Interjú Rencsik Imre nagyváradi katolikus lelkésszel
Saját tánc saját zenére (2004. augusztus) A Nagyvárad városközpontját kikerülő főút elmegy a Posticum nevű katolikus kulturális központ mellett is. Pedig érdemes legalább egy napot maradni a Pece-parti Párizsban, és felkeresni ezt a helyet is – meglepően gazdag programválaszték, olcsó szállás és barátságos légkör fogadja az érkezőket. A házat létrehozó alapítvány éppen egy évtizedes múltra tekint vissza. Erről az évtizedről és az erdélyi perspektívákról kérdeztük Rencsik Imrét, a ház megálmodóját. –Összefoglalná nekünk a Váradra kerülése előtti éveket? –Naiv gyerekként, Gyulafehérváron éltem meg a rendszerváltást. Ott fejeztem be a gimnáziumot is, és kezdtem el a főiskolát, amiből négy évet végeztem el. Az ottani évfolyamtársaim közül igazából csak két-három személy hagyta el Erdélyt, ami nem rossz arány, és nagyban köszönhető annak, hogy az én generációmban talán az átlagnál több volt a tenni akaró, az otthon tenni akaró fiatal. Amikor Fehérvárról eljöttem, Hódmezővásárhelyre kerültem, akkor indult ott a jezsuita rend. A jezsuita rend egyik jelszava, hogy ha valami nagyot akarsz, gyere el jezsuitának. Ez amúgy igaz is, de ahol a büszkeségre való hajlamra építenek, a dolognak az lesz a végeredménye, hogy kibírhatatlanok leszünk, a saját magunk Bábeljét építjük. Én szolgálni akartam, az emberek között akartam élni. Pár hónapig maradtam csak. Ezután jelentkeztem Klagenfurtban, a szalézi rendnél ifjúsági nevelőnek, és négy hónap múlva jöttem fel Bécsbe, végül is ugyanazt csinálni. Három évet voltam ott 1991 és 1994 között, és közben az egyetem posztgarduális képzéseit hallgattam. Úgy éreztem, hogy éveket tölthetek el Nyugaton, tanulhatok, diplomásan hazatérhetek, de igyekeztem emellett saját bázist is felépíteni, megteremteni egy saját egzisztenciát. Hogy arra állva mondhassak igent az egyháznak, és tegyem rá az életemet egy célra. Eközben még segédmunkásként is dolgoztam, építkezéseken dolgoztam, voltam úszómester, portás, és mellette valláspedagógiára iratkoztam be. Lassan megfogalmazódott, hogy visszatérek Erdélybe. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogyan. Akkorra segédmunkásként annyi pénzt összegyűjtöttem, hogy Budapesten lakást tudtam venni. Úgy éreztem, hogy ez nekem egy megfelelő anyagi bázis, bármikor kiléphetek az egyháztól. Sok olyan lelkésszel találkoztam, akik ötven-hatvan évesen már elveszítették a lelkesedésüket, kilépni már nem tudnak, hiszen egzisztenciálisan függnek az egyháztól –Ez a „védőháló” nem vetette vissza az egyházi munkában? –Éppen hogy ez adott önbizalmat. Hiszen ha nincs már meg a lelkesedésem, akkor önálló emberként is biztonságban érezhetem magam. És ez a tudat lelkesített. Csak az anyagiak miatt nem kell lelkésznek maradnom. Az, hogy huszonévesként, Váradról jötten, segédmunkásként egy pesti lakást tudhattam a magaménak, hihetetlen lendületet adott. –Ez a lendület vitte Nagyváradig? –Pontosan, ekkor, ’94-ben jelentkeztem a váradi püspöknél, Tempfli Józsefnél azzal, hogy szeretnék ifjúsági munkát végezni, egy ifjúsági szervezetet létrehozni. Megvoltak már a konkrét terveim, és egyúttal eldöntöttem azt is is, hogy lelkész akarok lenni. Őszintén vállaltam, őszintén is csinálom azóta is – és szerintem az a lényeg, hogy most itt vagyok, és tenni akarok valamit. Ha ez örökké tart, akkor örökké. De a lelkészi tevékenységem nem fog kiüresedni soha – ebben tett biztossá a megteremtett anyagi biztonság. Mondtam tehát ’94-ben a püspöknek, hogy nem szeretnék például plébános lenni, hanem egy alapítványt szeretnék létrehozni. Az egyházjogász István bátyám segített kitalálni az alapítványt jogilag, hogy az államnak is megfeleljen, meg az egyháznak is, de mégse függjön egyiktől se. A püspök úr elfogadta a kérésemet, és ’94 októberében szentelt pappá, sőt kinevezett az egyházmegye ifjúsági lelkészének. Az egyházmegye konkrétan is segített, egy akkor szeméttelepként működő telket adott. Ezt még az ötvenes években adományozta az egyházmegyének egy tanítónő, azzal a kéréssel, hogy ott Szent Erzsébet tiszteletére egy templomot építsenek. A lelkészlakást fel is építették, abban gyakorlatilag hajléktalanok laktak, de igazából ott nem volt élet. Ezt a telket kapta meg a szervezet, és én megígértem, hogy a környékbeli embereknek egy kápolnát építek rajta, az adományozó szándéka szerint. Nem dómot, kéttornyú templomot, csak egy egyszerű kápolnát, és ez, hála Istennek, meg is valósult. –Mikor készült el maga a Posticum épülete? –Egy egész évig csináltuk a terveket egy váradi műépítésszel, Szabó Arnolddal, aki annak idején a nagyváradi városi építészeti iroda vezetője volt, és nélküle talán már rá se ismernénk Váradra. Azért tartott ennyi ideig, mert a felépítendő háznak a lelkét akarta megérteni. A végeredmény egy talán nem is kifejezetten modern ház lett, amelynek mégis sok nyugatról érkező vendég csodájára jár. Én úgy fogalmaznék, hogy olyan a Posticum, mint egy örömkitörés, egy válasz az előző évtizedekre, az építészet nyelvén megfogalmazva. Egyszerű emberek építették, a műépítész meghalt, a mérnökök elvesztették a koncepciót, egyszerű skiccek, rajzok alapján rekonstruáltuk az építész akaratát; a ház létrejötte még építészetileg is csoda. –Az építkezés ideje alatt mit jelentett az ifjúsági lelkészi munka? –Ez a státus arra kellett, hogy nyugati, a katolikus egyházhoz tartozó szervezetekhez bekopogtathassak. Tehát a katolikus egyház, az egyházmegye segítsége nélkül ez a ház nem állna. Kellett a lelkesedésem, úton voltam éjt nappallá téve, akkor már megvolt a magyar állampolgárságom, tehát én már magyar állampolgárként mentem haza. Erről jut eszembe a magyar miniszterelnök nyilatkozata, hogy minek kell magyar állampolgárság a határon túliaknak, azért-e, hogy nyugatra menjenek, hát ez a válaszom erre. Lehet, hogy vannak olyanok is, akik ezt arra használnák fel, még az is lehet, hogy ők vannak többségben, ezt nem lehet tudni. Én magam viszont becsületsértésként éltem meg ezt a nyilatkozatot. Nekem nem azért kellett a két állampolgárság, hogy nyugatra menjek kirándulni vagy letelepedni. Sokkal tevékenyebb lehettem, és hozzásegített ahhoz, hogy tegyem a dolgomat. Ha kaptam egy telefont, másnap Münchenben tudtam lenni ott, ahol kellett. Nem kellett vízumért sorban állni, nem packáztak a román vámosok. A pályázati eljárás könnyebb lett, jobban jelen tudtam lenni, a lehetőségeket jobban ki tudtam használni. A státusommal jobban odafigyeltek rám a külföldiek is, az osztrák püspöki kar, a német püspöki kar, a különböző alapítványok, egyházi közösségek. Nem volt mindig könnyű, volt, amikor annyi pénzem nem volt, hogy húsvétra hazajöjjek, de a legkisebbektől a legnagyobb közösségekig mindenhova eljutottam. Õszintén vállaltam, őszintén is csinálom azóta is – és szerintem az a lényeg, hogy most itt vagyok, és tenni akarok valamit. Ha ez örökké tart, akkor örökké |
–Mikor készült el a Posticum? –A házat ’96-ban kezdtük építeni, és négy év múlva adtuk át. A megnyitás is folyamat volt, lassan vezettük be a váradi közéletbe, programokat szerveztünk, egyszerűen és félszegen kezdtük. Itt jött be Zsugán Gyula a képbe, ő az, aki a legtöbbet segítette; a háznak a lelkét tökéletesen megérezte. Ahol én csak tapogatóztam, ő ösztönösen és otthonosan járt, és a ház arculatát ma is ő formálja az általa szervezett programokon keresztül. –Mi működik ma a Posticumban? –A kápolnát ugye említettem, alatta van egy szinte mindenféle kulturális eseményre alkalmas, hangulatos jazzbár. Miénk Erdély legnagyobb folyóiratolvasója. Körülbelül száz folyóiratot járatunk; ezek költsége nagyon megterhelő, különösen az angol folyóiratok drágák. Regisztrációért ingyenes Internet-hozzáférést teszünk lehetővé. Minden szombaton negyventagú gyermekkórus és ifjúsági kórus próbál nálunk, van játszóházunk is. Minőségi, olcsó szálláslehetőség mellett külön diákszálló részlegünk is van – összesen mintegy ötven embert tudunk elhelyezni. Gyönyörű nagyelőadónk van, amelyben nem csak saját rendezvényeket tartunk, hanem igény esetén bérbe is tudjuk adni. Állandó filmklubunk műsorán itt megszerezhetetlen, nem játszott klasszikus művészfilmek szerepelnek. –Mit tartanak fontosabbnak, a kultúraközvetítést vagy a vallásosságot? –A vallásosság csak nagyon finoman hatja át a programokat és a szolgáltatásainkat. A vallásosság hozzátartozik az életünkhöz, nem elsődleges cél. A nagytermet persze szívesebben adjuk ki olyanoknak, akiknek az elveik, célkitűzéseik, tevékenységük megfelel a ház arculatának. Filozófiai konferenciánk is volt, többször is. Elméleti rendezvényeinkhez tudatosan olyan témákat keresünk, amelyeknek vékony a szakirodalma, hiszen azt szeretnénk, hogy minél több gondolat, megszületendő esszé, publikáció kötődjön legalább ennyiben is a Posticumhoz. –A váradiak hogyan fogadták a megnyitást? Használják, elismerik a házat? A folyóiratolvasóban sok a kinyitatlan szám… –Én nem is Váradra terveztem a Posticumot, hanem Kolozsvárra. –Várad kompszerepet töltött be régen, és ma is ezt akarja. –De Várad ma már csak tranzitváros. Büszkék lehetünk, azt hiszem, a múltra, jól esik gondolni rá. De hagyjuk azt érintetlenül. Én a megnyitás óta már tudomásul vettem azt, hogy ez tranzitváros. Megfogan talán Váradon egy-egy vers, de egyre kevesebb. És az is csak átutazóban. Én Kolozsváron akartam ezt csinálni, de a püspöki karnál nem tudtam elérni. Persze azt már elmondhatom, hogy ismernek bennünket, és ez nagy dolog, nem is csak azért, mert a centrumtól messze vagyunk. Hiszen nem vagyunk rendszeresen jelen a médiában, nem politizálunk, nem menedzseljük magunkat, de már ismernek. Talán mert van üzenetünk. Több kritikát kapok a német püspöki kartól, több helyről, hogy lehetne több a program. De a mi programjainknak színvonala van, üzenete van. Hogy így működtetjük a házat, annak nagyszerű visszaigazolása az, amikor messziről jönnek az emberek csupán megnézni az intézményt, bekopognak, hogy megnézhetjük-e… autók lassítanak le a ház előtt. –De a váradiak ezek szerint nem nagyon fogékonyak a programokra. –Annyira nem, mint vártuk. Beszélhetek némi ellenszélről is a helyi média, a helyi kultúra, irodalom, a helyi döntéshozók felől. Lehet, hogy még húsz évre van szükségünk, hogy egy új nemzedék felnőjön. –Ha az új nemzedékre építenek, akkor lássuk, milyen a programok visszhangja a helyi diákszövetségen belül, milyen velük a viszony. Milyen ez a bizonyos új nemzedék? Erdélyben a diákszövetségek java be van kötve a politikába. –Igen, ezt érezzük mi is. Jönnek az egyetemisták, és türelemmel kell néznünk, hogy aztán lassan elmaradnak. De hiszünk abban, hogy ha nem is csoportosan, de egyesével-kettesével visszajárnak. Amit a házban kaptak, talán visszahozza őket. Egyelőre erre tudunk építeni, mondom, én nem ide akartam ezt. De az egyre több magyarországi (és visszajáró!) vendég mellett azért a néhány helybeliért is megéri. Nem a létszám a fontos. Mondok erre egy példát. A püspökség néhány évvel ezelőtt eladta a lelkészlakást Magyarcsékén, ahol már nincsenek katolikus hívek, illetve egy kezemen meg tudnám számolni, mennyien vannak. Én ott segítőként voltam jelen mint lelkész. Gyula ötlete volt, hogy járjunk ki a pásztor nélkül maradt hívekhez. És évekig kijártam oda azért a két-három emberért, elvégeztem a szertartást. Hogy legalább méltóságteljes legyen a búcsúzás. Nem többért. Nem visszahozni a múltat. Nagyon sok helyen ezt a szándékot tapasztalom, nem is a politikában, hanem az általános szemléletben. Szobrokat avatunk, vissza akarunk menni a múltba, és várakat akarunk bevenni. Minek? Rekonstruálni akarjuk a múltat, miközben nem renováljuk a jelent? Ezzel épp a múltat szentségtelenítjük meg. Hiszen az elmúlt. Vonjuk le a következtetéseket, tanuljunk belőle nyitottan, tisztelettudással, de ne rendezzük be múzeumnak a jelenünket. Ezért is megéri a Posticumot fenntartani. Mert egy merőben új felfogás és új gondolkodás rekvizítuma. És nem műtárgy, hanem lélekkel bíró, életre váró, arra alkalmas intézmény. –A Posticumon kívül van egy autószerelőműhelye is. Elmondom, mit tudok róla. Beül a mikrobuszba, leutazik Dél-Erdélybe, és kilátástalan jövőjű, szórványvidéki magyar gyerekeket hoz Váradra. A műhelyben szakmát tanulnak, munkát kapnak, magyar nyelvű környezetben dolgoznak, majd a szakmát megszerezve hazamennek. –A gyerekek között, akik nálunk megfordultak, voltak déliek is, de jórészt a Bihar megyei árvaházaktól kerültek hozzánk. Hogy ezek magyar gyerekek vagy nem, erre én nem fektettem akkora hangsúlyt, mint Böjthe Csaba. Ez, amit elmondott, az ő projektjére egy az egyben illik. Ez Dél-Erdélyben fontos is, nálunk a szociálisan hátrányos helyzet a kiválasztás elsődleges szempontja. Jönnek, koszt és lakhatás ingyenes, szakmát kapnak, dolgoznak, és ami a legfontosabb: megtanulnak dolgozni. –Jövedelmező a műhely? –Hát lassan, ha nem is az, de nem is deficites. A kezdeti fenntartás költségeit a svájci fizetésemből álltam. Három éve dolgozom ott, három faluban mint segédlelkész. Az eddigi deficit is azért volt, mert csak fiatalokat vettünk fel –És az indulótőke honnan volt? –Nyugatról kaptuk a szerszámokat, egy egész műhelyt sikerült megszereznem egy árverésen. –Ezen kívül van más projekt is? –Igen, egy kavicsbánya, egy asztalosműhely és egy építkezési cég. Ezek ugyanilyen módon működnek. Az építkezési cégben azokkal az emberekkel taníttatom a fiatalokat, akik a Posticum felépítésében részt vettek. A cél ezeknél is az, hogy megtanuljanak dolgozni. Rengetegen jönnek, rengetegen mennek. Akik nem mutatnak hajlandóságot a munkára, az egyéni fejlődésre, azoktól elbúcsúzunk. Tudom, hogy fiatalokkal szemben elnézőbbnek kellene lennünk, de sajnos nem engedhetjük meg magunknak. És olyan az élet ebben az országban, hogy a fiatalok sem engedhetnek meg maguknak egyetlen perc kihagyást sem. A későbbi életben sem tapasztalnak több elnézést magukkal szemben. Megköveteljük a jó hozzáállást, de honoráljuk is. Az összes ilyen vállalkozásban meg a Posticumban együttvéve jelenleg mintegy negyven ember megélhetése biztosított. A másik célunk az volt, hogy az ezekben majd egyszer megjelenő profitot a Posticumba forgassuk, és így anyagilag független legyen. Mert ha anyagilag független, akkor szellemileg is az. Nem úgy kell táncolni, ahogy fütyülnek, hanem megvan a saját tánc a saját zenére. –Az alapítvány ad-e ösztöndíjakat fiataloknak? –Van néhány ösztöndíjasunk, de a fő cél nem a pályázás megtanítása, hanem a munka megtanítása – ezért tarjuk fenn az említett műhelyeket. Most nagy divat a pályázatírás, még a pályázatírás oktatása is divatos lett, de én nem tartom ezt jó útnak. Hogy pályázzunk, pályázzunk, azt se tudjuk, honnan jön a pénz, azt hogyan szerezték stb. Akik nálam dolgoznak, tudják, hogy honnan van a pénz. Megbecsülik. Míg akik pályázati úton szerzik, sose fogják érezni azt, hogy az az övék. A Posticum felépülésében is segítettek pályázati alapok. Ez járható út lehet egy világos céllal bíró alapítvány esetében. De pedagógiai hiba, ha egy fiatalba nevelik bele, hogy nem dolgozni kell, hanem pályázni.
|