Nem te­het­tük hát meg, hogy nem fog­lal­ko­zunk épü­lő, szé­pü­lő nap­köz­tár­sa­sá­gunk bel­po­li­ti­kai éle­té­nek vál­to­zá­sá­val, s ha már itt va­gyunk, ír­tunk szak­szer­ve­ze­tek­ről, meg a Nap-kel­té­nek ne­ve­zett vi­zu­á­lis kör­nye­zet­szen­­nye­zés­ről, ahol a nyal­ni­va­ló el­tű­né­sé­től meg­za­va­ro­dott mé­dia-té­nye­zők újabb cél­pont után sasolnak. Szét­néz­tünk a szak­szer­ve­ze­tek há­za tá­ján is, na­ná, hogy nem hagy­tuk ki az ame­ri­kai el­nök­vá­lasz­tá­si bu­lit, de azért el­men­tünk ét­te­rem­be és az ara­di Hegy­al­já­ra. Kí­nai pi­a­con jár­tunk, ze­nét hall­gat­tunk, buheráltunk, szi­ge­tel­tünk, meg­un­ha­tat­lan Oli bá­tyánk pe­dig lel­ke leg­sö­té­tebb zu­gát tár­ta föl, ami­kor meg­ír­ta, hogy ő tu­laj­don­kép­pen atlantista bőr­fo­tel-hí­vő és hipperrealista geostratéga, Al Bundy-t pe­dig az em­be­ri­ség egyik nagy aján­dé­ká­nak te­kin­ti: az am­csik­ról mond­ja meg a fran­kót.