Tízévesen, 1939-ben ke­rül­tem a kő­sze­gi ka­to­nai alreálba, majd 1943-tól a nagy­vá­ra­di Ma­gyar Ki­rá­lyi Gá­bor Áron Hon­véd­tü­zér Had­ap­ród­is­ko­la hall­ga­tó­ja vol­tam – ele­ve­ní­ti fel a kez­de­te­ket a ma is egye­nes tar­tá­sú, sza­ba­to­san fo­gal­ma­zó Sujánszky Je­nő.
– Ezért az­tán a Ká­dár-rend­szer pro­pa­gan­da­ki­ad­vá­nya­i­ban – pél­dá­ul Pin­tér Ervin– Szabó Lász­ló: Tit­kos uta­kon vagy ép­pen Só­lyom József– Zele Fe­renc: Harc­ban az el­len­for­ra­da­lom­mal cí­mű köny­vek­ben – az Ön rend­szer­el­le­nes, öt­ven­ha­tos te­vé­keny­sé­gét olyan em­ber pót­cse­lek­vé­sé­nek ál­lí­tot­ták be, aki vis­­sza­sír­ja a Hor­thy­-rend­szert, a „gla­szé­kesz­tyűt” és a „tisz­ti boj­tot”, és ezért ké­pes a dol­go­zó nép ál­la­ma el­len fegy­ver­rel tá­mad­ni.
– Mon­da­nom sem kell, hogy tel­je­sen ha­mis ez a be­ál­lí­tás. Ter­mé­sze­te­sen ott­hon, Sió­fo­kon, (ahol édes­apám­nak pa­ti­ká­ja volt) és az is­ko­lá­ban is ha­za­sze­re­tet­re, kö­te­les­ség­tu­dat­ra, fe­gye­lem­re ne­vel­tek is­ten­fé­lő szel­lem­ben, de szó sem volt sem­mi­fé­le „re­ak­ci­ós” ma­ga­tar­tás­ról. Egy­részt az is­ko­lá­ban po­li­ti­ká­val nem fog­lal­koz­hat­tunk – csak a Nem­ze­ti Spor­tot és a ka­to­na­új­sá­got ol­vas­tam –, más­részt én már szin­te gye­rek­fej­jel ke­ser­ve­sen csa­lód­tam az egész rend­szer­ben, és ma­gá­ban Hor­thyban is.
– Mi­ért?
– A ka­to­nai pá­lyá­ra ne­velt fi­a­tal­ként sze­mé­lyes meg­aláz­ta­tás­ként és a nem­ze­ti be­csü­let sárbatiprásaként ér­té­kel­tem, hogy Hor­thy szó nél­kül tűr­te, sőt, le­gi­ti­mál­ta az or­szág né­met meg­szál­lá­sát 1944 már­ci­u­sá­ban. És ami még job­ban meg­döb­ben­tett: ‘44 nya­rán, ami­kor ha­za­men­tem va­ká­ci­ó­ra Sió­fok­ra, gye­rek­ko­ri ba­rá­ta­im kö­zül több­ tu­ca­tot nem ta­lál­tam ott­hon. Zsi­dó szár­ma­zá­suk mi­att de­por­tál­ták őket, ugyan­úgy, mint is­me­rő­se­ink jó­rész­ét. Édes­apám, aki az el­ső vi­lág­há­bo­rú vé­gén több­szö­rö­sen ki­tün­te­tett tiszt­ként sze­relt le, sok hi­va­talt meg­járt, le­ve­le­zett, ké­rel­me­zett dr. Pick ér­de­ké­ben, aki nagy­sze­rű em­ber és or­vos volt, el­ső vi­lág­há­bo­rús hős. A fel­men­tés meg­ér­ke­zett, azon­ban a de­por­tá­ló vo­nat már el­in­dult. Édes­apám­nak még­is si­ke­rült le­ál­lít­tat­nia a vo­na­tot, de ké­ső volt: dr. Pick meg­mér­gez­te ma­gát. Szó­val, nem tud­tam fel­dol­goz­ni, hogy Hor­thy ma­gyar ál­lam­pol­gá­ro­kat szol­gál­ta­tott ki egy ide­gen ha­ta­lom­nak.
– A bu­da­pes­ti kat­lan­csa­tá­ban, 1944–45 te­lén még­is részt vett…
– A tiszt­je­ink és az egész ve­ze­tő­ré­teg hát­ba­tá­ma­dás­ként ér­té­kel­te a ro­má­nok au­gusz­tu­si át­ál­lá­sát, de ok­tó­ber 15-én mi ugyan­úgy meg akar­tuk ezt ten­ni. Én úgy vél­tem, hogy a szov­je­tek már az or­szág te­rü­le­tén van­nak, har­col­ni kell el­le­nük. Ezért ön­ként je­lent­kez­tem Bu­da­pes­ten a kö­rül­zá­rás előtt né­hány órá­val, be is osz­tot­tak ti­zen­öt éve­sen egy lég­vé­del­mi tü­zér­üteg tömb­harc­ra for­mált ro­ham­osz­ta­gá­ba. A nyi­la­sok­kal sem­mi kap­cso­la­tunk nem volt, a zsi­dó­el­le­nes ke­gyet­len­sé­ge­ket mély­sé­ge­sen el­ítél­tem, a mi kör­le­tünk­be nyi­las nem te­het­te be a lá­bát. Vé­gig­har­col­tam a bu­da­pes­ti kat­lan­csa­tát Ke­len­föl­dön, Dél-Bu­dán. A ki­tö­rés nap­ján es­tem fog­ság­ba, ahon­nan si­ke­rült meg­szök­nöm.
– Mi tör­tént negy­ven­öt után?
– 1947-ben le­érett­sé­giz­tem, és ugyan­ab­ban az év­ben egye­tem­re is fel­vet­tek, gyógy­sze­ré­sze­tet ta­nul­tam. Éle­tem leg­szebb né­hány éve volt a há­bo­rút kö­ve­tő rö­vid idő­szak, úgy tűnt, hogy van le­he­tő­ség a sza­bad vá­lasz­tá­so­kon, a tár­sa­dal­mi igaz­sá­gos­sá­gon és szo­li­da­ri­tá­son ala­pu­ló par­la­men­tá­ris de­mok­rá­cia meg­va­ló­sí­tá­sá­ra.
– Ke­se­rű le­he­tett a csa­ló­dás…
– An­nál is in­kább, mert 1949-ben szár­ma­zá­som mi­att ki­rúg­tak az egye­tem­ről, vé­gül se­géd­mun­kás­ként he­lyez­ked­tem el, ké­sőbb a Gyógyszerértékesítő Vál­la­lat­hoz ke­rül­tem. Az egy­re erő­sö­dő kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra, a fé­le­lem lég­kö­re in­dí­tott ar­ra, hogy ten­ni kell va­la­mit, mert Ma­gyar­or­szág­nak a nyu­ga­ti de­mok­rá­ci­ák so­rá­ban a he­lye, és a szov­jet szu­ro­nyok se­gít­sé­gé­vel fenn­tar­tott el­nyo­más em­ber- és nem­zet­el­le­nes. Eb­ben az el­ha­tá­ro­zá­som­ban meg­erő­sí­tett az is, hogy el­ső mun­ka­he­lye­men, a FA­ÉRT vál­la­lat­nál iga­zi mun­kás­em­be­rek, va­la­ha meg­győ­ző­dé­ses kom­mu­nis­ták mond­ták, hogy nem ezt akar­ták és ele­gük van a dik­ta­tú­rá­ból.
– Mit tett?
– Volt had­ap­ród­is­ko­lás tár­sa­im­mal és meg­bíz­ha­tó em­be­rek­kel meg­szer­vez­tünk egy Mezartin fe­dő­ne­vű el­len­ál­lá­si cso­por­tot. Fegy­ve­re­ket, ha­mis iga­zol­vá­nyo­kat sze­rez­tünk, bú­vó­he­lye­ket lé­te­sí­tet­tünk.
– Mi volt a cél­juk?
– Azt kép­zel­tük, hogy egy adott hely­zet­ben, a bel- és kül­po­li­ti­kai hely­ze­tet ki­hasz­nál­va meg­tá­mad­juk és el­fog­lal­juk a Rá­di­ót és a la­ki­he­gyi adót. A két nagy po­li­ti­kai–ka­to­nai tömb kö­zöt­ti eset­le­ges fegy­ve­res ös­­sze­tű­zés ese­tén pe­dig a szov­jet csa­pa­tok há­tá­ban akar­tunk par­ti­zán­te­vé­keny­sé­get foly­tat­ni.
– A for­ra­da­lom egyik el­ső cse­lek­mé­nye 1956-ban vé­gül va­ló­ban a rá­dió el­fog­la­lá­sa volt.
– Igen, de eb­ben ne­künk sem­mi sze­re­pünk nem volt, a cso­port ugyan­is 1956 ele­jén le­bu­kott. Hi­á­ba volt a leg­na­gyobb elő­vi­gyá­za­tos­ság – a kö­rül­be­lül öt­ven tag egy­mást nem is is­mer­te, csak né­há­nyan tud­tunk min­dent –, a ve­ze­tő­ség­be si­ke­rült be­épül­ni az ÁVH ope­ra­tív osz­tá­lyá­nak. Bí­ró­ság elé ke­rül­tünk, a vád „a né­pi de­mok­rá­cia el­le­ni fegy­ve­res ös­­sze­es­kü­vés” volt.
– Ho­gyan si­ke­rült el­ke­rül­ni a ha­lá­los íté­le­tet?
– Ez egy ide­ig ne­kem is rej­tély volt, oly­an­­nyi­ra biz­tos vol­tam a kö­tél­ben, hogy az el­ső­fo­kú tár­gya­lá­son nem is kí­ván­tam él­ni az utol­só szó jo­gá­val. Azon­ban ek­kor, 1956 nya­rán már túl vol­tunk az SZKP XX. kong­resz­­szu­sán, ahol Hrus­csov le­lep­lez­te Sztá­lin bű­ne­it. Egy desztalinizációs fo­lya­mat in­dult el, ami a csat­lós­ál­la­mok­ban is eny­hü­lés­hez ve­ze­tett. El­ső fo­kon ti­zen­hét évet kap­tam, má­sod­fo­kon ti­zen­hár­mat, ugyan­is min­den vád­lott bün­te­té­sé­ből le­von­tak négy évet. Jel­lem­ző, hogy a má­sod­fo­kon el­nök­lő Jó­nás bí­ró, aki előt­te az ÁVH sza­vá­ra több tu­cat em­bert kül­dött a ha­lál­ba, meg­til­tot­ta, hogy ávéhások le­gye­nek a te­rem­ben, és eny­hí­tő kö­rül­mény­ként vet­te fi­gye­lem­be, hogy te­vé­keny­sé­günk a most már a Párt ál­tal is el­ítélt idő­szak­ra esett.
– Mi­kor kap­cso­ló­dott be a for­ra­da­lom ese­mé­nye­i­be?
– Az el­ső idő­szak­ról sem­mi­fé­le él­mé­nyem nincs, mert 1956. ok­tó­ber 31-én sza­ba­dí­tot­tak ki a for­ra­dal­má­rok a Kő­bá­nyai Gyűj­tő­fog­ház­ból. Meg­le­he­tő­sen rossz egész­sé­gi ál­la­pot­ban vol­tam, ezért nagy­ma­mám­hoz men­tem a Fe­renc­vá­ros­ba. On­nan csat­la­koz­tam a Cor­vin-kö­zi fel­ke­lő­cso­port­hoz no­vem­ber 1-jén.
– Mi in­dí­tot­ta er­re? Hi­szen bör­tön­ből sza­ba­dul­va, le­gyen­gül­ve úgy érez­het­te, hogy már meg­tet­te kö­te­les­sé­gét.
– Édes­anyám is meg­pró­bált rá­ven­ni, hogy pi­hen­jek, de úgy gon­dol­tam, hogy er­re rá­érek az oro­szok ki­vo­nu­lá­sa után. Azt a né­hány na­pot szin­tén éle­tem leg­szebb kor­sza­kai kö­zé so­ro­lom. Na­gyon sok­faj­ta in­dít­ta­tá­sú, szár­ma­zá­sú, po­li­ti­kai alap­ál­lá­sú em­ber egye­sült ak­kor a nagy, kö­zös cé­lo­kért: a szov­jet csa­pa­tok ki­vo­nu­lá­sá­ért, a sza­bad vá­lasz­tá­so­kért, a de­mok­rá­ci­á­ért, egy­szó­val a sza­bad­sá­gért. A Cor­vin-köz­ben nem ta­pasz­tal­tam, hogy bár­ki is a Hor­thy­-rend­szert akar­ta vol­na vis­­sza­hoz­ni. Fur­csa is lett vol­na, hi­szen az corvinisták több­sé­ge di­ák vagy mun­kás volt. A kom­mu­nis­ta ide­o­ló­gia ha­zug­sá­gát mu­tat­ja, hogy pon­to­san „az ural­ko­dó osz­tály”, a pro­le­ta­ri­á­tus for­dult leg­in­kább szem­be a dik­ta­tú­rá­val. Ott­lé­tem alatt sem­mi­fé­le an­ti­sze­mi­ta vagy ras­­szis­ta han­gu­la­tot nem ta­pasz­tal­tam, orosz­el­le­nes­sé­get sem, min­den­ki csak azt akar­ta, hogy a szov­jet rend­szer tűn­jön el, és ma­gunk ala­kít­has­suk az éle­tün­ket. Ál­ta­lá­ban na­gyon bi­za­ko­dó volt a han­gu­lat…
– Az­tán jött no­vem­ber ne­gye­di­ke.
– Nem gon­dol­tuk, hogy az ígé­re­tek el­le­né­re a szov­je­tek tá­mad­ni fog­nak, és na­gyon bíz­tunk a nyu­ga­ti de­mok­rá­ci­ák se­gít­sé­gé­ben. Én no­vem­ber ne­gye­di­kén va­sár­nap a nő­vé­rem­nél alud­tam a Kis­fa­ludy köz­ben, és haj­nal­ban a fegy­ver­ro­po­gás­ra éb­red­tünk. Le­sza­lad­tunk az egyik szom­széd­hoz, aki­nek szólt a rá­di­ó­ja és meg­hall­gat­tuk Nagy Im­re rö­vid, ne­ve­ze­tes be­szé­dét. Meg­val­lom, ne­kem ad­dig elég rossz vé­le­mé­nyem volt ró­la, a Rá­ko­si-kor­szak bel­ügy­mi­nisz­ter­ét, a volt be­gyűj­té­si mi­nisz­tert lát­tam ben­ne. Ak­kor meg­vál­to­zott a vé­le­mé­nyem, ma is úgy lá­tom: olyan po­li­ti­kus volt, aki a kri­ti­kus pil­la­nat­ban, ami­kor vá­lasz­ta­nia kel­lett né­pe és meg­győ­ző­dé­se kö­zött, né­pét vá­lasz­tot­ta, és ha­lá­la árán is hű ma­radt dön­té­sé­hez. A be­széd után a la­kók le­vo­nul­tak a pin­cé­be, én pe­dig föl­sza­lad­tam a szo­bá­ba a fegy­ve­re­mért. A lép­cső­kön le­fe­lé ro­han­va fe­lejt­he­tet­len él­mény­ben volt ré­szem: pir­kadt még, a Jó­zsef kör­úton, az Ül­lői úton, a Prá­ter ut­cá­ban már ne­héz­tü­zér­sé­gi lö­ve­dé­kek csa­pód­tak be ha­tal­mas ro­baj­jal, de az egyik tár­va-nyit­va ma­radt la­kás be­kap­csol­va ha­gyott rá­di­ó­já­ból Schu­bert Ave Mariája szólt. Nem tud­tam könnyek nél­kül hall­gat­ni.
Az el­kö­vet­ke­ző öt nap­ban részt vet­tem a tömbházharcokban. Szó sem volt szer­ve­zett el­len­ál­lás­ról, ki­sebb-na­gyobb cso­por­tok vet­ték fel a har­cot szov­jet ala­ku­la­tok­kal. Az ő tak­ti­ká­juk is meg­vál­to­zott: a már ko­ráb­ban is Cor­vin-köz­ben tar­tóz­ko­dók­tól tud­tam, hogy ok­tó­ber vé­gén tan­kok­kal eről­tet­ték a be­ha­to­lást, ame­lyek per­sze ne­he­zen ma­nő­ve­rez­tek a vá­ro­si te­re­pen, köny­­nyű volt el­ta­lál­ni őket. No­vem­ber ne­gye­di­ké­től más volt a tak­ti­ka, ha­son­lí­tott a vi­lág­há­bo­rú­ban ta­pasz­talt­ra. A szov­jet tan­kok csak a tá­mo­ga­tást ad­ták, ne­héz ak­na­ve­tők fe­de­zé­se mel­lett de­szant ala­ku­la­tok nyo­mul­tak ház­ról ház­ra. Így is na­gyon el­ke­se­re­dett, né­ha szo­bá­ról szo­bá­ra fo­lyó volt a harc, so­kan el­es­tek a Cor­vin-kö­zi sza­bad­ság­har­cos­ok kö­zül. No­vem­ber ki­len­ce­di­kén si­ke­rült el­rej­tőz­nöm, az­tán ki­jut­nom, de még min­dig bíz­tam a nyu­ga­ti be­avat­ko­zás­ban.
Egyik tár­sam­mal no­vem­ber hu­szon­nyol­ca­di­kán szök­tünk ki hi­he­tet­len sze­ren­csé­vel Auszt­ri­á­ba, ak­kor, ami­kor a kar­ha­tal­mi egy­sé­gek már na­gyon ke­res­tek. Most nem ke­rül­tem vol­na el az akasz­tó­fát. Így ke­rül­tem Fran­cia­or­szág­ba.
– Ahol több mint negy­ven éven ke­resz­tül szer­vez­te a Fran­cia­or­szá­gi Ma­gyar Sza­bad­ság­har­cos­ok Szö­vet­sé­gét.
– Így van. Fran­cia­or­szág be­fo­ga­dott, le­te­le­ped­tem, dol­goz­tam, fran­cia nőt vet­tem el fe­le­sé­gül, de tár­sa­im­mal, ba­rá­ta­im­mal együtt min­dig fel­ada­tunk­nak tar­tot­tuk, hogy a fran­cia köz­vé­le­mény fi­gyel­mét fel­hív­juk az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom és Nagy Im­re em­lé­ké­re. Ma­gyar­or­szá­gon so­kan nem is tud­ják, hogy a ma­gyar­ság­nak mi­cso­da – má­ig ha­tó – er­köl­csi tő­két je­lent az, hogy el­ső­ként for­dult szem­be a szov­jet bi­ro­da­lom­mal, a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rá­val. Ne­ves fran­cia tör­té­né­szek is 1956-hoz kö­tik az ad­dig na­gyon be­fo­lyá­sos fran­cia kom­mu­nis­ta párt meg­ren­dü­lé­sét, szá­mos ne­ves ér­tel­mi­sé­gi áb­rán­dult ki a bru­tá­lis­nak és el­nyo­mó­nak bi­zo­nyu­ló rend­szer­ből. A meg­be­csü­lést mu­tat­ja az is, hogy a ma­gyar kö­zös­ség az egyet­len, amely év­ről év­re ko­szo­rúz­hat a sza­bad­ság­harc­ra em­lé­kez­ve Pá­rizs­ban, a Di­a­dal­ív­nél, az is­me­ret­len ka­to­na sír­já­nál. Az év­ti­ze­dek so­rán ren­dez­vé­nye­in­ken is­mert fran­cia po­li­ti­ku­sok, új­ság­írók, köz­éle­ti em­be­rek vet­tek részt, és ne­megy­szer ka­to­nai tisz­te­let­adás­sal ün­ne­pel­tük a for­ra­dal­mat. Emel­lett mun­kál­kod­tunk kü­lön­fé­le, az em­be­ri sza­bad­ság­jog­okért és a rab né­pek fel­sza­ba­dí­tá­sá­ért küz­dő szer­ve­ze­tek­ben, elő­adá­so­kat tar­tot­tunk, cik­ke­ket, tá­jé­koz­ta­tó­kat ír­tunk, együtt­mű­köd­tünk kö­zép-ke­let-eu­ró­pai emig­ráns kö­zös­sé­gek­kel.
– Mi­ért osz­lott fel 1999-ben a szer­ve­zet?
– Tit­kos sza­va­zás­sal dön­töt­tünk úgy, hogy be­fe­jez­zük. Meg­öre­ged­tünk, el­fá­rad­tunk, nem bír­tuk már az anya­gi és fi­zi­kai meg­ter­he­lést. Ma­gyar­or­szág 1990-ben sza­bad lett, te­rü­le­tét el­hagy­ták a szov­jet csa­pa­tok. Én is ek­kor lá­to­gat­hat­tam elő­ször ha­za, és ek­kor lát­tam 1986-ban el­hunyt édes­anyám sír­ját. Nem tit­ko­lom, hogy az el­múlt ti­zen­négy év nagy csa­ló­dá­so­kat is je­len­tett szá­mom­ra. Fi­a­tal­ként, 1956-ban egy igaz­sá­go­sabb, ön­ér­ze­te­sebb or­szá­got és tár­sa­dal­mat kép­zel­tem el. A sza­bad­ság nem vál­tot­ta be a hoz­zá fű­zött re­mé­nye­ket, és ez a hely­zet az én éle­tem­ben már nem vál­to­zik meg. De hi­szek, és min­dig is hit­tem egy sza­bad, fe­le­lős, büsz­ke és egy­sé­ges nem­zet­ben. En­gem ar­ra ta­ní­tott öt­ven­hat, hogy a leg­ki­lá­tás­ta­la­nabb hely­zet­ben is ér­de­mes hin­ni.