OFFLINE | puncs |
„A medve legyen kimpotens!”
Gyerekkel az oviba be
(2005. február)
Színházba már rég nem-, moziba is csak hébe-hóba, óvodába azonban egy ideje napi rendszerességgel járunk. Az ember legjobb esetben is max. az általános iskolás évekre emlékszik vissza, így az óvodai lét szülőként újra átélhető. Kitűnő társasjáték. Sok érdekes dolgot tanulhatunk abban a szűk idősávban is, amíg leadjuk a reggeli órákban a kölköket.

Itt van mind­járt az az au­to­ma­ta test­vér­pár, akik­hez lát­szó­lag nem tar­to­zik szü­lő. Egye­dül nyom­ják be a rés­nyi­re nyi­tott ka­put, ha meg ép­pen zár­va van, majd jön va­la­ki, aki el­éri a nyi­tó­gom­bot. Önál­ló­an vet­kőz­nek és önál­ló­an cse­szik be a ru­há­kat a szek­rény­be. Az­tán egy na­pon fény de­rült a fé­ke­zős anyu­ka trükk­jé­re. Óvo­da előtt nincs sza­bad par­ko­ló, ezért a lur­kók a ko­csi­ból épp csak ki­száll­nak, anyu­ka már el is pá­lyá­zott.
Utó­da­im a vo­nu­lá­si tech­ni­kák kö­zül a fon­tol­va ha­la­dást vá­lasz­tot­ták. A té­li hó­na­pok­ban a „szo­rít a sál”, „nem kell kesz­tyű” il­let­ve a „fá­zik a ke­zem” prob­lé­ma­hal­maz em­le­ge­té­sé­vel igye­kez­nek in­do­kol­ni, mi­ért is nem ké­pe­sek nor­má­lis tem­pó­ban ha­lad­ni. Egy­szer a ki­seb­bik még a „kő ment a ci­pőm­be” fi­gu­rá­val is meg­pró­bál­ko­zott, de per­sze nem ka­jál­tam be. Az­tán a vet­kő­zés­nél nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy nem kő, ha­nem üveg­go­lyó és nem ment, ha­nem még ott­hon a báty­ja he­lyez­te be­le gon­do­san. Az ut­cán me­nés to­váb­bi nél­kü­löz­he­tet­len kel­lé­ke a bot, ami a Macs­ka­fo­gó cí­mű rajz­film meg­te­kin­té­se utá­ni idő­szak­ban több­nyi­re gép­fegy­ver, de mi­ni­mum pus­ka, előt­te még kard volt meg os­tor. A ter­mi­no­ló­gia olyan szem­pont­ból tök mind­egy, hogy most is ugyan­úgy csap­kod­nak ve­le, mint ré­geb­ben.
A leg­szebb pil­la­nat, ami­kor bú­csú­zunk – és itt én más­ra gon­do­lok. A gye­re­kek tud­ják, hogy ilyen­kor jár egy oda-vis­­sza pu­szi. A ki­seb­bik fi­am azon­ban egy ide­je ezt el­há­rít­ja az­zal, hogy ma nem kell, mert na­gyon si­et (ezt más­kor so­ha nem mond­ja), és be­vi­har­zik a cso­port­szo­bá­ba. Úgy lát­szik, ezek a ru­tin­sze­rű moz­du­lat­so­rok sok­kal fon­to­sabb dol­gok elől ve­szik el az ő drá­ga ide­jét. Ve­le szem­ben a na­gyobb fiú az in­téz­mény­ben töl­ten­dő 6-8 órát eb­ből a ben­ső­sé­ges kon­tak­tus­ból töl­te­kez­ve pró­bál­ja ér­zel­mi­leg át­vé­szel­ni, ezért a honeckeri nyá­las-smár tú­ró ah­hoz ké­pest, amit mi ott nagy nyil­vá­nos­ság előtt nap­ról nap­ra elő­a­dunk. Egyéb­iránt a cso­port­ban az egyet­len né­ven ne­ve­zett ba­rát­ján kí­vül – akit utál – egy kis­lány a ját­szó­tár­sa, sa­ját el­mon­dá­sa sze­rint az igaz sze­rel­me (hop­pá). Ta­lán őt akar­ja fél­té­ken­­nyé tenni… nem tu­dom.
Per­sze ez az óvo­da már nem a het­ve­nes évek körjátékozós, a ká­dá­ri vo­nal­ra fi­no­man rá­han­go­lós, ho­mo­gén kö­ze­ge. Fran­kón be­gyű­rű­zött a multikulti. Ame­ri­kai kis­lány, szan­dál­hú­zás köz­ben tol­má­csol édes­any­ja és az óvónéni kö­zött, szerb kis­fiú ak­cen­tus nél­kül ha­ver­ko­dik, kí­nai meg­je­le­né­sű kis­ded (va­ló­já­ban ja­pán) ma­gyar bet­le­he­mes já­ték­ban szit­­tya an­gyal­kát ala­kít. Vél­he­tő­en a vá­ros vagy az or­szág más szeg­le­te­i­ben sin­csen más­képp, leg­fel­jebb a cso­por­tok nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­té­te­le vál­to­zik. A hiperkorrektség an­­nyi­ban még vá­rat ma­gá­ra, hogy min­den gye­rek ugyan­azt a ka­ját kap­ja, ha tet­szik ha nem, és a ba­ba­szo­bá­ban va­ló já­ték sem kö­te­le­ző, így nem ad­ja meg a fi­úk szá­má­ra az el­len­ol­da­li ori­en­tá­ció le­he­tő­sé­gét hát­ha-ala­pon. Le­het vi­szont a kö­ze­li uszo­dá­ban küz­de­ni az ele­mek­kel, a lo­go­pé­dus pe­dig ház­hoz jön. En­nek fo­lyo­má­nya­ként az ISO mi­nő­sí­tés ré­vén a szü­lő űr­lap ki­töl­té­sé­vel ér­té­kel­he­ti a kis­de­dek­kel baj­ló­dók mun­ká­ját, és ha jó­nak lát­ja (per­sze, hogy jó­nak lát­ja) be­fi­zet­he­ti ki­csi­nyét az óvo­dák kö­zött tur­né­zó bá­bo­sok ak­tu­á­lis elő­adá­sá­ra.
Két év re­fe­ren­ci­á­val a há­tunk mö­gött biz­ton ál­lít­hat­juk, a gyer­me­ki hu­mor vi­lá­gá­ban van élet az esik a hó, fin­gik a ló, seg­gen csú­szik az igaz­ga­tó előtt és után is. A vic­cek kút­for­rá­sa jól ta­pint­ha­tó­an az óvo­dai cso­port­társ is­ko­lás test­vé­re. A rég le­járt sza­va­tos­sá­gú tör­té­ne­tek 3-4 éves ko­rú­ak in­terp­re­tá­ci­ó­já­ban új, más, és ha le­het ezt mon­da­ni, az ere­de­ti­nél nagy­ság­ren­dek­kel szó­ra­koz­ta­tóbb csat­ta­nót rej­te­nek. A nyu­szi és a med­ve há­rom kí­ván­sá­gát tel­je­sí­ti épp az arany­hal. Ed­dig rend­ben. A nyu­szi ko­csit és há­zat kér, a med­ve egy­re több med­velányt. A po­én – mely meg­mu­tat­ja, hogy a gye­rek szá­má­ra a vicc at­tól vicc, mert azt mond­ták rá – szó sze­rint így hang­zott: har­mad­szor­ra a nyu­szi azt kér­te, hogy a med­ve le­gyen kimpotens. És mit je­lent az a kimpotens – ér­dek­lőd­tünk nagy tisz­te­let­tel. Hát azt, hogy a med­ve ne tud­jon majd jól ve­re­ked­ni.

Per­sze ez az óvo­da már nem a het­ve­nes évek körjátékozós, a ká­dá­ri vo­nal­ra fi­no­man rá­han­go­lós, ho­mo­gén kö­ze­ge. Fran­kón be­gyűrűzött a multikulti. Ame­ri­kai kis­lány, szan­dál­hú­zás köz­ben tol­má­csol édes­any­ja és az óvónéni kö­zött, szerb kis­fiú ak­cen­tus nél­kül ha­ver­ko­dik...


Nem fe­led­kez­he­tünk el a szó­ban for­gó in­téz­mény sze­mé­lyi ös­­sze­té­te­lé­ről sem. Biz­ton ál­lít­hat­juk, a te­rü­let a gyen­géb­bik nem hundertprozent ter­ré­nu­ma. Ezen a lé­nye­get te­kint­ve az sem vál­toz­tat, hogy egy hím­ne­mű gondnokbácsi sö­pör­ge­ti az épü­let előtt a ha­vat. A sze­mély­zet fegy­vert­ára a biz­ta­tó, no­szo­ga­tó jó szón kí­vül egy kony­hai ke­nő­kés. E két esz­köz­zel min­den prob­lé­ma át­hi­dal­ha­tó. A kés he­gyé­vel le­het sa­rat tisz­tí­ta­ni ci­pő­talp­ról, csa­var­hú­zás­ra is al­kal­mas ese­ten­ként, és meg­ol­dást je­lent­het az el­du­gult le­fo­lyó prob­le­ma­ti­ká­já­ra is. Or­bán Vik­tor óta tud­juk: „a vi­lág csak fe­le­rész­ben adott­ság, csak fe­le­rész­ben a kö­rül­mé­nyek ha­tal­ma, a má­sik fe­le: aka­rat.” Megy is min­den az óvo­dá­ban, mint a ka­ri­ka­csa­pás.
Biz­tos in­for­má­ci­ó­val ren­del­ke­zem ar­ról, hogy la­punk szé­le­sebb spekt­ru­mot fog, mint a fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek törzs­kö­zön­sé­ge. Itt az ide­je hát a szte­re­o­tí­pi­ák le­bon­tá­sá­nak. Hogy hogy jön ez ide? Az is­me­ret­sé­gi kö­rünk­ben óvo­dánk kony­hás né­ni­je a leg­na­gyobb Ufi-rajongó. Új­sá­gunk­kal a len­cse­fő­ze­lék mel­lé ez úton kí­vá­nunk fe­lejt­he­tet­len pil­la­na­to­kat.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

  #4: _benéztem (2006. -0. 9-. 14: 1)  

de már megyek is

  
  Válaszok struktúrája


  #2: _highlander (2005. -0. 3-. 07: 1)  

A két ovis cikk szerintem is nagyon jó, a szerző igen helyesen látta meg a gyermeki lét mélységeit, úgyhogy hajrá. Igen jól röhögtem.
A bunkózásnál kétségtelenül keskeny a palló az eszdéeszes gyalázkodás és az "érted haragszom, nem ellened" között, de ez talán a korból adódik: a cinikus fikázók valójában kiábrándult idealisták rendszerint. De a megjegyzés asszem részint jogos.

  
  Válaszok struktúrája


  #1: _ (2005. -0. 3-. 06: 1)  

A jelenlegi hazai lappiacon ezt az orgánumot tartom a legjobbnak. Még onnan ismerem, amikor még a fidelitasosok belső újsága volt. Nagyon jót tett nektek, hogy nyitottatok kifelé. Az utóbbi időben féltem, hogy kiöregszem a stílusból, de jó látni, hogy mások felett is megy az idő és hasonló elményei vannak, mint nekem. Másrészről viszont zavar, hogy néhányan nálatok az egész magyar társadalmat fikázó és a "bunkó magyarok, bezzeg máshol..." típusú szöveget nyomják. Attól, hogy az otóbbi hónapokban már ők is a saját fizetésükből (?) élnek, még nem kell szobbá változniuk.
További jó munkát!

  
  Válaszok struktúrája


Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”