Pedig min­den jól in­dult – a fi­zi­kus­ból po­li­ti­kus­sá avan­zsált Akajev 1990-től irá­nyí­tot­ta az or­szá­got. Azt ígér­te, ha­zá­já­ból má­so­dik Sváj­cot csi­nál, de a füg­get­len­ség meg­szer­zé­sét kö­ve­tő­en a kor­lá­to­zott gaz­da­sá­gi po­ten­ci­ál­lal ren­del­ke­ző Kirgizisztán még­sem vált szupergazdaggá (2003-ban a GDP 1700 dol­lárt tett ki). Po­li­ti­kai ér­te­lem­ben vi­szont, a kö­zép-ázsi­ai vi­szo­nyok­hoz ké­pest, re­la­tí­ve sza­bad­ság ho­nolt – az­az el­len­zé­ki­e­ket nem kí­noz­tak ha­lál­ra.
A feb­ru­ár vé­gén és a már­ci­us kö­ze­pén meg­tar­tott par­la­men­ti vá­lasz­tás nem oko­zott nagy meg­le­pe­tést – az EBESZ meg­fi­gye­lői meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a ha­ta­lom a lis­ták­ról el­len­zé­ki je­löl­te­ket húz ki, s nyo­mást gya­ko­rol az amúgy is gyen­ge el­len­zé­ki mé­di­á­ra. Ugyan­ak­kor a he­lyi la­kos­ság­ban vis­­sza­tet­szést kel­tett, hogy az el­nök in­dí­tot­ta a vá­lasz­tá­son a gye­re­ke­it, test­vé­re­it, sőt, só­gor­nő­it. Akajevnek ez­zel a hú­zás­sal egy­sze­rű cél­ja volt: az új tör­vény­ho­zás al­kot­mány­mó­do­sí­tás­sal hos­­szab­bít­sa meg az el­nö­ki meg­bí­za­tá­sát. Ami­kor a má­so­dik for­du­ló után fel­erő­söd­tek a til­ta­ko­zá­sok, fő­leg dé­len (Osban és Dzsalalabádban el­fog­lal­ták a he­lyi ad­mi­niszt­rá­ció épü­le­te­it), Akajev az el­len­zé­ket a ká­bí­tó­szer-maf­fi­á­val és az isz­lám szél­ső­sé­ge­sek­kel hoz­ta ös­­sze­füg­gés­be. A til­ta­ko­zó­kat a sze­gény­ség, no meg az a klá­ni-tör­zsi ös­­sze­tar­to­zás vit­te ki az ut­cá­ra, amely mind a mai na­pig erős. Egy ide­ig úgy tűnt, hogy az el­len­zé­ki meg­moz­du­lá­sok lo­ka­li­zál­ha­tók dé­len – amely te­rü­let fa­lu­si­a­sabb, val­lá­so­sabb és ahol nagy­szá­mú üz­bég ki­sebb­ség él –, és nem fog­ják el­ér­ni a gaz­da­gabb, vi­lá­gi­a­sabb és szovjetizáltabb észa­kot, ahol a fő­vá­ros, Biskek ta­lál­ha­tó.
De nem így tör­tént. A több ez­res­re duz­zadt elé­ge­det­len tö­meg a fő­vá­ros­ban már­ci­us 24-én meg­tá­mad­ta és el­fog­lal­ta az el­nö­ki és mi­nisz­ter­el­nö­ki hi­va­talt, s ez elég volt ahhoz, hogy a re­zsim ös­­sze­dől­jön. Akajev és csa­lád­ja Ka­zahsz­tá­non ke­resz­tül el­me­ne­kült, és Moszk­vá­tól kért s ka­pott po­li­ti­kai me­ne­dék­jo­got. Az egy­na­pos­ra si­ke­re­dett for­ra­da­lom győ­zel­mé­nek gyor­sa­sá­ga még ma­gu­kat a részt­ve­vő­ket is meg­lep­te.
A kir­giz el­len­zék – a poszt-szov­jet tér­ség­re jel­lem­ző mó­don – nem a rend­sze­ren kí­vü­li, no-name em­be­rek­ből áll. Azok, akik ma át­vet­ték a ha­tal­mat, évek­kel ez­előtt mind az „el­nök em­be­rei” vol­tak: Kurmanbek Bakijev mi­nisz­ter­el­nök, Roza Otunbajeva kül­ügy­mi­nisz­ter és ha­zá­ja nagy­kö­ve­te, míg az ex-kágébés Feliksz Kulov tá­bor­nok al­el­nök és nem­zet­biz­ton­sá­gi mi­nisz­ter. A szak­ér­tők ar­ra is rá­mu­tat­nak, hogy itt, el­len­tét­ben Grú­zi­á­val és Uk­raj­ná­val, az el­len­zék nem egy­sé­ges és nem ké­szí­tet­tek for­ga­tó­köny­vet ar­ra néz­ve, mi tör­tén­jen a ha­ta­lom­vál­tás után. An­­nyi bi­zo­nyos, hogy az új kir­giz ve­ze­tés meg akar­ja őriz­ni a jó kap­cso­la­to­kat Orosz­or­szág­gal. Ha­bár a nagy test­vér­rel nin­csen kö­zös ha­tár, 2001-ben az orosz a má­so­dik hi­va­ta­los nyelv rang­já­ra emel­ke­dett, a la­kos­ság egy­ötö­dét ki­te­vő orosz anya­nyel­vű­ek nagy ré­sze pe­dig ma­ga­san kép­zett mun­ka­erő.
A gyors ál­la­mi for­du­lat­ban sze­re­pet ját­szott az ál­ta­lá­nos sze­gény­ség, a min­dent át­ha­tó kor­rup­ció, és Akajev azon meg­győ­ző­dé­se, hogy ha­tal­mát sen­ki és sem­mi sem ve­szé­lyez­te­ti. A nagy kér­dés az, ho­gyan re­a­gál­nak a kir­giz for­ra­da­lom­ra és az itt las­san, de biz­to­san el­in­du­ló po­li­ti­kai vál­to­zá­sok­ra szov­jet Kö­zép-Ázsia telj­ha­tal­mú urai: vagy en­ged­nek a kor­szel­lem­nek és or­szá­ga­ik­ban na­gyobb sza­bad­sá­got biz­to­sí­ta­nak, vagy pont for­dít­va – be­ke­mé­nyí­te­nek.

A türk nyelvet beszélő, szunnita muzulmán kirgizek által lakott területeket Oroszország a 19. század második felében hódította meg. A Kirgiz Szovjet Szocialista Köztársaság 1936-ban alakult meg, s ebben a korszakban a terület szocialista típusú mo-dernizáción esett át. 1991-ben a birodalom romjain jött létre a független Kirgizisztán, ahol a hatalom továbbra is a kommunista nómenklatúrából verbuválódott emberek kezében maradt.
Az Akajev-rezsim viszonylagos stabilitást tudott teremteni, és sikerült elkerülnie a szomszédos államok rákfenéit (Türkmenisztán – személyi kultusz, Üzbegisztán – izoláció, Tádzsikisztán – polgárháború). Szeptember 11-e után mind Oroszország, mind az USA katonai bázist létesített az országban (a rossz nyelvek szerint az utóbbiban nem is az afgán, hanem a kínai helyzetet kísérik figyelemmel). A poszt-szovjet közép-ázsiai térség a hatalmas földgáz- és kőolaj-
készleteknek, valamint stratégiai fekvésének köszönhetően (Irán, Afganisztán) még sokáig a volt, a jelenlegi és a jövendő nagyha-talom (Oroszország, USA, Kína) versenyfutásának színtere lesz.