Sok más mel­lett könyv­tár­sza­kot is vég­zett, és ez­zel tár­sa­sá­gunk­ban ki­fogy­ha­tat­lan és rend­kí­vül idét­len tré­fák for­rá­sa volt. Például: le­het-e szak­dol­go­za­tot ír­ni „A Vis­­sza-pe­csét be­üté­se” cím­mel? Az­tán F. Fülep La­jos­ról írt, aki­ről azt sem tud­tam, ki­cso­da. Ezt hív­ják csat­ta­nós vá­lasz­nak.
Bár az el­múlt év­ti­ze­dek­ben so­kan so­kat tet­tek azért, hogy a könyv­tá­ros az ér­tel­mi­sé­gi táp­lál­ko­zá­si lánc­ban va­la­hol a zöld sze­mes os­to­ros és az egy­sze­rűbb fe­hér­jék kö­zött he­lyez­ked­jen el, a ma­gyar nagy könyvtárosnemzet. Ma már sen­ki nem tud­ja, ki volt Er­dé­lyi Pál, Fitz Jó­zsef és Ha­lász Gá­bor, vagy ép­pen mai nap­ság mi­lyen mun­kát vé­gez mond­juk egy La­ka­tos Éva. Per­ver­zi­ó­ban ugyan csak va­la­mi na­gyon csúf fi­ze­tős ol­dal­hoz ha­son­lít­ha­tó, de e ha­sá­bok­ról ki­ált­juk be­le a vi­lág ar­cá­ba: bib­li­og­rá­fi­át ol­vas­ni jó. A bib­li­og­rá­fi­á­hoz meg kell a könyv­tár, és kell a könyv­tá­ros. Már csak ezért sem hagy­hat­juk vesz­ni egyi­ket sem. A könyv­tá­ros – ez­zel is drá­mai őszin­te­ség­gel kell szem­be­néz­ni – ugyan­ak­kor kü­lönc lény, a köz pén­zé­ből gyűj­tött könyv­kol­lek­ci­ó­val an­­nyit és úgy fog­lal­ko­zott, kar­to­té­koz­ta, ki­ír­ta, sza­koz­ta, ki­ad­ta és be­vet­te a kö­te­te­ket, hogy óha­tat­la­nul a sa­ját­ja­i­nak te­kin­ti őket. Rö­vi­den: a könyv­tá­ros, a jó, az iga­zi, alap­ve­tő­en rü­hel­li az ol­va­sót, mert az ol­va­só az ese­tek je­len­tős ré­szé­ben egyéb­ként tény­leg egy vad­ál­lat. Alá­húz a könyv­ben, la­po­kat tép ki, sza­lá­mis szend­vi­cset eszik raj­ta és el­lop­ja. A köny­vet. Én ilyet so­se ten­nék. Olyan­ra már volt pél­da, hogy a ké­zi­könyv­tá­ri polc­ról Gerics Jó­zsef A ko­rai ren­di­ség Eu­ró­pá­ban és Ma­gyar­or­szá­gon (Bu­da­pest, 1987, Aka­dé­mi­ai, ISBN-szá­mot saj­nos nem tu­dok) cí­mű nép­sze­rű ké­zi­könyv­ét (ó, Eg­bert-or­dó, ó, Hartvik-püspök mű­he­lye!) egy stressze­sebb nap vé­gén, a más­na­pi ki­zá­ró­la­gos hasz­ná­lat re­mé­nyé­ben a kert­mű­ve­lés cím­szó alá tet­tem vis­­sza, de az köp­jön le elő­ször, aki so­se tett még ilyet. Ál­mod­ha­tunk ar­ról, hogy ott­hon ki­épít­jük az Eco–Borges-szerzőpáros ál­tal so­kat rek­lá­mo­zott nagy könyv­tá­rat, ame­lyik­ben min­den könyv meg­van (hi­szen a be­tű­kom­bi­ná­ci­ók szá­ma vé­ges), de ar­ra a mai ma­gyar la­kás­mo­dell ke­vés­sé al­kal­mas. Ezért kell könyv­tár­ba men­ni. Ne­kem van egy olyan tit­kos könyv­tá­ram, amely olyan, mint­ha ott­hon len­nék, az ab­lak­ban bó­lint­gat az eper­fa lomb­ja, az egyes szo­bák egyút­tal rak­tár­ok is, és ra­gyo­gó XVIII. szá­za­di fran­cia ero­ti­kus (mit ero­ti­kus, por­nog­ráf!) szer­ző­ket is le­lünk né­met for­dí­tás­ban a szá­zad­elő­ről. Nem áru­lom el, hol van.
A könyv­tá­ri szo­ci­a­li­zá­ció a ke­rü­le­ti Sza­bó Er­vin­ben is kez­dőd­het. Csak ne hig­­gyük, hogy Del­fin-könyv­tár és Alistair Maclean a mű­velt­ség csú­csa. A vál­tás üte­me­zé­sé­vel kell jól vi­gyáz­ni: ha el­köl­tö­zünk vagy ép­pen csak fel­nőt­tünk, ne négy és fél év el­tel­té­vel vi­gyük vis­­sza a ná­lunk ma­radt köny­ve­ket, mert az csak a komenyizmusban volt ki­fi­zet­he­tő. Azon­fe­lül mi­lyen ci­ki fi­zet­ni húsz­éve­sen a Kő­bal­tás em­be­rért. Ami­kor meg­kap­juk éle­tünk el­ső nagy fel­ada­ta­it, és vé­gig kell ol­vas­nunk a Bör­zsöny­vi­dék év­fo­lya­ma­it, az Autómobil Új­ság 1909-es szá­ma­it, a Va­dász- és Ver­seny­la­pot, a Kittenberger-összest, ak­kor bi­zony könyv­tár­ba kell men­nünk. Nem árt tud­nunk azt sem, hogy mi hol van: míg a könyv­tá­rat sze­ret­jük temp­lom­hoz ha­son­lí­ta­ni, a köz­pon­ti Sza­bó Er­vin leg­in­kább egy pá­lya­ud­var­ra em­lé­kez­tet, aho­vá csak bu­ta kö­zép­is­ko­lá­so­kat szál­lí­tó vo­na­tok ér­kez­nek. Az Egye­te­mi vol­ta­kép­pen nem lé­te­zik, az Or­szág­gyű­lé­si csak ak­kor ajánl­ha­tó, ha: 1. áll­juk hosszú­com­bú, ki­éhe­zett nor­vég (eb­ben nem va­gyok biz­tos, de skan­di­náv) orvostanhallgatónők so­kat­mon­dó pil­lan­tá­sa­it, 2. nem ide­ge­sít min­ket, ha jo­gász­tár­sa­dal­munk jö­ven­dő ele­je orr­ba-száj­ba te­le­fo­nál az ol­va­só­te­rem­ben, ha meg ki­sza­lad a zseb­hüm­mö­gő­vel a vé­cé­be, óha­tat­la­nul fel­rúg egy szé­ket. Ha el­ér­jük azt a szin­tet, hogy gyé­mán­tok le­szünk, be­köl­töz­he­tünk a Du­ná­ra né­ző ku­ta­tó­szo­bák egyi­ké­be, és sze­mé­lye­sen NE­KÜNK hoz­zák ki a kö­te­te­ket az asz­ta­lunk­hoz. A Szé­ché­nyi Könyv­tár ugyan az utób­bi évek­ben so­kat tett az ol­va­só, mint ál­lat­faj meg­ti­ze­de­lé­sé­ért, de oda is me­he­tünk: a ve­ze­tő­ség­ről nem az ott dol­go­zók te­het­nek. Mert ott tény­leg min­den meg­van, Del Medico Im­re is jár­hat­na oda, le­szok­na ar­ról, hogy mar­ha­sá­go­kat ír­jon. A mo­bil­te­le­fo­nok itt is egy­re fe­nye­ge­tőb­bek, an­nál már csak az bor­zasz­tóbb, ami­kor Ké­ri Edit leg­fris­sebb De­mok­ra­ta-cik­ké­hez gyűjt anya­got: mint­ha egy Stuka-Geschwader csap­na le az ol­va­só­te­rem­re, ak­ko­ra lesz a csend hir­te­len. Ilyen­kor el­vá­gyunk szép, vi­dé­ki egye­te­mi könyv­tá­rak­ba, pél­dá­ul a deb­re­ce­ni­be, ame­lyik olyan, ahogy egy egye­te­mi könyv­tá­rat el­kép­ze­lünk.
Könyv­tár­ba azért já­runk, mert kon­zer­va­tív hely. Mert ott tom­bol csak iga­zán a tra­dí­ció. Nya­kig já­runk a múlt­ban, akár tem­póz­ha­tunk is ben­ne.