Itt van mind­járt az az au­to­ma­ta test­vér­pár, akik­hez lát­szó­lag nem tar­to­zik szü­lő. Egye­dül nyom­ják be a rés­nyi­re nyi­tott ka­put, ha meg ép­pen zár­va van, majd jön va­la­ki, aki el­éri a nyi­tó­gom­bot. Önál­ló­an vet­kőz­nek és önál­ló­an cse­szik be a ru­há­kat a szek­rény­be. Az­tán egy na­pon fény de­rült a fé­ke­zős anyu­ka trükk­jé­re. Óvo­da előtt nincs sza­bad par­ko­ló, ezért a lur­kók a ko­csi­ból épp csak ki­száll­nak, anyu­ka már el is pá­lyá­zott.
Utó­da­im a vo­nu­lá­si tech­ni­kák kö­zül a fon­tol­va ha­la­dást vá­lasz­tot­ták. A té­li hó­na­pok­ban a „szo­rít a sál”, „nem kell kesz­tyű” il­let­ve a „fá­zik a ke­zem” prob­lé­ma­hal­maz em­le­ge­té­sé­vel igye­kez­nek in­do­kol­ni, mi­ért is nem ké­pe­sek nor­má­lis tem­pó­ban ha­lad­ni. Egy­szer a ki­seb­bik még a „kő ment a ci­pőm­be” fi­gu­rá­val is meg­pró­bál­ko­zott, de per­sze nem ka­jál­tam be. Az­tán a vet­kő­zés­nél nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy nem kő, ha­nem üveg­go­lyó és nem ment, ha­nem még ott­hon a báty­ja he­lyez­te be­le gon­do­san. Az ut­cán me­nés to­váb­bi nél­kü­löz­he­tet­len kel­lé­ke a bot, ami a Macs­ka­fo­gó cí­mű rajz­film meg­te­kin­té­se utá­ni idő­szak­ban több­nyi­re gép­fegy­ver, de mi­ni­mum pus­ka, előt­te még kard volt meg os­tor. A ter­mi­no­ló­gia olyan szem­pont­ból tök mind­egy, hogy most is ugyan­úgy csap­kod­nak ve­le, mint ré­geb­ben.
A leg­szebb pil­la­nat, ami­kor bú­csú­zunk – és itt én más­ra gon­do­lok. A gye­re­kek tud­ják, hogy ilyen­kor jár egy oda-vis­­sza pu­szi. A ki­seb­bik fi­am azon­ban egy ide­je ezt el­há­rít­ja az­zal, hogy ma nem kell, mert na­gyon si­et (ezt más­kor so­ha nem mond­ja), és be­vi­har­zik a cso­port­szo­bá­ba. Úgy lát­szik, ezek a ru­tin­sze­rű moz­du­lat­so­rok sok­kal fon­to­sabb dol­gok elől ve­szik el az ő drá­ga ide­jét. Ve­le szem­ben a na­gyobb fiú az in­téz­mény­ben töl­ten­dő 6-8 órát eb­ből a ben­ső­sé­ges kon­tak­tus­ból töl­te­kez­ve pró­bál­ja ér­zel­mi­leg át­vé­szel­ni, ezért a honeckeri nyá­las-smár tú­ró ah­hoz ké­pest, amit mi ott nagy nyil­vá­nos­ság előtt nap­ról nap­ra elő­a­dunk. Egyéb­iránt a cso­port­ban az egyet­len né­ven ne­ve­zett ba­rát­ján kí­vül – akit utál – egy kis­lány a ját­szó­tár­sa, sa­ját el­mon­dá­sa sze­rint az igaz sze­rel­me (hop­pá). Ta­lán őt akar­ja fél­té­ken­­nyé tenni… nem tu­dom.
Per­sze ez az óvo­da már nem a het­ve­nes évek körjátékozós, a ká­dá­ri vo­nal­ra fi­no­man rá­han­go­lós, ho­mo­gén kö­ze­ge. Fran­kón be­gyű­rű­zött a multikulti. Ame­ri­kai kis­lány, szan­dál­hú­zás köz­ben tol­má­csol édes­any­ja és az óvónéni kö­zött, szerb kis­fiú ak­cen­tus nél­kül ha­ver­ko­dik, kí­nai meg­je­le­né­sű kis­ded (va­ló­já­ban ja­pán) ma­gyar bet­le­he­mes já­ték­ban szit­­tya an­gyal­kát ala­kít. Vél­he­tő­en a vá­ros vagy az or­szág más szeg­le­te­i­ben sin­csen más­képp, leg­fel­jebb a cso­por­tok nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­té­te­le vál­to­zik. A hiperkorrektség an­­nyi­ban még vá­rat ma­gá­ra, hogy min­den gye­rek ugyan­azt a ka­ját kap­ja, ha tet­szik ha nem, és a ba­ba­szo­bá­ban va­ló já­ték sem kö­te­le­ző, így nem ad­ja meg a fi­úk szá­má­ra az el­len­ol­da­li ori­en­tá­ció le­he­tő­sé­gét hát­ha-ala­pon. Le­het vi­szont a kö­ze­li uszo­dá­ban küz­de­ni az ele­mek­kel, a lo­go­pé­dus pe­dig ház­hoz jön. En­nek fo­lyo­má­nya­ként az ISO mi­nő­sí­tés ré­vén a szü­lő űr­lap ki­töl­té­sé­vel ér­té­kel­he­ti a kis­de­dek­kel baj­ló­dók mun­ká­ját, és ha jó­nak lát­ja (per­sze, hogy jó­nak lát­ja) be­fi­zet­he­ti ki­csi­nyét az óvo­dák kö­zött tur­né­zó bá­bo­sok ak­tu­á­lis elő­adá­sá­ra.
Két év re­fe­ren­ci­á­val a há­tunk mö­gött biz­ton ál­lít­hat­juk, a gyer­me­ki hu­mor vi­lá­gá­ban van élet az esik a hó, fin­gik a ló, seg­gen csú­szik az igaz­ga­tó előtt és után is. A vic­cek kút­for­rá­sa jól ta­pint­ha­tó­an az óvo­dai cso­port­társ is­ko­lás test­vé­re. A rég le­járt sza­va­tos­sá­gú tör­té­ne­tek 3-4 éves ko­rú­ak in­terp­re­tá­ci­ó­já­ban új, más, és ha le­het ezt mon­da­ni, az ere­de­ti­nél nagy­ság­ren­dek­kel szó­ra­koz­ta­tóbb csat­ta­nót rej­te­nek. A nyu­szi és a med­ve há­rom kí­ván­sá­gát tel­je­sí­ti épp az arany­hal. Ed­dig rend­ben. A nyu­szi ko­csit és há­zat kér, a med­ve egy­re több med­velányt. A po­én – mely meg­mu­tat­ja, hogy a gye­rek szá­má­ra a vicc at­tól vicc, mert azt mond­ták rá – szó sze­rint így hang­zott: har­mad­szor­ra a nyu­szi azt kér­te, hogy a med­ve le­gyen kimpotens. És mit je­lent az a kimpotens – ér­dek­lőd­tünk nagy tisz­te­let­tel. Hát azt, hogy a med­ve ne tud­jon majd jól ve­re­ked­ni.

Per­sze ez az óvo­da már nem a het­ve­nes évek körjátékozós, a ká­dá­ri vo­nal­ra fi­no­man rá­han­go­lós, ho­mo­gén kö­ze­ge. Fran­kón be­gyűrűzött a multikulti. Ame­ri­kai kis­lány, szan­dál­hú­zás köz­ben tol­má­csol édes­any­ja és az óvónéni kö­zött, szerb kis­fiú ak­cen­tus nél­kül ha­ver­ko­dik...

Nem fe­led­kez­he­tünk el a szó­ban for­gó in­téz­mény sze­mé­lyi ös­­sze­té­te­lé­ről sem. Biz­ton ál­lít­hat­juk, a te­rü­let a gyen­géb­bik nem hundertprozent ter­ré­nu­ma. Ezen a lé­nye­get te­kint­ve az sem vál­toz­tat, hogy egy hím­ne­mű gondnokbácsi sö­pör­ge­ti az épü­let előtt a ha­vat. A sze­mély­zet fegy­vert­ára a biz­ta­tó, no­szo­ga­tó jó szón kí­vül egy kony­hai ke­nő­kés. E két esz­köz­zel min­den prob­lé­ma át­hi­dal­ha­tó. A kés he­gyé­vel le­het sa­rat tisz­tí­ta­ni ci­pő­talp­ról, csa­var­hú­zás­ra is al­kal­mas ese­ten­ként, és meg­ol­dást je­lent­het az el­du­gult le­fo­lyó prob­le­ma­ti­ká­já­ra is. Or­bán Vik­tor óta tud­juk: „a vi­lág csak fe­le­rész­ben adott­ság, csak fe­le­rész­ben a kö­rül­mé­nyek ha­tal­ma, a má­sik fe­le: aka­rat.” Megy is min­den az óvo­dá­ban, mint a ka­ri­ka­csa­pás.
Biz­tos in­for­má­ci­ó­val ren­del­ke­zem ar­ról, hogy la­punk szé­le­sebb spekt­ru­mot fog, mint a fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek törzs­kö­zön­sé­ge. Itt az ide­je hát a szte­re­o­tí­pi­ák le­bon­tá­sá­nak. Hogy hogy jön ez ide? Az is­me­ret­sé­gi kö­rünk­ben óvo­dánk kony­hás né­ni­je a leg­na­gyobb Ufi-rajongó. Új­sá­gunk­kal a len­cse­fő­ze­lék mel­lé ez úton kí­vá­nunk fe­lejt­he­tet­len pil­la­na­to­kat.