Az in­ter­jú­cso­kor előt­ti be­ve­ze­tő­ben a szer­ző azon mor­fon­dí­ro­zik, va­jon fil­mes­ként, szín­há­zi em­ber­ként he­lyes-e a zsur­na­liz­mus vi­ze­i­re evez­nie. Sze­rin­tünk nem. Ő azon­ban ezt más­képp lát­ta. Ta­lán még em­lék­szünk, Koltay Gá­bor ké­szí­tet­te el 1996-ban azt a hon­fog­la­lás­sal össze­füg­gés­be hoz­ha­tó kí­sér­le­ti fil­met, kék­sze­mű im­port Ár­pád­dal, amely­nek erős te­kin­te­te után Bereményi Gé­zá­nak nem kis mun­ká­já­ba telt ki­kö­szö­rül­ni a szak­ma hír­ne­vén esett csor­bát. Fel­te­he­tő­en eb­ben az idő­szak­ban rög­zült Koltay kér­lel­he­tet­len ame­ri­ka­el­le­nes­sé­ge is. Mint az a játékpisztoly, ami­nek ra­va­szát meg­húz­va a tor­ko­lat­tűz he­lyett a kis csil­la­gos, sá­vos zász­ló ug­rik elő. Kér­dé­se­i­ben, meg­lá­tá­sa­i­ban ef­fé­le vá­rat­lan­ság­gal vil­lan a „glo­bá­lis ame­ri­kai vi­lág­ten­den­cia”, a „mul­ti­na­ci­o­ná­lis vi­lág­aka­rat”. Vagy csak egy­sze­rű­en ér­zi Ko­vács Dá­vi­dot, aki per­sze nem hagy­ja ki a zic­cert. A lab­da fel, puff elv vé­gig meg­ha­tá­ro­zó ele­me a kér­dé­sek szer­kesz­té­sének. Ta­lán a tá­jé­ko­zat­lan­ság, ta­lán a ru­tin mi­att csúsz­ha­tott be még­is Nagy Er­vin­nél a 2006-os vá­lasz­tás nagy el­len­fe­lét fir­ta­tó kér­dés. (Lab­da fel.) A választmányi el­nök azon­ban a várt he­lyett az el­len­ol­da­li sa­rok­ba vág­ja le a lasz­tit, ami­kor a ma­ga bá­tor­ta­lan mód­ján ga­tyán bil­len­ti a Fi­deszt. Koltay, mint a Fi­desz Or­szá­gos Vá­laszt­má­nyá­nak tag­ja, ki­es­ve a sze­re­pé­ből, meg is jegy­zi: „Ér­zé­sem sze­rint azért ös­­sze­han­golt fel­lé­pés­re lesz szükség…”, majd a párt­szer­ve­zés fe­lé ol­da­laz.
A könyv ál­tal be­mu­ta­tott fi­a­ta­lok alap­ve­tő­en ro­kon­szen­ves fi­gu­rák is le­het­né­nek, csu­pa ide­a­liz­mus, hit és el­szánt­ság. Épp csak a dár­da­he­gyet tart­ják rossz irány­ba. Az vi­szont vi­tán felül tisz­te­le­tet ér­de­mel, aho­gyan még de­cem­ber 24-én is fi­gye­lik a rá­di­ót, aho­gyan raj­ta­tart­ják uj­ju­kat a va­ló­ság ütő­erén. Ér­tő fi­gyel­mük nél­kül so­sem de­rült vol­na fény a Barangó-ügyre.
A jobbikos srá­cok, ol­vas­va az in­ter­jú­kö­te­tet, jog­gal gon­dol­hat­ják ma­gu­kat po­li­ti­kai té­nye­ző­nek. Az igaz­ga­tó, doktorandusz, ri­por­ter, ren­de­ző ala­po­san meg­emel­te őket. Mű­vé­szi igé­nyes­ség­gel meg­fo­gal­ma­zott kör­mon­da­ta­it a köz­nyelv egy­sze­rű­en a smúzolás szó­val il­leti: „most tisz­ta em­be­rek vagy­tok, eh­hez két­ség nem fér­het, de so­ka­sod­ni kell, mert a fel­ada­to­kat nem le­het egye­dül el­vé­gez­ni. Nem tar­to­tok-e at­tól, hogy be­épí­tett bom­lasz­tó em­be­rek a tisz­tes­sé­ges kez­de­mé­nye­zé­se­te­ket meg­fojt­ják?”, „Ti most egy kül­de­té­ses fel­ada­tot vál­lal­tok föl”, „Ki­áb­rán­dul­tak az em­be­rek vagy van egy­faj­ta re­mény­su­gár?” Na­ná, hogy van. „Egy újabb ezer év re­mé­nye – be­szél­ge­tés Vona Gá­bor­ral”.