Diplomát minden áron!
Lacika és a felsőoktatás (2005. február) Gyerekkoromból, halványan, emlékszem a nyolcadikon lakó Lacikára. Róla azt kellett tudni, hogy orvosira készül. E gyerekből belgyógyász lesz, akárki meglássa! – jutottak egy percen közös nevezőre Lacika szülei, akinek mindennapjai ezután szigorúan a tanulásra korlátozódtak. Három éven át felvételizett, végül a negyedik évben bekövetkezett az, hogy mi, kölykök visszavettünk pár decibelt a délutáni bújócskából. Pissz, Lacika tanul! – fegyelmeztük egymást. …amikor látogatóba érkező; rokonok megkérdezték, mégis milyen orvos szeretne lenni, rövid gondolkodás után kijelentette: fő | Nem mondhatnám, hogy a szóban forgó medikusjelölt gügye lett volna, bár részletes anatómiatudására jellemző, hogy amikor látogatóba érkező rokonok megkérdezték, mégis milyen orvos szeretne lenni, rövid gondolkodás után kijelentette: fő. Esete hétköznapi volt az akkori rendszerben. Az egyetemi oktatásban résztvevők száma korlátozott volt, a bejutás feltételei pedig szándékoltan nehezek. Idestova négy éve élek Kolozsváron. Tíz ember közül nyolcnak ez jut eszébe róla: egyetemi város. Ez eredendően igaz is, figyelembe véve az egy főre eső egyetemek számát. Öröm látni reggelente, ahogy megtelnek az utcák siető, álmos, szomjas (lásd: tudás, ill. macskajaj címszavakat) diákokkal, és a „tanulni, tanulni, tanulni” szelleme lebeg a buszmegállók fölött. Ha az ember úgy dönt, hogy megadja a császárnak, ami a császáré, és felpréseli magát valamelyik, a tudás felé tartó buszra, ez az öröm az állomások számával egyenes arányban csökken. Néhány napja a tanügyi szakszervezet felszólította a kormányt, hogy a Román Nemzeti Bank aranyfedezetének egy részét bocsássa áruba, így segítve a tarthatatlan oktatási helyzeten. A pedagógusok falán egy ideje ott lóg a Sorbonne-i Nyilatkozat (1998) és a Bolognai Egyezmény (1999) egy-egy fénymásolt példánya, így nem halogatható tovább a felsőoktatás megújítása: az oskolákat hatékonnyá és közvetlen társadalmi funkcióval rendelkezővé kell tenni, cél a diplomák általános elismerése, a közös kreditrendszer, a mobilitás, a képzési ciklusok (alap-, magiszteri-, doktori-) időtartamának egységesítése. A tanulás jelenleg nem képesség- vagy ambíciófüggő: a tömegképzés korát éljük. Ez – állítólag – így van rendjén az Unióba való lépés küszöbén, azonban óhatatlanul vannak furcsaságok. Magyarázza meg például valaki nekem, mit nyer az, aki politikatudományokat hallgat, és mit az, aki európai tanulmányok szakra jár? Az egymást lefedő szakok kérdése talán még rendben lenne, de akkor tessék megmutatni azt a jogi vagy agrártudományi érdeklődésű diákot is, aki anyanyelvén végezheti tanulmányait. A szelekciós háttér formálissá vált, így sok lett a hallgató. Az állami egyetemeken sokszor a divatelv szerint létesülnek új szakok. A munkapiaci kereslet pedig gyors iramban töltődik fel – vagy nehézzé, vagy szükségtelenné téve a végzettség szerinti elhelyezkedést. Lám, mindannyian ócsároljuk az oktatás jelenlegi helyzetét, és mégis, mindannyian részt veszünk benne. Az egyetemek keretén belül létrejöttek a kihelyezett, 3 éves főiskolai szakok. De ennek semmi értelme, ha a végzősök többsége letesz még egy évet és néhány vizsgát ugyanott, és így az eredeti egyetemi képzéssel megegyező diplomához jut. Egy jelentkező több egyetemre adja be a papírjait, ezáltal biztossá téve fölvételét. És akkor még nem is volt szó a tandíjas diákokat érintő, hallgatólagos szabályról: az egyetemnek megéri, ha náluk nagyobb likú a rosta. A friss diplomások a minimálbéres munka helyett továbbtanulnak. A törvény lehetővé teszi érdekükben a magiszteri és a doktori képzésben egyszerre történő részvételt. Ami már önmagában ellentmondás, ráadásul egy magiszteri diploma nagyobb fizetést nem szavatol, bár tagadhatatlanul szép. Az egyik szerkesztőségben hallottam, hogy irodai munkára titkárnőt keresnek. A tizenkét jelentkező közül egy volt csak, aki nem végzett legalább két egyetemet – de ő azzal próbálta enyhíteni a hátrányát, hogy ismert három idegen nyelvet. El kell mondanom, hogy itt- és benneélőként elfogadom ezt az oktatási helyzetet. Mitöbb, meg is próbálom átlátni. Egy értelemszerűen hosszabb periódusra ütemezett, gyéren támogatott átalakítási stratégiát kénytelen lerövidíteni a felsőoktatás. Csak az a baj, hogy ennek következtében jobbára a lexikális tudás átadásában merül ki, a készségek begyakorlása nem jelenik meg a tantervben. A Lacika laboratóriumi munkája, ha most lenne hallgató, kimerülne a fehér köpeny elemzésében (gombok, elöl zseb) és egyelőre nem látom azt a hongkongi csemetét sem, aki rituális öngyilkosságra készülne bánatában, mert nem tanulhat itt. Mindezek ellenére az oktatás szintje egyelőre kielégítő, és nincs zárva minden kiskapu. Igaz, az érdeklődőnek magának kell végigjárni az utcát, és kopogtatni sem fog másvalaki helyette. A minap sorban állok a bankautomatánál, pénzt szeretnék lehívni a kártyámról. Előttem idősebb férfi, asztalos lehet, kiáll az ácsceruza a zsebéből. Ideges, nem sikerül neki a művelet. Segítséget kér, szokatlan neki a dolog, mondja, a munkahelyén nemrég osztották ki a kártyákat, erre érkezik a fizetése. Látom rajta, hogy kisujjában a mestersége, azon felül is tud egy csomó mindent, csak éppen ezzel az új módival nem sikerült még megbarátkozni. Nem baj, mondom, gyakorlat teszi a mestert, hiába, rohamos a fejlődés, ugye, megmutatom neki. Kétszer is, hogy megjegyezze. Bólogat, hogy jó, nem fogja ráírni a kódot a kártya hátlapjára. Külön hordja a tárcájában, nehogy demagnetizálódjon. Miután odébb lép, fognék a magam dolgához. Az elnéző mosoly még mindig ott az arcomon. De a hülye bankom megint változtatott valamit a rendszeren, alig tudok kiigazodni. Csak rémlik, hogy hallom az asztalost: – Értem, értem, hogy villanymotor, de mi hajtja?
|