Kerekasztal-beszélgetés Amerikáról • Beavatkozik-e az USA a magyar választásokba?
Kaotikus atlantizmus vagy nemzeti érdek? (2005. április) A zsigeri Amerika-ellenesség hátrányairól és a magyar diplomácia keskeny ösvényéről is szó esett az UFi által szervezett, az Egyesült Államokról szóló kerekasztal-beszélgetésen, ahol a kérdés három szakértője, Orbán Anita, Magyarics Tamás és Megyesy Jenő vitatta meg az atlanti kapcsolatok helyzetét. UFi: Hogyan jellemezhetnénk a jelenlegi magyar– amerikai viszonyt? Orbán Anita: Leginkább a kaotikus atlantizmus kifejezés illik a helyzetre... Itt van például Irak ügye, amellyel kapcsolatban sokszor egymásnak ellentmondó jeleket küldtünk. Vagy említhetnénk, hogy – úgy hírlik – Medgyessy Péter 2003-as pekingi útján ígéretet tett vendéglátóinak: Magyarország támogatni fogja az EU-ban a kínai fegyverembargó feloldását, márpedig az amerikai külpolitika egyik kulcskérdése napjainkban, hogy megakadályozza az 1989 óta érvényben lévő tilalom megszüntetését. Akkor ebben a kérdésben a francia–német oldalra állunk? A másik probléma, hogy Magyarországon nincs konszenzus a külpolitikában. Ebből a szempontból óriási a különbség a szlovák, a román és a lengyel, illetve a magyar külpolitika között: azért lehet sikeresebb az előbbi országok diplomáciája, mert ott az alapvető célkitűzésekben összhang van a pártok között. Nálunk a határon túli magyarok négyévente magyarok, négyévente nem. Így teljesen kiszámíthatatlanok vagyunk. Megyesy Jenő: Ezt sajnos megerősíthetem: nemzeti érdekeinket nem tudjuk egységesen képviselni, így nehéz például a határon túli magyar kisebbségek autonómiatörekvéseihez támogatást szerezni.
UFi: 2001-ig úgy tűnt, hogy Magyarország kitüntetett helyet élvez az amerikaiak térség-politikájában. Szeptember 11-e után viszont mintha hazánk leértékelődött volna… Magyarics Tamás: Magyarország a kilencvenes évek elején-közepén volt fontos, két okból: az amerikai cégek térségbeli befektetéseinek jelentős része nálunk történt, a balkáni forró zóna közelsége miatt pedig geopolitikai szempontból számoltak velünk – gondolok itt elsősorban Taszárra. A cégek egy jelentős része azonban továbbállt, ami nem is mindig baj, hiszen elsősorban a képzetlen, olcsó munkaerő miatt telepedtek meg. Másrészt 2001. szeptember 11-e gyökeresen átformálta az amerikai külpolitikai gondolkodást: a Balkán fontossága jelentősen csökkent, s felértékelődtek a nagy katonai kontingenst kiállítani képes országok, mint például Lengyelország vagy Románia, a válsággócokhoz közelebbi fekvése miatt. Így Magyarország legjobb esetben is csak a harmadik helyen jöhet számításba a térségből. Jelenleg legfeljebb a globális rakétavédelmi rendszer egyik előrejelző elemének idetelepítéséről – ez lenne a zengői radarállomás –, illetve egy katonai kórház felállításáról van szó. Orbán Anita: Mit akarunk a térségben elérni, milyen eszközeink vannak, hogyan tudunk ügyeinknek amerikai vagy brüsszeli támogatást szerezni, mit adunk cserébe? Ezek most a kérdések |
O. A.: Nem használnám a leértékelődés szót, szerintem inkább a hangsúlyok kerültek máshova. Ma Amerika számára elsőbbséget jelent a terrorizmus elleni harc, annak a gócpontja pedig nem térségünkben található. Viszont ez ellentmondásos módon óriási lehetőség a magyar diplomácia számára! Amerika elvárná tőlünk a Balkánnal kapcsolatos javaslatokat, terveket. Erre az előző ciklusban kiváló példa volt a mára elhalt szegedi folyamat. De itt kell elmondani, hogy amikor atlantizmusról beszélünk, nem az amerikai kapcsolat kizárólagosságáról beszélünk: megfelelő egyensúlyt kell találni az európai és amerikai kapcsolatok között. Magyarországnak érdeke, hogy az EU kiépítse saját kül- és biztonságpolitikai rendszerét.
UFi: Tehát igen szűk a mozgástér. Hogy lehetne mégis támogatást találni a sajátos magyar érdekeknek? M. T.: Először is el kell felejteni a „merjünk kicsik lenni”-szemléletet, ez nem vezet sehova. Hazánk geopolitikai helyzetét kell mérlegelni, és tudomásul kell venni, hogy a világ minden országa – az USA és Magyarország egyaránt – a saját nemzeti érdekei szerint cselekszik. Nem nehéz belátni, hogy erre egy szuperhatalomnak nagyobb lehetősége nyílik, de okos politizálással Magyarország is képes érvényesíteni érdekeit. Nem olyan régen például a magyar kormány arra szavazott, hogy az Unióban a Benes-dekrétumok ügyét le kell venni a napirendről. Teljesen világos, nincsen kollektív bűnösség, de megdöbbentőnek tartom, hogy Magyarország felelős kormánya egy ilyen horderejű ügyben a cseh és szlovák nemzeti érdekeknek, és nem a magyar áldozatok érdekeinek megfelelően cselekszik. Hiszen már rég nem anyagi kárpótlásról, legfeljebbb egy bocsánatkérő gesztusról beszélünk. Magyarország mozgástere elsősorban szövetségek kötésével növelhető. Egy felelős magyar külpolitikának világos mátrixot kell fölvázolnia a célokról és a rendelkezésünkre álló eszközökről. Nézzük meg, hogy az EU-n belül kivel tudunk összedolgozni, lobbizni kisebbségi kérdésben, kivel mezőgazdasági támogatások ügyében, és így tovább. Az Unió politikája elsősorban a kapcsolatépítésről szól: tárgyaljunk a kisebbségi kérdésben nyitott északiakkal vagy osztrákokkal! A sokat emlegetett német–francia megbékélési modell magyar–román viszonylatban teljességgel értelmezhetetlen: Romániában például van jelentős magyar közösség, amely – akárhogy szépítjük – bizonyos esetekben a túsz szerepét tölti be. Nem véletlen, hogy minden választásnál előkerül a magyar kártya. Itt fontos megemlíteni azt, amit a magyar külpolitika egyik nagy hibájának tartok: nevezetesen, hogy reagáló jellegű. Abban a szellemben működik, hogy „semmit ne csináljunk, mert akkor nem lesz baj”. Így kerülünk bele olyan kellemetlen helyzetekbe, mint például az ukrajnai elnökválasztás kapcsán, amikor az uniós és magyar érdekekkel ellentétben a magyar kormány Janukovics győzelmére tett.
UFi: Úgy tűnik, hogy az iraki háború okozta amerikai– európai szembenállást egyfajta enyhülés váltja fel napjainkban. Tartós folyamatról van-e szó és javíthatja-e pozícióinkat? O. A.: Szíria ügyében a francia–amerikai közös fellépés nem is olyan régen még elképzelhetetlen lett volna és a második Bush-kormányzat is mintha a hasonlóságokat, a közös pontokat hangsúlyozná. A magyar külpolitika kegyelmi állapotban van, inkább, mint akár egy évvel ezelőtt. Nagyobb a mozgástér, viszont el kellene dönteni, hogy mit akarunk. Mit akarunk a térségben elérni, milyen eszközeink vannak, hogyan tudunk ügyeinknek amerikai vagy brüszszeli támogatást szerezni, mit adunk cserébe? Ezek most a kérdések. M. T.: Amerika belátta, hogy egyedül nem megy, még katonailag sem. Túl sok amerikai katona állomásozik a világ túl sok pontján, egyre több tartalékost kell egyre hosszabb időre behívni, egyre nehezebb a toborzás. Nem érdekük a világ egyik legerősebb gazdaságával, az EU-val való szembenállás. Az európaiak pedig csendben beismerték, miszerint az ő „puha” hatalmukkal szemben Amerika „kemény” (elsősorban katonai) hatalma valójában tehermentesíti Európát. Ehhez hozzájárul, hogy közös érdek a terror, a drogmaffiák, az illegális bevándorlás elleni küzdelem és a közel-keleti helyzet rendezése. A két fél még mindig sokkal közelebb van egymáshoz, mint egy harmadik félhez.
UFi: Amerika bevallottan erkölcsi magaslatról tekint a világra. Ugyanakkor világbirodalomként viselkedik, és teljes pragmatizmus jellemzi külpolitikáját. Hol az egyensúly? M. J.: Az amerikaiak többsége soha nem járt Amerikán kívül és meg vannak győződve arról, hogy az amerikai demokrácia a világon legjobban működő politikai rendszer, amivel egyébként én is egyetértek. Szerintük Amerikának a demokráciát érdemes exportálni. Mások szerint ez nem amerikai nemzeti érdek, ráadásul a demokráciát nem lehet kívülről bevinni egy társadalomba. Amerika nem törekszik világbirodalom építésére. Bush megválasztása után – de még szeptember 11-e előtt – Amerika külpolitikája az elzárkózás irányába hajlott, akkor ezt Európában sokan kritizálták, nagyobb szerepvállalást sürgetve. 9/11 után az amerikai pozíció megváltozott, de az európai nem: sokan (és gyakran ugyanazok) most ezt az új amerikai pozíciót kritizálják. Hasonló furcsa ellentmondás, hogy Amerikát hibáztatják, amiért 1956-ban nem segített, de kritizálják, amiért egy másik brutális diktátort – Szaddam Huszeint – megbuktat. Lehet, hogy egy szuperhatalom nem tud győzni a világ közvéleményének szemében. O. A.: Nem gond, ha valaki a saját nemzeti érdekei alapján cselekszik, hiszen mindenki ezt teszi. De ilyenkor az eszményekre való hivatkozás hiteltelen, és csak frusztrálja a többi országot. Amit Amerika elront, az a kommunikáció. M. T.: Hibának tartom a zsigeri Amerika-ellenességet magyar nemzeti szempontból. Ha mondjuk Franciaországnak lenne ekkora ereje, vagy őket érte volna a szeptember 11-iki támadás, ők is pontosan ugyanígy viselkednének. Az USÁ-ban úgy gondolják, hogy ők háborúban állnak, s ha kétségtelenül túl is reagálják néha a helyzeteket, teljesen más arányokban gondolkoznak, mint az európaiak. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert ez a nagyhatalmi logika. Ráadásul az amerikaiakat európai ésszel próbáljuk megérteni, ami óriási hiba: az amerikaiak 70–80 százaléka valóban meg van arról győződve, hogy az Egyesült Államoknak küldetése van a világon. Ez egyébként az ország alapítása óta benne van a közgondolkodásban, emlékezzünk csak Jefferson szavaira: „Amerika a világ reménysége.” Egyesek szerint példaadással, mások szerint erővel, de a demokrácia eszméjét terjeszteni kell, mert ez jó Amerikának és a világnak egyaránt – így hangzik az ideológia. Pontosan ez történik most Irakban, amelynek elfoglalását nem lehet csak gazdasági érdekekkel magyarázni, mögötte – az Izraelnek biztosítandó stratégiai védelmi mélység mellett – ott van ez az elkötelezettség. Más kérdés, hogy az iraki újjáépítés megszervezésénél szerintem nem lehet a sikeres japán és német példákra hivatkozni, mint azt teszik a neokonzervatívok: különbség van a háború utáni német és iraki közigazgatás vagy a háború utáni iraki és japán infrastruktúra között, de ebbe most ne menjünk bele. Nem értjük az amerikai politikai életet sem. A demokraták európai értelemben vett szociáldemokraták, míg a republikánusok erkölcsi kérdésekben konzervatívok, piaci kérdésekben liberálisok. Közös viszont bennük, hogy egyként magukénak tartják az amerikai küldetésről szóló gondolatokat. Ez az egész persze nem mond annak ellent, hogy az amerikai diplomácia rendkívül pragmatikus: mindig együttműködik a megválasztott kormányokkal, és a pontosan kiszámított amerikai nemzeti érdek szerint cselekszik. A magyar jobboldalnak ezt meg kell ezt értenie, és el kell fogadnia ahhoz, hogy aztán saját nemzeti érdekeit hatékonyan tudja érvényesíteni.
UFi: Hogyan látjuk ma Amerikát? A rendszerváltás után sokan csalódtak abban az országban, amely a diktatúra idején a fejekben mint a szabadság és jólét hazája élt… M. J.: A tizenöt évvel ezelőtti rendszerváltás nagyobb szabadságot, de nagyobb felelősséget is adott. Sokszor elhangzik, hogy minden nemkívánatos dolog Amerikából jön, a popkultúrától a McDonalds-ig. Ha nincs iránytű, akkor választják az emberek a legrosszabb hollywoodi filmeket és így tovább. Negyvenöt év tudatos rombolása miatt ma Magyarországon az emberek jelentős részének semmiféle morális iránytűje vagy érzéke nincs és ezért mindenből a legrosszabbat választják. Ez nem annak a hibája, aki fölteszi az árut a polcra, hanem annak, aki leveszi. Sok minden jót is lehetne választani az amerikai vagy nyugat- európai társadalmak életéből, gondolok itt a jótékonykodásra, vagy az önkéntes munkára.
UFi: Ugyanennek a kérdésnek a politikai vetülete: érdekeli-e a hivatalos Amerikát, hogy Magyarországon egy olyan posztkommunista elit van hatalmon, amelynek tagjai annak idején a szabad világ elleni harcban vettek részt? O. A.: Az amerikaiak erre azt mondják, hogy a magyar polgárok választották meg az utódpártot. M. J.: Washington gyakorlatiasan áll a dologhoz. Nem érdekli, hogy tizenöt-húsz évvel ezelőtt ki mi volt. Mint minden országot, Amerikát is a saját nemzeti érdeke vezeti és együttműködik a mindenkori kormánnyal. Ezt nekünk tudomásul kell vennünk, még ha ez időnként nem is esik jól vagy érthetetlen.
UFi: Várható-e, hogy Amerika – ha nyilvánosan nem is, de a színfalak mögött – leteszi a garast egyik vagy másik politikai erő mellett? O. A.: Hajlamosak vagyunk egyfajta speciális magyar paranoia jegyében úgy gondolni, hogy Washingtonban kulcskérdés a magyar választás. Nem az. Körülbelül húsz-harminc ember foglalkozik valamilyen szinten a Külügyminisztériumban és más helyeken Magyarországgal. Nekünk az a feladatunk, hogy ezekkel az emberekkel és a térséggel foglalkozó újságírókkal jó kapcsolatot építsünk ki, hogy ne lehessen képtelenségeket és valótlanságokat leírni a hazai politikai helyzetről. Ugyanis nálunk ennek mindig nagy a visszhangja. Fontos megérteni, hogy Amerika egy világhatalom, ahol nem „szólnak le” egy-egy újságírónak, hogy mit írjon Magyarországról. M. J.: Teljesen egyetértek. Azt kell elérnünk, hogy a kinti döntéselőkészítők és újságírók kapcsolatrendszere ne egyoldalú legyen, s mindig a tényekkel, naprakészen, a megfelelő embereket megtalálva tudjunk elmagyarázni egy-egy magyar belpolitikai esemény vagy külpolitikai döntés hátterét. Ez nem egyszerű, de ezen dolgozunk. M. T.: Az amerikaiaknak kiváló a szimatuk, ők is érzik, hogy váltás következhet, ezért közelednek a sok gesztust tevő Fideszhez. Ugyanakkor magyar nemzetstratégiai szempontból szerencsétlen helyzet, hogy az USA – mint egyetlen világhatalom – régiónkban elsődlegesen a stabilitásban, a status quo fenntartásában érdekelt. Ezért a határontúlimagyar-kérdésben való magyarországi kiállást, mint a stabilitást fenyegető tényezőt értékeli, s csak igen fáradságos aprómunkával lehet(ne) a tévképzeteket eloszlatni. Sajnos az Orbán-kormány 1998–2002 között nem magyarázta el elég részletesen például a státusztörvény problémáját a nemzetiségi kérdésekben tájékozatlan amerikai félnek. A vadászrepülőgép-beszerzés idején a döntés módját és körülményeit kifogásolták az amerikaiak. Azt pedig minden Magyarországgal foglalkozó diplomata fölemlegeti, hogy szeptember 11-e után az akkori magyar kormány nem utasította rendre Csurka Istvánt, aki úgy vélekedett, hogy amerikaiak azt kapták, amit megérdemeltek. Nem tett jót a viszonynak az előző nagykövet, Brinker asszony sértő és a valóságot nem fedő Harvard-klubbeli beszéde, ahol minimális tájékozottsággal a szerinte páratlanul erős magyarországi antiszemitizmusról értekezett. Mindezt azért taglaltam ilyen hosszan, mert a magyar baloldal kormányzása idején – így most is – elsősorban az igazodásra helyezi a hangsúlyt, a nemzeti érdek meghatározása s képviselete nem tartozik erősségei közé. UFi: Akkor most fordítsuk meg a kérdést: milyen hazánk megítélése Amerikában? O. A.: A szabadság népeként tekintenek ránk. Az 1848-as magyar szabadságharcot nagy rokonszenvvel figyelték, és a bukás után Amerikába érkező Kossuthot hatalmas szeretettel fogadták, az európai Washingtonnak nevezték. Ő volt Lafayette márki után a második külföldi, aki a Szenátus és a Képviselőház együttes ülésén mondhatott beszédet. Szakálla, kalapja divat lett, és a Capitoliumon – egyetlen közép-európai politikusként! – ott áll a mellszobra. A meglévő rokonszenvre erősített rá 1956: amikor Bostonban lakást kerestem 1998-ban, és az ingatlanügynök megtudta, hogy magyar vagyok, elítélő jelzőkkel illette Eisenhowert, amiért 1956-ban nem segítette a magyarokat. Az ötvenhatos forradalom hatalmas erkölcsi tőkét jelent nekünk, arról nem is szólva, hogy szinte minden amerikainak van ötvenhat után érkezett magyar ismerőse, barátja, szomszédja. M. J.: Én gyerekként érkeztem 1959-ben Amerikába. Ritka, hogy valaki – magyarságomat megtudva – ne említené elismerően magyar ismerősét. A műveltebbek pedig azonnal szóba hozzák ‘56-ot. A bevándorolt magyarok megállták helyüket. Ez komoly, ha szabad mondanom, tőke. Ezért fontos lenne, hogy ötvenhatot 2006-ban méltó módon megünnepeljük, és még jobban tudatosítsuk, hogy mit tett Magyarország a szabadságért. O. A.: A művelt amerikaiak tisztában vannak még a természettudományos eredményeinkkel is. 1956 után külön magyar klub volt a Harvardon az ott tanító magyar professzoroknak. Most is nagyon sok tehetséges diák, doktorandusz van az MIT-n és a Harvardon. A bostoni Science Museumban nagy hangsúlyt kapnak a magyar tudósok eredményei.
UFi: Az amerikai magyar emigráció milyen szerepet játszik a Magyarország-kép alakításában? M. J.: Talán magyar tulajdonság is, hogy egyénileg sikeresek vagyunk, de közösségben nehezen viseljük egymást. Így nehezebb a lobbitevékenység is, mert hiányzik a kellő együttműködés. A generációváltás hozhat előrelépést kint és itthon is. De ehhez szemléletváltozás kell: bizonyos mértékig el kell térni a kárpát-medencei nemzetfelfogásunktól és nem tehetjük a nyelvet, legalábbis Nyugaton, a nemzethez tartozás elsőszámú követelményévé. Ez nem azt jelenti, hogy ne próbáljuk a nyelvet megtartani, ahol csak lehet. Egyre több az olyan másod-, harmad- és negyedgenerációs magyar, aki már egyáltalán nem beszéli ősei nyelvét, de érdeklődése, gyökereinek megtalálása nagy előny lehet számunkra. Ezek a fiatalok kapcsolataikon, beágyazottságukon keresztül már teljesen beilleszkedtek a kinti életbe, de ha meg tudjuk őket fogni, ha felkeltjük az érdeklődésüket, jelentősen szélesíthetjük Magyarország kapcsolati hálóját. M. T.: Gondnak látom, hogy Magyarországnak nincs igazán jó lobbija az Egyesült Államokban. Legalább két-három nagyobb, egymással nem mindig jó viszonyban lévő magyar tömörülés van, és ez megnehezíti a hatékony érdekkijárást. O. A.: Az örmények példája mutatja: lehet működő lobbihálót kialakítani örmény kötődéssel bíró emberek segítségével. Valami hasonlóval sokkal hatékonyabban tudnánk egy-egy Magyarországgal vagy a határon túli magyarokkal kapcsolatos döntést befolyásolni.
|