Kulturális, miniszter (2005. március) A 2002-es kampány valóban hideg zuhanyként ért. Orbán beszéde a két forduló között a Testnevelési Egyetemen felépítésében, dramaturgiájában mussolinista volt. (Bozóki András a HVG Portré-rovatában, 2005. február 17.) Korántsem hálás dolog felnőtteknek magyarázni a magától értetődőt. Aki érti, unja, aki nem érti – tehát, akinek szól –, cikizést gyanít. Ráadásul, ha valakiben felnőttként sem működnek bizonyos, az óvodában kialakuló közösségi reflexek, annak többnyire mélyebb és nyilvánosan alig tárgyalható oka van. Szomorúan példázza ezt a fajta bajt az elemi hűség arcpirító hiánya Tamás Gáspár Miklós tavalyi, Népszabadság-beli cikkében, amikor a szerző a kettős állampolgárságra nemet mondva, lényegében hazaparancsolta a hozzá hasonlóan magyar állampolgárrá válni kívánó földijeit. De említhetem Bozóki Andrást, az új kulturális minisztert is, aki Orbán Viktort, egykori harcostársát és pártelnökét Mussolinihez hasonlította a HVG-ben. Tudja-e a miniszter úr, hogy miért nem püföljük el azt, akivel nem értünk egyet, és miért nem vágjuk a legsértőbb jelzőket a másik szemébe, amikor pedig nagy kedvünk volna hozzá? Nos, azért, mert tudjuk, hogy azzal a másikkal holnap is találkozhatunk, sőt netán együtt kell dolgoznunk. Nem mehetünk világgá a konfliktusainkból, és a másikat sem vitethetjük el csak úgy ukk-mukk-fukk, akárhová. Ebből a helybenmaradási kényszerből alakult ki a civilizáció, ami végül is nem más, mint a konfliktusok itt és most történő, kompromisszumos megoldásának módszertana. (Kultúráról pedig akkor beszélünk, ha a civilizáció rögzült kényszerköreit néhányan elkezdik örömmel lejteni. A megszólalásával összefüggésben azonban nem említeném a kultúrát.) Egyelőre ugyanis az a kérdés, hogy Ön, aki nem röstellte hajdani barátját Mussolinihez hasonlítani, miként fogja nap mint nap elviselni a „türelem” béklyóját, ami pedig kötelezően jár főszolgai státusához. Remélem, segítségére vagyok, ha két példával érvelek a mérlegelő türelem napi politikai hasznossága mellett. Milyen egyszerű lenne ugyanis főnökét, Gyurcsány Ferencet rasszistának bélyegeznünk a szaudi focicsapat tagjainak arab terroristákká minősítése miatt! Sztereotípiát húzott rá vétlen emberekre, másságukon élcelődve. Türelem és mérlegelés kell ahhoz, hogy belássuk: Gyurcsány itt nem rasszista volt, csak egy későn érő kamasz, aki rossz humorát csillogtatva többedszerre is hasztalan próbálkozott a hőn vágyott felnőtt szerep meghódításával. Ahhoz is jóhiszeműség kell, hogy elhiggyük: a Vér és Becsület nevű, betiltott akármit pusztán ügyefogyottságból engedte a Belügy az utcára február 12-én, és nem több, mint szakmai hiba folytán hiányoztak a rendőrök, amikor a rendezvényt követően egyesek (ha történetesen szerbek is) erőszakoskodni kezdtek. Ha nem gyakorolnánk polgári erényünket, a belátást, könnyen azt hinnénk, hogy itt a hivatalból elkövetett provokáció minősített esetével állunk szemben. Van tehát mit türelemmel mérlegelnünk, miniszter úr, és ebben senkinek nem segít az Ön bombasztikára kigyúrt, hírlapírói vagdalkozása. Netán ha beszélne Hiller tanár úrral? Talán még nem késő…
|