ami­nek va­ló­ban kö­ze van a ha­tá­ron tú­li re­a­li­tá­sok­hoz. Pon­to­sí­tok, hogy ért­he­tő le­gyen: ha köz­ala­pít­vány­okon ke­resz­tül el­jut­tat­nak fél­mil­lió fo­rin­tot két egye­te­mis­tá­nak, azok na­gyobb esél­­lyel köl­töz­nek el. Ha ugyan­ezért a pén­zért vesz­nek pl. a dé­vai ma­gyar is­ko­lá­nak egy húsz­éves buszt, ak­kor a vá­ros túl­ol­da­lán élő ma­gyar gye­re­kek a ma­gyar is­ko­lá­ba irat­koz­hat­nak. Azért kér­dez­lek té­ged, mert te el­men­tél, az­tán ami­kor vis­­sza­jöt­tél, már jobb kö­rül­mé­nye­id vol­tak, és ten­ni akar­tál. De nem úgy, hogy pénzt osz­tot­tál.
– A köz­ala­pít­vá­nyi pén­zek fon­to­sak. Vi­szont a ha­té­kony­sá­gu­kat na­gyobb fi­gye­lem­mel és tö­rő­dés­sel kell mér­ni. Cél­irá­nyo­san kell azt meg­ej­te­ni, hogy fe­le­lős­ség­re le­hes­sen von­ni azo­kat, akik ne­tán, nem a meg­fe­le­lő mó­don hasz­nál­ják fel eze­ket a pénz­ala­po­kat. Igen eb­ben ben­ne van az ál­ta­lad em­lí­tett konk­rét: az egye­te­mis­tá­nak szánt ösz­tön­díj vagy a dé­vai is­ko­lá­nak vá­sá­rolt au­tó­busz. El­ső rá­né­zés­re nyil­ván, hogy az utób­bi tű­nik cél­sze­rűbb­nek. De én nem át­alá­no­sí­ta­nék.
– Köl­tő­ként ter­mé­sze­te­sen az iro­da­lom­ba is fek­tet­tél.
– Kér­dé­sed­ben em­lí­tet­ted, hogy én nem pénzt osz­to­ga­tok. Ez így van. A Nyu­ga­ti Je­len mel­lett ez a ne­gye­dik éve, hogy meg­ala­pí­tot­tam az Iro­dal­mi Je­len fo­lyó­ira­tot, amely az összmagyarság író­i­nak nyújt köz­lé­si te­ret. Majd­nem ti­zen­egy­ezer pél­dány­ban je­le­nünk meg. Eb­ből öt­ezer-négy­száz az elő­fi­ze­tő. Az Iro­dal­mi Je­len így a vi­lág leg­na­gyobb pél­dány­szám­ban meg­je­le­nő ma­gyar nyel­vű iro­dal­mi havilapja. Az írók­nak al­ko­tá­sa­i­kért tisz­te­let­dí­jat fi­ze­tek. Azért mon­dom így, mert egy­elő­re, a sa­ját zse­bem­ből fi­ze­tem. Az iro­dal­mi lap 40 ezer dol­lá­ros re­gény­pá­lyá­za­tot hir­de­tett. Egye­dü­li meg­kö­té­se, hogy nyom­ta­tás­ban már meg­je­lent mű nem pá­lyáz­hat. Ugye, ez­zel is az író­tár­sa­dal­mat tá­mo­ga­tom. De a Nyu­ga­ti Je­len és az Iro­dal­mi Je­len ed­dig há­rom or­szá­gos ri­port- és egy no­vel­la­pá­lyá­za­tot írt ki az el­múlt négy év­ben. Ami­kor eze­ket a pá­lyá­za­to­kat meg­hir­det­tem, nem va­la­mi­fé­le ma­gasz­tos esz­mét és célt, ha­nem a meg­mé­ret­ke­zés, a küz­de­ni aka­rás, a ma­gyar szel­le­mi­ség és tu­dat meg­mu­tat­ko­zá­sá­nak fon­tos­sá­gát tar­tot­tam szem előtt. Könyv­ki­adónk, az Iro­dal­mi Je­len Köny­vek két éve mű­kö­dik. Hu­szon­egy kö­te­tet je­len­tet­tünk meg ed­dig. Nem tu­dom, hogy ez sok vagy ke­vés, de Ara­don nem volt ma­gyar könyv­ki­adó a két vi­lág­há­bo­rú óta.
– Mon­da­nom sem kell, nem úgy tű­nik, mint­ha anya­gi elő­nyö­kért, GYES-ért és te­me­té­si se­gé­lyért kel­le­ne fo­lya­mod­nod. Te­hát, ala­pul vé­ve egy új­sze­rű lo­gi­kát, nem is kel­le­ne ne­ked ma­gyar ál­lam­pol­gár­ság?
– A de­cem­ber ötö­di­ki nép­sza­va­zás lel­ki tra­gé­dia volt a Tri­a­non óta Ma­gyar­or­szá­gon kí­vül élő ma­gyar em­be­rek szá­má­ra. Én is ab­ban re­mény­ked­tem, hogy Bö­ször­mé­nyi Zol­tán új­ra, nem csak szim­bo­li­ku­san, nem csak szel­le­mi­leg, de do­ku­men­tum sze­rint is el­is­mert ma­gyar ál­lam­pol­gár le­sz. Nem sze­ret­nék most új­ból még be sem he­gedt se­be­ket fel­tép­ni. Ezért nem mu­to­ga­tok uj­jal egyik párt­ra, egyet­len po­li­ti­kus­ra sem. Én a nem­ze­tem­hez for­dul­nék in­kább, jól a sze­mé­be néz­nék, s meg­kér­dez­ném: Mi­ért tet­ted ezt, test­vér? S az­tán vá­la­szol­jon min­den­ki a sa­ját lel­ki­is­me­re­te sze­rint. Hi­szen nem tu­dom el­hin­ni, hogy a nem­zet­tár­sa­im ki tud­tak hagy­ni egy ilyen al­kal­mat, egy ilyen, so­ha vis­­sza nem té­rő le­he­tő­sé­get! Még ak­kor is, ha fé­lel­met, bi­zony­ta­lan­sá­got, re­mény­te­len­sé­get pró­bál­tak el­ül­tet­ni lel­ké­ben és tu­da­tá­ban.
– Ami­kor mes­­sze vol­tál a szü­lő­föld­től, ak­kor mit je­len­tett szá­mod­ra a ha­za? Arad? A Partium? Er­dély? Ro­má­nia? Vagy a kép­ze­let­be­li Ma­gyar­or­szág? Egy, az ak­ko­ri Arad­ról ki­ván­do­rolt, ro­mán ál­lam­pol­gár­sá­gú, ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű fi­a­tal­em­ber ho­va gon­dol, ha ha­za­gon­dol?
– Ha Arad Ro­má­ni­á­ban van, és volt ak­kor is, nyil­ván Ro­má­nia volt a ha­za. De én ma­gyar – anyám ré­szé­ről tisz­ta szé­kely – em­ber va­gyok. Ezért a ha­za fo­gal­ma ná­lam tá­gabb, mé­lyebb, bo­nyo­lul­tabb ér­tel­met hor­do­zott min­dig. Ugye, Ara­don szü­let­tem. Ám Arad már az én éle­tem­ben sem volt Ma­gyar­or­szág. Az em­ber tu­da­ta alatt hor­doz­za ezt a fel­is­me­rést. Mint ter­het ci­pe­li ma­gá­val, anél­kül, hogy a fel­szí­nen, mint je­lent él­né meg. Hi­szen gyer­mek­ko­rom­ban né­hány­szor el­vit­tek a szü­le­im Bu­da­pest­re. Én azon­ban so­ha nem érez­tem egy pil­la­nat tö­re­dé­ké­ig sem azt, hogy ide­gen or­szág­ba me­gyek. Én ak­kor is, ta­lán nem élt ben­nem en­­nyi­re éle­sen a fel­is­me­rés, ha­za­men­tem. És va­la­hol ez a tu­dat sé­rült meg va­la­men­­nyi­re et­től a nép­sza­va­zás­tól. És nem jo­gi­lag, ha­nem szel­le­mi­leg fon­tos az ál­lam­pol­gár­ság, hi­szen, ta­lán az előbb el­mon­dot­tak­ból ki­vi­lág­lott, hogy ki­ván­dor­lá­som­kor ál­lam­pol­gár­ság nél­kü­li vol­tam. És még­is ép volt a ma­gyar­ság­tu­da­tom.
– Nem le­het-e, hogy a nép­sza­va­zás a mai Ma­gyar­or­szá­gon ta­pasz­tal­ha­tó hi­he­tet­len apá­ti­á­ba dön­ti a ha­tá­ron túl élő ma­gya­ro­kat? Il­let­ve néz­zük egy ap­ró sze­le­tét: te, egy sze­mély­ben, ho­gyan kép­ze­led a jö­vőt?
– A jö­vőt il­le­tő­en bi­za­ko­dó va­gyok. Az op­ti­miz­mus lét­ele­mem. El­ke­se­red­ni csak per­ce­kig szok­tam. Fe­les­le­ges­nek tar­tom és szo­mo­rú­nak. Én meg utá­lom a fe­les­le­ges és szo­mo­-
rú dol­go­kat. Meg­győ­ző­dé­sem, csak ke­mény, cél­tu­da­tos, áll­ha­ta­tos mun­ká­val le­het je­len­tős ered­ményt el­ér­ni. Én így sze­re­tek dol­goz­ni. Az el­múlt há­rom hó­nap­ban meg­ír­tam el­ső re­gé­nye­met és új ver­ses­kö­te­tem leg­na­gyobb ré­szét ez alatt az idő alatt si­ke­rült be­fe­jez­nem. Re­mé­lem, jó, mi­nő­sé­gi mun­kát vé­gez­tem.

- Sz.B. -


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

  #6: _jhtlavzbbj (2007. -0. 6-. 23: 0)  

Hello! Good Site! Thanks you! skktqolehsgtun

  
  Válaszok struktúrája


  #5: _imlwovndoy (2007. -0. 2-. 04: 0)  

vkrvu

  
  Válaszok struktúrája


  #4: _nlmrrnuhlz (2007. -0. 2-. 03: 0)  

Hi! Very nice site! Thanks you very much! jszfiykeluw

  
  Válaszok struktúrája


  #3: _Rashad (2006. -0. 7-. 28: 2)  

348246fbd9c84d1873c5f9e9c03f669e offertaregaloimperia http://7.occhifacea.com/manualiadobe/ ricaricahp offertahotelmalmo http://4.essordia.com/venditadvdusatoadulto/ smsenel libreriafrancese http://10.posseduto.com/volonorcia/ nigeria mobilvetta http://1.posseduto.com/ufficiomassacarrara/ librettodilavoro loveadvice http://11.posseduto.com/portonicancelli/ chattayahoo gommeinvernali http://8.essordia.com/termoidraulica/ giocoroulettetuttogratis formazionepostlaurea http://6.parevaprima.com/audia8/ albummusicali curiositadelcioccolato http://12.serotini.com/motorediricercainglesi/ bancheinglesi 91492469974380269ad427aa8bbc6da3

  
  Válaszok struktúrája


  #2: _Hege L. (2005. -0. 5-. 25: 0)  

Boszormenyi Zoltant a Sandor palotaba!

  
  Válaszok struktúrája


Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”