Jöttek a Du­nán nagy uszá­lyok­kal, ter­vek­kel és ál­mok­kal az új ha­zá­ba, ahol tárt ka­rok­kal fo­gad­ták őket. A le­te­le­pe­det­tek föl­det és hat évi adó­men­tes­sé­get kap­tak. Nem sok­kal ké­sőbb, a má­so­dik hul­lám­ban meg­ér­kez­tek az ott­hon­ma­radt ro­ko­nok is. Jól érez­ték ma­gu­kat Ma­gyar­or­szá­gon, az­tán szé­pen csend­ben ők let­tek Ma­gyar­or­szág. Temp­lo­mu­kat 1827-ben emel­ték és köz­ben mű­vel­ték a sző­lőt és a föl­det. Mind­ezt olyan szor­go­san tet­ték, hogy a Mil­len­ni­um ide­jén már Bécs­ben árul­ták a kismarosi sző­lőt és ba­rac­kot. A fa­lu né­pe pe­dig több mint két­száz éven át őriz­te né­met anya­nyelv­ét. Ezt a bé­kés gya­ra­po­dást tör­te meg a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú: a szov­jet csa­pa­tok a hír­hedt „málenkij ro­bot” ré­vén nyolc­van em­bert hur­col­tak el, és a ter­ror lég­kö­ré­vel a kismarosiak ha­gyo­má­nya­it, büsz­ke­sé­gét is ala­po­san meg­té­páz­ták. Né­hány szür­ke év­ti­zed kö­vet­ke­zett: a fa­lut a szo­ci­a­liz­mus­ban ös­­sze­von­ták Ve­rő­cé­vel, és leg­in­kább csak KISZ-tá­bo­rá­ról volt ne­ve­ze­tes. Es­tén­ként Ku­bá­ról és a sze­re­lem­ről zen­gett a pol-be­at, s ta­lán egy vé­kony, szem­üve­ges fiú itt gon­dolt elő­ször ar­ra, hogy jó, jó, szép do­log ez a szo­li­da­ri­tás Ni­ca­ra­gu­á­val és na­gyon jó a kö­zös­sé­gi tár­sa­da­lom, de mi len­ne, ha in­kább az egész üdü­lő csak az övé len­ne, és úgy ad­ná ki bér­be az ál­lam­nak? Öt­le­tét ak­kor még el­mos­ta az ol­csó kő­bá­nyai sör. Az if­jú gár­dis­ták vi­dám ka­ca­gá­sa egé­szen az elv­tár­sak­nak fil­lé­re­kért ki­par­cel­lá­zott bör­zsö­nyi tel­ke­kig szállt.
A pan­gás év­ti­ze­dei után, a ki­lenc­ve­nes évek­ben új­ra fel­len­dült Kis­ma­ros: a tu­ris­ták fel­fe­dez­ték a fa­lut, úgy is, mint a Bör­zsöny ka­pu­ját, és úgy is, mint szép Dunapartot. Az él­he­tet­len „vi­lág­vá­ros­ból” hétvégente több ezer ki­rán­du­ló indul Ki­rály­rét fe­lé a Kis­ma­ros­ról in­du­ló kis­vo­nattal. (Lásd ke­re­tes írá­sun­kat.) Ám még az arány­lag nagy átmenőforgalom da­cá­ra sem zsú­folt a fa­lu, amely meg­őriz­te szo­lid, ápolt jel­le­gét, és amely most vá­rat­la­nul sok­kal kö­ze­lebb ke­rült Bu­da­pest­hez. Tör­tént ugyan­is, hogy a MÁV ve­ze­tői száz­öt­ven év után el­ju­tot­tak an­nak fel­is­me­ré­sé­hez, hogy fej­lesz­te­ni kel­le­ne az elő­vá­ro­si köz­le­ke­dést, és vég­re be­ve­zet­ték a zó­nás gyors­vo­na­tot: en­nek kö­szön­he­tő­en a Nyu­ga­ti Pá­lya­ud­var és a Kis­ma­ros kö­zöt­ti me­net­idő egy órá­ról har­minc­hét perc­re csök­kent: így már tény­leg csak egy kar­nyúj­tás­nyi­ra fek­szik Kis­ma­ros. Sé­tál­junk akár a Du­na irá­nyá­ban, akár Ki­rály­rét fe­lé: egy nyu­godt, ked­ves fa­lu la­kó­i­val ta­lál­ko­zunk, akik kö­zött egy­re több a fő­vá­ros­ból ki­te­le­pü­lő. Mert itt le­het él­ni.

Igen ka­lan­dos a kis­vas­út tör­té­ne­te. 1893-ban Gróf Franken-Siersttorpff Já­nos po­rosz szü­le­té­sű föld­bir­to­kos épí­tet­te, hogy a Ki­rály­rét kö­ze­lé­ben lé­vő négy­ezer hek­tá­ros er­dő­bir­to­ká­ból a fa szál­lí­tá­sát gyor­sab­bá és gaz­da­sá­go­sab­bá te­gye. Ké­sőbb több­ször gaz­dát és ne­vet cse­rélt a gaz­da­ság, és ter­mé­sze­te­sen a vas­út is. 1916-ban Ba­log Brú­nó vet­te meg a te­rü­le­tet, majd Czeczoviczka Emil cseh föld­bir­to­kos kö­vet­ke­zett. 1924-ben Hoffer Kúnó sváj­ci ál­lam­pol­gár tu­laj­do­ná­ba ke­rült a bir­tok. Hoffert 1931-ben meg­gyil­kol­ták. (Azt nem tud­juk, hogy va­la­ki­nek a kis­vo­nat­ra fájt-e a fo­ga.) 1941-ben le­ál­lí­tot­ták a kő­bá­nyá­sza­tot; a ko­csik, moz­do­nyok ja­vát el­ad­ták, csak ket­tő, a Mu­ki és a Triglav ma­radt meg. Ké­sőbb már csak fát szál­lí­tot­tak, éven­te öt­-hat­ezer köb­mé­tert. Az er­dő­bir­tok és a vas­út ál­la­mo­sí­tá­sa 1945-ben tör­tént. 1970-től a vas­út ke­ze­lő­je az Ipolyvidéki Er­dő és Fa­fel­dol­go­zó Gaz­da­ság volt, amely­nek jog­utód­ja, az Ipoly Er­dő Rt. nap­ja­ink­ban is üze­mel­te­ti a vas­utat. 1954-ben in­dult meg a rend­sze­res sze­mély­for­ga­lom Kis­ma­ros és Ki­rály­rét kö­zött. A vi­dé­ki vas­út­há­ló­za­tot és az­zal együtt a kis­te­le­pü­lé­se­ket el­sor­vasz­tó hat­va­nas évek­be­li köz­le­ke­dé­si kon­cep­ció a kis­vas­utat is majd­nem el­sö­pör­te: csak úgy le­he­tett meg­men­te­ni, hogy út­tö­rő­vas­út­tá ala­kí­tot­ták. Jel­lem­ző az eg­­gyel elő­ző szo­ci­a­lis­ta rend­szer idi­o­tiz­mu­sá­ra, hogy en­nek ke­re­té­ben még az ál­lo­más­ne­ve­ket is át­ke­resz­tel­ték: Hártókút pél­dá­ul nem volt elég párt­sze­rű, ezért „Kró­ni­kás” lett be­lő­le, Bör­zsöny­li­ge­tet „Kis­do­bos­sá” avat­ták, míg a nyil­ván­va­ló­an kle­ri­ká­lis Pap­hegy bün­te­té­sül meg­kap­ta a „Kincs­ke­re­ső” el­ne­ve­zést. A rend­szer­vál­to­zás után el­fo­gyott a pénz, ezért 1992-ben le­állt a vas­út. Pár év bizonytalanság után sze­ren­csé­re meg­moz­dul­tak a kör­nyék­be­li­ek és a kis­vas­út-ba­rá­tok: az er­dei vas­út ma az Ipoly Er­dő Rt. ke­ze­lé­sé­ben üze­mel to­vább. A kis­vas­utat pe­dig a Bör­zsö­nyi Gyer­mek­vas­út­ért Ala­pít­vány is párt­fo­gá­sá­ba vet­te. Sok szűk esz­ten­dő után 2001-től is­mét a fej­lő­dés jel­lem­zi a vas­utat. Ku­ri­ó­zum, hogy negy­ven év szü­net után is­mét meg­je­lent a kis­vas­úton a gőz­von­ta­tás. Igaz, már nem gaz­da­sá­gi cél­lal, ha­nem a nosz­tal­gia­vo­na­tok to­váb­bí­tá­sá­ra. A gőz­moz­dony az er­dé­lyi Szász­vá­ros fa­te­le­pé­ről ér­ke­zett, fel­újí­tá­sa ta­valy fe­je­ző­dött be.